Földes Tamás: Ötven éve / húsz éve hunyt el Latabár Kálmán

A két Latabár Kétségkívül megtévesztő a fenti cím – pedig a tényt tartalmazza. Apáról és fiáról van szó. Az apa - közkedvelt nevén „a” L...

A két Latabár

Kétségkívül megtévesztő a fenti cím – pedig a tényt tartalmazza. Apáról és fiáról van szó. Az apa - közkedvelt nevén „a” Latyi -1970 januárjában távozott a földi világból, a fiú pedig 2000 márciusában csatlakozott a mennyei színtársulathoz.

...Kálmán bácsi, Árpád bácsi, Kálmánka, Marika.

Az elmúlt hónapokban megannyi nekrológot írtam a Hírlap Online-nak olyan közismert emberekről, akiket személyesen ismertem, de közülük senki nem állt oly’ közel hozzám, mint a Latabár család tagjai. Sokak által ismert tény, hogy a Latabár-dinasztia csaknem kétszáz esztendeje van jelen a magyar színház-művészetben. Elsőként Endre 1831-ben lépett „a világot jelentő deszkákra” egy vándortársulattal, majd 31 éven át színházakat igazgatott. 1849 után a vidéki színészet újjászervezésében és továbbélésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Magyarra fordított ötven színpadi művet, főleg francia operetteket. Fiát is Endrének nevezték, aki szintén a színi pályát választotta. A későbbi leszármazottak valamennyien Árpád vagy Kálmán nevet kaptak – és ugyancsak színészek lettek. (Az egyik Árpád ma is játszik, tudtommal Miskolcon, ő is hagyomány-folytató: operettekben, táncoskomikus szerepekben lép fel.)

Latyi

Kálmán „bácsi” 1921-ben végzett Rákosi Szidi színiiskolájában, ahol édesanyámmal, Kálmán Mancival Jacobi Viktor „Leányvásár” című operettjének Gilolo-kettősével vizsgáztak; voltaképpen akkor kezdődött a Latabárok és családunk kapcsolata.

Árpád „bácsi” nem végzett színiiskolát. Budán, a Várszínházban lépett először a nagyközönség elé, majd hamarosan színpadi partnerek lettek édesanyámmal. A húszas években a felvidéken – Ungvárott, Rozsnyón és több, a trianoni diktátumkor Csehszlovákiához csatolt magyar városokban szerepeltek. A „hosszú Latyi” 1926 április 25-én írta-rajzolta fényképének hátoldalára anyámnak: „Manci!... Jó ez a figura? Belevesszük és beledűlünk idén... Szerbusz. Csókollak Latyi”. 1927-ben a Latabár fivérek Európában és Afrikában, mint akrobaták turnéztak, nagy sikerrel. 1931-től a bécsi Theater an der Wienben, majd a Stadt Theaterben játszottak; 1932-ben Európa egyik legtekintélyesebb rendezője, Max Reinhardt a berlini Grosses Schausspielhausba hívta meg őket, mindkettőjüket az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta. A külföldi kritikusok Chaplinhez és Buster Keatonhoz hasonlították a testvérpárt. Árpád 1937/38-ban Genovában szerepelt, Kálmán viszont hazatért Magyarországra és több budapesti zenés színházhoz szerződött. Első filmszerepét 1936-ban kapta meg („Sportszerelem”), majd a „Fizessen, nagysád!” következett. 1941-ben forgatott két filmje („Egy bolond százat csinál”; „Egy szoknya, egy nadrág”) mindmáig látható az interneten.

Latabár Árpád 1926-ban

Kálmán bácsi fia, Kálmánka ugyanabban az évben született amikor én és már gyerekkorunkban barátok lettünk. Árpád bácsi lánya, Marika nálam négy évvel fiatalabb (sajnos csak volt), ő 1942-ben látta meg a napvilágot. Az 50 éve elhunyt Kálmán bácsi Aréna-úti (ma Dózsa György út) otthonában anyámmal együtt többször voltunk – amíg ők színházról beszélgettek, mi Kálmánkával önfeledten játszadoztunk. Akkor legfeljebb annyi volt a kapcsolatom apa-Kálmánnal, hogy amikor megérkeztünk hozzájuk, barackot nyomott a fejemre (többre nem emlékszem) ... Emlékszem viszont a „Latyi Matyi, a furfangos cukrászinas” című zenés gyerekdarabra, amelyre szüleim többször is elvittek, anyámmal bementünk Latabárhoz - akkor voltam először színészöltözőben.

Latabár Árpád lányával, Marikával

Miután családunkból édesanyámat érintették leginkább a háborús megpróbáltatások (Hegyeshalomig, az osztrák határig hurcolták gyalogmenetben és onnan csak egy hajdani hódolójának – egy csendőrszázadosnak – köszönhetően menekült meg), felszabadulásunk után egy ideig nem akart visszatérni a színpadra. Hosszas, nyugalomra, regenerálódásra-pihenésre vágyott. A színészeknek igazolóbizottság előtt kellett megjelenniük, akik kivizsgálták, hogy nem voltak-e nácik, vagy náci-szimpatizánsok. Anyám valamikor 1946-ban, színiiskolai partnerével, Latabár Kálmánnal ment el egy akkori tótumfaktumhoz, Jákó Pálhoz (aki 1932-től tagja volt az illegális kommunista pártnak). Kálmán bácsi tanúsította, hogy anyám jó színésznő volt, ám Jákó a fejét csóválta:

- Az elvtársnő miért csak most jelentkezik munkára? Miért nem akkor jött amikor Gobbi Hilda és társaik saját kezükkel takarították el a Nemzeti Színház romjait? – kérdezte. (Akkor, a koalíciós években még nem volt divat az elvtársazás.)
- Azért uram, mert nekem előbb a saját életem romjait kellett eltakarítanom - így a válasz.
- Sajnálom elvtársnő, elkésett. Nagyon elkésett. Szabadság!
Manci-anyám hátra arcot csinálva ment ki az „éber” tótumfaktum irodájából.
- Kálmán, én ebben az országban többé nem lépek színpadra.
Anyu később otthon, meglehet önvigasztalásként csak annyit kérdezett:
- És most mit játszhatnék? Öreg kulákasszonyt?

Latabár Kálmán nekem küldött fényképe hátoldalán az anyámnak szóló üzenete

Nem emlékszem, hogy a későbbiekben szoros volt-e kapcsolatuk. Latabár Kálmán a legnagyobb sztárok sorába emelkedett, mind a Fővárosi Operettszínházban, mind a film-vígjátékokban ő volt a „húzó név”, a főszereplő. Gyakran alkotott kettőst bátyjával, Árpáddal (így a „Mágnás Miska” filmben is), tódult miattuk a közönség a mozikba. Rajongtak értük. Hosszú-Latyi Szilágyi Erzsébet (akkor Malinovszkij) fasori lakásában viszont gyakori vendégek voltunk. Az elöljáróban említett, nálam négy évvel fiatalabb lányának, Marikának - férfiúi felsőbbrendűségemet bizonygatva - meg-megcibálgattam a haját, mire ő többnyire nyelvet nyújtott. Akkor még nem sejtettem, hogy később milyen gyönyörű nő lesz belőle. Érettségi után stewardessnek állt. Kérdésemre, hogy miért nem a Latabár-hagyományt folytatja – ő lehetett volna az első női Latyi – úgy felelt:

- Szeretek röpülni és így a nyugati városokba is eljuthatok.

Anyu és Árpád drámai szerepben
(Zilahy Lajos: Zenebohócok)

A Latabár-fivérekkel 1960 elején vált szorosabbá a kapcsolatom.  Petrik József színész-rendező barátom biztatására - „Bolondos éjszaka” - címmel írtam egy zenés vígjátékot, amit nyáron a Kálvária (akkor Kulich Gyula) téri szabadtéri színpad mutatott be. Afféle „ürügy-darab” volt, keretjáték, amelyben népszerű színészek is – szólószámmal vagy szerepet játszva – felléptek. Latabár Kálmán és Árpád mellett Gózon Gyula, Csákányi László, Zsolnay Hédi is közreműködött. Úgy terveztük, hogy a két Latyi is csak bevált párjelenetüket adják elő. Írtam egy angyal meg egy ördög szerepet (Vadas Zsuzsának és Rozsos Istvánnak szántuk). Amikor Kálmán bácsi elolvasta a szövegkönyvet, közölte:

- Én leszek az angyal, Árpád pedig az ördög.
- No de Kálmán bácsi – hüledeztem -, angyal női szerep.!
- Te ehhez nem értesz – nyugtatgatott –, én majd átírom.

A „Bolondos éjszaka” szereplői (középen Latabár Kálmán, Latabár Árpád és Csákámyi László)

Akkor még nem tudtam, hogy Kálmán minden szerepét „latyisítja”. Volt olyan színműíró, aki eleve úgy adta le a kéziratát, hogy üresen hagyott egy oldalt: „itt bejön Latabár és jókat mond”. Kálmánnal együtt mentünk a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, Bodor Gizihez, aki egykor Magyarország gyorsíró-bajnoka volt (és akinek legénykorában apám udvarolt). Kálmán bácsi jegyzettel érkezett, de néhány új ötletét ott rögtönözte. A teljességhez tartozik: színpadon sose rögtönzött, ragaszkodott a szövegéhez, nem akarta zavarba hozni a partnereit... Hüledezve hallgattam, amiket diktált... de nem mertem nemet mondani. Kétségkívül ő jobban tudta, hogy min nevet a közönség. A jelmezes főpróbán már összevontam a szemöldököm. Amikor pedig a premieren megjelent a színpadon, földig érő fehér hálóingben, hátán libatollal, válláig eresztett aranyszőke parókában, a közönség már-már őrjöngve tapsolt, percekig állt az előadás. Eközben én mind lejjebb csúsztam a székemen (mi közöm van nekem ehhez?).

...A témámtól valamelyest eltérve - de mégis kapcsolódva ahhoz - kénytelen-kitérőt teszek. Az irigységről ejtek néhány szót (amely egyesek szerint sárga). Baráti körömhöz tartozott Bános Tibor színikritikus, aki makacsul drámaírónak képzelte magát. Tudatta velem, hogy írt egy drámát. „Gratulálok, és mi lesz a sorsa?” ... „A Madách Színház mutatja be ősszel”. Eljött az ősz: „Mi van a daraboddal, Tibsi?” ... „Elvettem a Madáchtól, nem tudták jól kiosztani a szerepeket. A József Attila Színház mutatja be jövőre”. Később e színház-csere még többször megismétlődött. Majd 1960 tavaszán a körúton futottunk össze. „Mi újság?” – kérdezte ő. „Írtam egy darabot” – feleltem. Nevetni kezdett, mire én, a 22 éves, zöldfülű szerző: „Ne röhögj, te hülye, ezt tényleg előadják, nem úgy, mint a tiédet. Július tizennegyedikén lesz a bemutató”. Sápadtan közölte: „Ott leszek. Írok róla” ... „Köszi, remélem is”. Ott volt. A szünetben felállt és úgy, hogy a többi kritikus is hallja, kinyilatkoztatta: „A Népszabadságban, a párt központi lapjában írom meg, hogy ilyen kispolgári szemetek nem kerülhetnének színre”.

Megírta. A „jó barát” kritikájában egyebek mellett az állt: „Itt az ideje, hogy a szabadtéri színpadok műsorát ne holmi dörzsölt ügyeskedők, hanem tehetséges fiatalok írják... Az előadás legízléstelenebb jeleneteit Latabár Kálmán és Árpád adják elő”. Kálmán bácsi a következő előadáson hozzám lépett és arcon csókolt: „Ne törődj vele, írnak majd rólad jókat is. Te csak írjál, írjál, írjál!” Én, mint még nem borotválkozó, „dörzsölt ügyeskedő” leszűrtem a tanulságot – több vígjátékot nem írok, inkább drámát, no meg kabarétréfákat, sanzont, kuplékat. Attól kezdve színikritikát is ritkábban követtem el; saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan érint egy írót/színészt/rendezőt a nyeglén fogalmazott, vagy eleve rosszindulatú kritika...

A fotó hátoldalán anyámnak írt és rajzolt üzenete

Kálmánnal a későbbiekben csak elvétve találkoztam – néha a Rátkai Márton Színészklubban ültünk közös társaságban. Árpádékhoz viszont gyakran felmentem, de elsősorban nem a családfő, hanem a szép nővé fejlődött Marika kedvéért. Évődtünk egymással... azt tudtam, hogy sok esélyem nem lehet nála. Kálmánkával is itt-ott összefutottunk, hol a Nagymező utcai Operett presszó teraszán, vagy a Magyar Rádió pagodájában. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára édesapja kételyei ellenére felvették, s ott prózai szerepeket is kapott. Ugyanakkor megtévesztően hasonlított édesapjára, ezért elleste gesztusait, színészi módszereit. El lehet tűnődni azon, hogy epigon volt-e vagy egyéniség. Az Operett presszóban említette meg egy alkalommal: „Velem is készíthetnél interjút valamikor”. Készítettem. Nagyon tetszett neki. Elmondta, hogy igen, nagyra tartja apját és „amit ő kitalált, azt folytatni kell, ezért emelt fővel vállalja a folytatást”. Nem voltam otthon amikor egy alkalommal telefonon keresett. Apám házvezetőnője vette fel a kagylót, majd – Kálmánka elmondása szerint – sikoltozni kezdett: „A Latabár, a Latabár beszél a telefonba!”... Másnap visszahívtam. Azért keresett, mert egy másik kollégám interjút kér tőle. „Hívja fel Földes Tamást és kérje el amit ő írt rólam! Másnak nem adok interjút”. Az újságíró kolléga nem jelentkezett nálam – lapjában aligha jelent meg ifj. Latabár Kálmán interjú. Vagy ki tudja. Akkortájt még nem léteztek azok a bulvárlapok, amelyek napjainkban olyan mondatokat adnak egy-egy művész szájába, amelyek el se hangzottak.

Árpád bácsi 58 éves korában, 1961-ben hunyt el. Tán’ kegyeletsértően hangzik: időben. Marika akkor még élt. Egy alkalommal, amikor náluk voltam, szokatlanul nyugtalannak tűnt, szófukar volt. Csak akkor nyugodott meg, amikor lánya már visszaérkezett külföldről és felhívta a repülőtérről. Borral koccintottunk a sikeres landolásra. Kálmán bácsi 1970 január 11-én, 68 évesen távozott a másvilágra. A velem egyidős, fél évvel fiatalabb Kálmánka 2000-ben, 62 évesen követte édesapját. Marikához Árpád bácsi halála után is fel-feljártam, édesanyja rokonszenves bécsi hölgy volt. Minden alkalommal évődtünk egymással. Utolsó látogatásomkor együtt mentünk le a lépcsőn. A kapuban Marika így búcsúzott:

- Ha tudsz valami jót, hívj fel!
- Marika, én most is tudnék valami jót...

Játékosan megpöckölte az orromat, s mielőtt – viszonzásként, miként gyerekkorunkban tettem, megcibálhattam volna a haját – elfutott. Az volt az utolsó találkozásunk. Néhány nappal később, 1962 november 23-án gépe lezuhant a Párizsi repülőtéren – Marika húsz éves volt akkor. Eredetileg nem ő lett volna az utaskísérő, de a társa megbetegedett és „beugrott” helyette. Alighanem az volt a magyar színészvilág legtragikusabb beugrása... A Farkasréti temetőben valamennyien közös sírban nyugszanak...

Földes Tamás

...Amúgy, ha belegondolok, fölöttébb furcsállom, hogy Árpádot és Kálmánt mindmáig – 82 esztendős koromban is - bácsinak említem. Huszonnégy, illetve 14 évvel lennék/vagyok „idősebb” náluk. Talán a megszokás okozza... vagy az irántuk érzett tisztelet és szeretet?