2018-06-30

Bemutatkozik a Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház

Házunk vendégváró, Los Angeles egy műemlékvédelmi területének különleges ékessége, 1905/1906-ban épült.

Ars poeticánk a vallás- és politikamentesség, a magyar gyökerek és kultúránk a ma modern eszközeivel történő bemutatása, a magyar össze- és együvétartozás sikeres határon túli megvalósítása.

Befogadó hazánk mellett hű szeretettel gondolunk édes hazánkra, amelyet kiemelten hangsúlyozunk nemzeti ünnepeink míves megrendezésével, és mindennapi működésünk során egyaránt. Mi a sok színt és véleményt valló Los Angeles-i magyarság Egyesült Magyar Háza maradtunk, s ennek szellemében utasítunk el minden ettől eltérő beavatkozási kísérletet.

Okkal, vagy akár a nélkül is térjetek be hozzánk.

E rövid filmmel bemutatjuk a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házat.


Pereházy Miklós
elnök
Egyesült Magyar Ház

2018-06-28

Földes Tamás: Aykler Béla halálára

Tisztelet teli emlékezés - főhajtással


Aykler Béla
A címben említett férfiú - aki tevékeny életének kilencvenedik esztendejében, június 23-án reggel az elíziumi mezőkre távozott - szülőhazájától távol, Kanadában váltotta valóra az amerikai álmot. A Felvidéken, Nagyszőlősön látta meg a napvilágot, onnan kadétként vitték el a világháborúba. A háború végén amerikai fogságba esett, majd szeretett volna hazatérni. Sajátos huszadik századi történet: Csehszlovákiához csatolt városban magyarként született, majd amikor a fogságból hazafelé vette az útját, szabadon engedői tudtára adták, hogy immár se nem magyar, se nem csehszlovák, hanem szovjet állampolgár. Ezzel, s annak esetleges következményeivel számoljon, amikor átlépi a Szovjetunió újonnan kijelölt határát.

Látni akarta a szülőházát, találkozni szeretett volna a szüleivel, ám a vonaton egy férfi felismerte és óvva figyelmeztette: a házukat kifosztották, a bútoraikat orosz katonák összetörték és felgyújtották, a magyar férfiakat - a lágerekből visszatért magyar zsidókat is – feltehetőleg Szibériába hurcolták. Mindezt hallva átugrott a másik vágányon Magyarország felé lépésben döcögő szerelvényre. Sikerült magyar földre jutnia, Sátoraljaújhelyen mégis szovjet hatóságok hallgatták ki. Csak segítőkész tolmácsának köszönhetően tudott továbbmenni.

Élt az infláció-sújtotta Budapesten, majd Ausztriában, megfordult Olaszországban is - 1948 júliusában érkezett új hazájába, Kanadába. Kezdettől fogva nem finnyáskodott, erdőgazdaságban végzett fizikai munkát - de valójában 1953-ban, Torontóban kezdődött a fokozatosan felfelé ívelő életútja. Az ingatlanüzletben látta meg a jövőjét, öt évvel később társtulajdonosa lett annak a cégnek, ahol alkalmazott volt. Az első sorházát 1962-ben építette meg, majd cége mind több magánlakást, bérházat és szállodát hozott tető alá, s közben menedzselt meg karbantartott épületeket. Aykler a nyolcvanas években már az állam építészeti tanácsadója volt, s lehetővé vált, hogy több mint félezer lakást építsen a torontói magyaroknak. A teljességhez tartozik - és ezt magam is tapasztalom - nemcsak „pénzt csinált”, hanem a neki dolgozó munkatársait is anyagilag, tisztesen megbecsülte.

Szíve mindvégig Magyarországért, a magyarság ügyéért dobogott. A Rákóczi Szövetségnek - későbbi nevén a Rákóczi Alapítványnak - életre hívói közé tartozott; maradandó értékű tettük az évről évre Magyarországon megrendezett Magyarságismereti Mozgótábor, amelyen (a Diákok Határok Nélkül program keretében) minden esztendőben 135 határon túli fiatal találkozhat kanadai kortársaikkal no meg a vendéglátóikkal. S miután a “határon túl” elsődlegesen az elszakított területeken élőkre vonatkozik, az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, felvidéki fiatalok között tartós kapcsolatok jöttek létre - e rendezvény az együvé tartozást szolgálja. Negyed század alatt háromezrem vettek részt a találkozókon. Az idén - néhány nap múlva (!) - kerül sor a jubileumi, huszonötödik rendezvényre, amelyen, tragikus módon, éppen az alapító nem vehet részt. (Zárjelben jegyzem meg - hasonló kezdeményezésre a diaszpórában élőkkel kapcsolatot szorgalmazó mindenkori magyar kormányok is vállalkozhattak volna.) E programot 2008-ban az Európai Unió az első Ifjúsági Károly díjjal méltányolta.

Papp M. Zsuzsa
...Nem tudom, hogy a magyarság iránti szeretete, vagy az késztette arra, hogy 2004-ben megvásárolja a már megszűnésre váró Kanadai/Amerikai Magyarságot, hogy felesége - Papp M. Zsuzsa - pályatársunk (televíziós rendező, producer, író, a University of Toronto oktatója). Zsuzsa asszony lett a hetilap főszerkesztője.

Az Aykler-házaspárt korábban nem ismertem - személyesen sose találkoztam velük. Két évvel ezelőtt - alighanem az Amerikai Magyar Hírlapban megjelent írásaimat olvasva – levélben keresett meg a laptulajdonos és kért fel: csatlakozzak az újság írói gárdájához. Készséggel mondtam igent, s azóta havonta megjelenik 2-3 cikkem a „kékújságban”.

E Kárpátaljáról a tengeren túlra települt férfiú kalandos, egyszersmind követésre méltó, tartalmas életet élt. Életművei a cégek, az Európában egyedülálló Rákóczi Alapítvány, meg az újraindított Kanadai/Amerikai Magyarság - az Amerikában immár egyetlen, még megjelenő magyar nyelvű hetilap.

Cégeit feltehetően a fiai, az alapítványt és a népszerű újságot pedig a jelenlegi főszerkesztő - a feleség - Papp M. Zsuzsa viszi tovább. Akinek e hamarjában számítógépembe kopogott néhány sorral, e hasábon fejezzük ki részvétünket, online-újságunk olvasóinak nevében is.

2018-06-25

Elhunyt Aykler Béla, a Kanadai/Amerikai Magyarság magyar nyelvű hetilap kiadója

Aykler Béla
Életének kilencvenedik esztendejében, Torontóban, június 23-án elhunyt az 1929 áprilisában, Nagyszőlősön született Aykler Béla.

A világháború után - szinte gyerekemberként - hadifogoly lett, majd kiszabadulása után nem tért vissza az akkor már Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolt szülővárosába: Kanadában kezdett új életet. Eleinte erdőgazdaságban végzett fizikai munkát, majd ingatlanokkal foglalkozó céget alapított Torontóban: bérházakat épített és kezelt - ahol csaknem félezer magyar talált otthonra.

Magyarságát - mint megannyi, az elcsatolt területeken született honfitársunk - mindenkor fontosnak tartotta és annak többféle módon adta bizonyságát. Életre hívta a határon túli fiatalok Rákóczi Táborát, amelyen évről évre 135 diák gyűlt össze Magyarországon.

Kiadója volt laptársunknak, a Kanadai/Amerikai Magyarságnak. Szívügye volt az újság.

Az Amerikai Magyar Hírlap online kiadásában legközelebb bővebben írunk e tiszteletre méltó honfitársunkról.

Földes Tamás

A magyarságért tenni, határtalanul - Az Aykler házaspár portréja



2018-06-22

Földes Tamás: Az Oscar-díjas Landau/Lugosi – Lugosi Béláról

Nyolcvanasként hetvenkedve


Az Amerikai Magyar Hírlap Online  Hírajánlója június 20-án megírta, hogy Martin Landau 1928-ban, azon a napon született. Ebből az alkalomból adom át lapunknak azt az interjút, amelyet 1995-ben, az Oscar-díj átadása előtt készítettem a kiváló filmművésszel. E cikk a számomra szép emlékű Pesti Riport részére készült, majd a Hírlapban is közreadtam, s olvasható a – Hungarian-American Synergy Fund Benefit Fund támogatásával 2009-ben megjelent – „Kései főhajtás” című könyvemben is. Landauval a későbbiekben több alkalommal találkoztam és váltottunk néhány szót egymással, az Amerikai Filmakadémia - akkori lakásomhoz közellévő - Beverly Hills-i székházában.

Mellékelem azt a karikatúrát, amelyet a rendkívül közvetlen színész beszélgetésünk közben készített rólam (e rajz, bekeretezve, azóta is szobám falát díszíti).

* * *

Alig néhány nappal a díjátadási ceremónia előtt beszélgettem az Ed Wood című filmben Lugosi Bélát megszemélyesítő – majd alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott - Martin Landauval. Már első mondatával másnak még nem említett tényt közölt:

- Bennem is csordogál magyar vér. Édesapám tizenkét éves korában az Osztrák-Magyar Monarchia egyik határ menti kisvárosából jött Amerikába. Beszélt magyarul és németül, értett szlovákul, oroszul és lengyelül. Azt hiszem, magyarnak születetett. Az édesanyám ősei német bevándorlók voltak. New Yorkban születtem, a szüleim gyermekkoromban csak angolul beszéltek. Nekem tehát angol az anyanyelvem.

 Földes Tamásnak Martin Landauról a beszélgetésük során készített fényképe

- Járt már az „ősök földjén”, Magyarországon?

- Nemcsak jártam Budapesten, de remekül éreztem magam. Egy hónapig ott forgattuk a Simon Wiesenthal életéről szóló filmet. A Margitszigeti Nagyszállóban laktam, élveztem a gyönyörű várost, a remek művészeti és történelmi múzeumokat, az ízletes ételeket. És megkedveltem az embereket is.

Martin Landau egyike Hollywood legtöbbet foglalkoztatott művészeinek: több mint százötven filmben, félezernyi televíziós műsorban szerepelt. Korábban a New York-i Broadway egyik sztárja volt. Cary Granttől Robert de Niróig, Natalie Woodtól Sharon Stone-ig a legismertebb filmszínészek partnere; rendezte őt Alfred Hitchcock, Francis Coppola, Steven Spielberg és Woody Allen is. Gyermekkora óta a színpadra vágyott - kezdetben mégis folytatásos képregényeket írt, szerkesztett (e műfaj rendkívül népszerű volt az ötvenes évek Amerikájában).

- Szerette azt a munkát?

- Akkortájt még nem terjedt el annyira a televízió, mint manapság. Az emberek az újságból tájékozódtak, és falták a képregényeket. Tizenhét esztendős koromtól négy éven át dolgoztam egy New York-i szerkesztőségben. Ha fáradt vagyok, ma is a rajzolás az egyik hobbim.

- Miket rajzol mostanában?

- Nézzen rám!

Ceruzát ragad. Néhány vonás csupán, s előttem a rólam készült karikatúra. Miközben nevét a kép alá kanyarítja, hozzáteszi:

- A rajz mellett a festés a legpihentetőbb kikapcsolódásom... De mostanában inkább az írás érdekel. Írtam egy forgatókönyvet.

- Korábban kétszer jelölték Oscar-díjra: 1988-ban Francis Coppola, 1989-ben pedig Woody Allen filmjében nyújtott alakításáért. Most Lugosiért jelölték. Ismerte őt? 

- Sose találkoztunk. Béla 1956-ban elhunyt, én egy évvel később jöttem Hollywoodba.

- A filmben Lugosiként magyaros kiejtéssel beszél. Mintha valamelyik barátomat hallanám. Ki tanította a mi jellegzetes „r” hangjainkra?

- Tulajdonképpen Béla segített. Filmjeivel és az interjúival... Valamennyi filmjét megnéztem. Megdöbbentem, milyen kiváló színész volt. Az ő idejében az angol teátristáktól nem vették zokon, ha nem az „amerikai angolt” beszélték, egy magyar színésznek viszont zseniálisnak kellett lenni, hogy Hollywoodban sztár legyen. S Béla zseni volt! Ezért is fájdalmas, mennyire félreismerték. Azt hitték, hogy megrögzött kábítószer-élvező. Valóban élt a morfiummal, de csupán azért, hogy erős fájdalmait enyhítse. Magyar katonaként megsebesült az első világháborúban. A későbbiekben akkor is használt morfiumot, amikor lelki bajok gyötörték.

- Mi bántotta Lugosit?

- Annak ellenére, hogy Béla már sikerrel alakította Drakulát a Broadwayen, a film producere nem rá gondolt. Ám a kiválasztott kolléga a forgatás kezdete előtt elhunyt, és csak akkor ötlött fel „annak a New York-i színésznek”, vagyis Lugosinak a neve... A Drakula sajátos sikert hozott Bélának. Népszerű volt a rémszerepben. Elkönyvelték hát Drakulának, s más filmekben is hasonló figurákat kellett megformálnia. Pedig már Magyarországon is kitűnő színésznek számított, Budapesten a Nemzeti Színházban Hamletet játszotta, volt Romeo is... Miközben az életét tanulmányoztam, megtudtam: amikor Liliom szerepére készült, Molnár Ferenccel kávéházakban üldögélt, hogy a tanácsait hallgassa. Rendkívül lelkiismeretes és romantikus színész volt. Hadd tegyem hozzá, hogy e remek kiállású férfiért rajongtak a nők. Az egyik tévéinterjúja az otthonában készült: fehér pulóverben, fehér nadrágban a halait etette. Vonzó jelenség volt. De láttam az utolsó nyilatkozatát is, amelyet drogelvonó kezelése közben, egy szanatóriumban adott. Öregen, betegen arról beszélt, hogy szeretne ismét dolgozni, új feladatokat remélt... Szomorú történet az övé!

- Egy másik magyar híresség, Jávor Pál, aki egykor ugyancsak a Nemzeti Színház tagja volt, öregen-betegen hazatért Amerikából, és megért még néhány szép sikert Budapesten. Lugosi nem tervezte, hogy visszatelepül?

- Beszélt arról is. Elmondta, hogy az akkori magyar kormány hazahívta. Házat, autót, személyzetet ígértek neki... de ő félt. Attól tartott, hogy mint amerikai színészt valamelyik Gulágra száműzik. Csapdát sejtett...

- Az önnel forgatott film címszereplője, Ed Wood, valóságos személy: színész, író és rendező volt. Baráti szálak fűzték Lugosihoz, gyakran szerepeltette őt. A filmbeli Lugosinak, Martin Landaunak kik a kedvenc rendezői?

- Hadd említsem rögtön az Ed Wood rendezőjét, Tim Burtont. De mindig szívesen dolgozom Francis Coppolával és Woody Allennel, akik barátaim is.

- Úgy hírlik, Woody Allen a nehéz emberek közé tartozik...

- Woody kétségkívül nem könnyű ember. Rendezőként viszont alkotótársainak tekinti és tiszteli a színészeket. Nem utasít, nem állítja be a jeleneteket: hagyja a színészt érzése szerint játszani-mozogni. S ha egyetért a szereplő elképzelésével, a jelenet máris rákerül a filmszalagra.

- Sűrűn találkoznak?

- Amikor New Yorkban vagyok, felhívom. Gyakran vacsorázunk együtt. Élvezetesek a beszélgetéseink.

- Ön tekintélyes színészpedagógus is. Kiket segített a pályára?

- Jack Nicholson három évig járt a színiiskolámba. De foglalkoztam Anjelica Hustonnal és James Deannel is. Örömmel tanítom a szorgalmas fiatalokat, lenyesegetem a hibáikat... ám az olyan növendékhez nincs türelmem, aki nem kellő alázattal készül a pályára.

- Lánya, Juliet is szerepel az Ed Wood című filmben. Folytatódik a művészhagyomány a Landau családban?

- Juliet igen tehetséges színésznő, Susan lányom egyik producere a Coppola rendezte Drakulának. Lányaim édesanyja is kiváló színésznő... de különváltan élünk.

- Lugosi megformálása az ön művészi pályafutásának egyik csúcsa. Van olyan álma, amelyik megvalósításra vár?

- Amint mondtam, mind komolyabban foglalkoztat az írás és a rendezés. Egyik vágyam, hogy a saját forgatókönyvem filmrevitele után megrendezzem annak a hölgynek az önéletrajzi munkáját, akit mostanság társamnak nevezhetek.

- A hölgy író?

- Színésznő. Egyetemistaként kosárlabdázott... arról az időszakról szól a forgatókönyve. Eredményes atléta volt, amellett végzett állatorvos is.

- Nem kevés. Mit tud még a hölgy?

- Száznyolcvanhárom centiméter magas, sudár, szőke és gyönyörű!... Mi más kell még?

- Gondolom, egy Oscar-díj Lugosiért...

* * *

...Oké. Megkapta!

2018-06-15

Csapó Tamás /Listen magazin/ Apák napi köszöntője



Felejthetetlen napok - Diószegi morzsák - Albert Ferenc útibeszámolója

2018. május 12-én reménykeltőn, testvéri szeretettel csordultig telve indultunk a Felvidéki Diószegre. Utunkat a Rákóczi Klub égisze alatt: Monostori Bea, Martényi Árpád, Pékó Zoltán szervezték. Mind addig, míg elértük Diószeg települést, az úton Ők istápolták a lelkes utazó csoportot.


A tervezett időben reggel nyolc órakor indult buszunk Budapestről, a Batthyányi térről. Hamarosan elhagytuk Komáromot és átléptünk Révkomáromba, itt minden igaz magyarnak hatalmasat dobban szíve, hisz akarva, akaratlan visszagondol az 1920-as Gyászos Trianoni Diktátumra. Érsekújvár után, a Vág folyó kincseket termő vidékének vettük az irányt. Első utunk Deákiba vezetett, ahol megcsodálhattuk a település római katolikus templomát, melyet az Árpádok korában építettek. 1001-ben I. István adományozta e területet a bencés szerzeteseknek, mely ettől fogva a Pannonhalmi Bencés Főapátság birtoka lett… A templom mai arculata többszöri bővítés átépítés következtében alakult ki. Hajdan, 1103-ban még csak a Szent István tiszteletére szentelt egyhajós kis kápolna szolgálta a híveket; későbben, 1228-ban épült bővült a román stílusjegyeket magán hordozó kéttornyú templom. A következő ráncfelvarrást 1872-1875 között kapta, ekkortól már neoromán stílust kapott a külső. Ma sajnos Szlovákia büszkélkedik vele, mint legrégebbi műemlékével és ily felhangokkal csodálhatja meg az idelátogató, s ha nem ismeri történelmünket, még el is hiszi. A templom bemutatásánál egy nagyon kedves helybéli nyugdíjas tanárnő volt a segítségünkre. Köszönjük neki, a fantasztikus előadást, melyben részletesen ismertette e gyöngyszem múltját és jelenét.


Szakrális emlékképekkel átitatva indultunk tova, a néhány kilométerre fekvő Diószegre, ahol lelkes, szeretetteljes fogadtatásban volt részünk Talamon Lóránt, és barátai által. Azon nyomban még „melegében” egy buszos körutazásra invitálta Lóránt a látnivalóra éhes csoportunkat. Szakképzet idegenvezető benyomását keltve mutatta be városát. A gyors körbe kalauzolás után régen látott vendégként invitált bennünket egy ebédre. Az út menti bodzabokrok virágzásuk teljében ontották ránk, felénk gyógyhatású illatukat, így fogadva a távolból idelátogató rokont. Egy szerény ám minden igényt kielégítő étterem, (Gamajka restaurant) asztalainál költöttük el az ebédet, majd a kerthelységében a hatalmas napernyők árnyán hallgattuk Lóránt további ismertetőjét. Meglepetésképp egy Diószeget bemutató, fantasztikus képgyűjteményes kötettel és emléklappal ajándékozott meg bennünket.

Délután lassú, ám tanúságos gyalogos városnézés vette kezdetét, melynek kertében, szemtől szembe, közelebbről ismerhettük meg Diószeg épített műremekeit, amit a nagy elődök, közöttük Diószeghi Kuffner Károly báró hagyott örökül a városra. Előbb azonban a fiatalon, tragikus balesetben elköltözött Talamon Alfonz írónak az emlékét megörökítő padon ülő szobránál tettük tiszteletünket, melyre Pékó Zoltán kötötte fel az emlékezés koszorúját. Hamarján átsétáltunk az út másik oldalára, a kastély utcafronti homlokzatát megszemlélve. A kastélyparkból megcsodálhattuk a belső homlokzatot is, mely eredeti szépségében ragyoghatna, ráférne egy alapos felújítás, ám a magántulajdon és a pénz hatalmas úr e vidéken is. A mellette látható, hajdan a Klarisszák által fenntartott rendház, katolikus iskola épülete valamivel jobb külsőt mutat. A kastélypark régmúltba révedező fái hatalmas lombjaikkal vetették ránk hűsítő árnyékaikat, miközben a település jótevőjének kriptáján és egyéb kiszolgáló épületeinek látványán elmélkedtünk. Látnivalók sokasága között, említésre méltó a Gőzmalom, a Máriamalom, és a hivatalnokok lakóháza, a Tűzoltóház, a Hajdani Szolgálati lakások épületegyüttese, a munkások lakó épületei. Figyelmet érdemelne a jelenkor számára is a múltbéli szociális ellátó rendszer, melyben a gyártulajdonosok érdeke volt, a dolgozójuk egészségi állapotának megőrzése, hiszen ők termelték a profitot. Mind ezen információk, beépültek emlékezetünkbe.


A fárasztó sétát követően, egy DIÓSZEGI CSODA várt bennünket. A kívülről szerény ám belül „gazdagnak” mondható családi ház udvarában, a Családfő és Felesége, ritkán tapasztalt vendégszeretetről tanúskodott. Az aurájuk vonzáskörzetében vibrált a levegő. Amit létrehoztak hosszú évek során, az felbecsülhetetlen értéket képvisel; emléket állítva minden egyes tárgyi relikviával a múltbéli, magyar-szlovák népi együttélés örökségének tekintetében. Ámultunk és bámultunk, miközben a hatalmas pogácsákat „majszoltuk”, mint aki soha nem evett. Bor, sör, pálinka, mondhatnók: igazi magyaros vendégszeretet, így semmiben nem szenvedtünk hiányt. Sajnos innen is távoznunk kellet, az idő szorításának okán.


Végül pihenésképpen a Hotel Tevel teraszán kóstolhattuk az Istentől eredő nektárokat, bor sör, üdítő-gyümölcslevek formájában, ki-ki szomja és mérséklete, nem utolsó sorban pénztárcája szerint fogyaszthatott. Ám az ízletes fagylalt választék is kellőképpen hűsítette a vándort. A közeli látnivalók még elszólítottak, így fejet hajtottam a „Nagy Háború” Hőseinek emlékműve előtt, és szomorúan szemléltem a hátoldalán üresen fityegő, rozsdamarta állapotban leledző, egykoron a szebb időkben még Országzászlónkat szorosan ölelő bilincset.


Sajnálatos és szomorú tény, de eljött a búcsú ideje! Köszönet és hála illeti meg Talamon Lórántot és kedves Barátait, akik olyan testvéri szeretettel fogadtak bennünket, mely reménységgel tölti el az anyaországbéli és az elszakított területeken élő magyarság összességét, miszerint a határok nem vésettek kőbe. Lásd: Török uralom, Habsburg uralom. Jön még az idők folyamán Magyar Feltámadás! „Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál” Madách Imre szavaival köszönök el, és e felejthetetlen napot köszönöm, köszönjük!


Hazafelé vettük utunkat, ám még várt ránk egy felemelő, magasztos emlékezés.  Galántán a település központjában a neogótikus Esterházy kastély kertjében fejet hajtottunk Kodály Zoltán tiszteletére állított emlékmű előtt, ahol annak keserves létrejöttét, elhelyezésének tortúráját maga a művész, aki megalkotta a halhatatlan, munkásságával felülmúlhatatlan érdemeket szerző Kodály Zoltánt megformázó alkotást. A herce-hurca ami az emlékmű körül zajlott nem túlzás állítani, a megélhetési, érvényesülési politikusi elit szégyenére vall.

Az óra ütött, véget ért a Felvidéki túránk egy fejezete. Köszönöm, köszönjük mindenkinek, aki ez ügyben önzetlenül tevékenykedett.

Albert Ferenc

2018-06-13

Vágyak kavalkádja... Erőss-Csótsits Ágnes verse

Vágyak kavalkádja  (avagy:  “Az én Imám:”)


De szeretnék hinni.
De szeretnék bízni.
Úgy szeretnék Mindenkit
egyszer csak egyszerre átölelni…
Szeretnék fénnyel világítni,
Sötétséget messzire elűzni.
Többet adni Mindőtöknek,
Letörölni minden könnyet…

Minden ajtót tágra nyitni.
Éhezőket jóllakatni,
Barátoknak zsannát vinni,
Verejtéket felitatni…
Vérző sebre gyógyírt tenni,
Ne kelljen fájdalmát érezni.
Hiúságnak búcsút inteni,
Szerénységre beváltani…

Félénk lelket felvértezni,
Bátorságot széthinteni.
Erőt, Új Hitet elvetni,
Magjából Békét nevelni…
Virágpuskákat kreálni,
Egymást csak azzal “támadni”,
Illatuktól “elbódultan”
Vérontást végre megállítani…

Békét egyszer Valóra váltani,
Emberségnek Örök Éltet adni.
Egymás kezét újfent megkeresni,
Soha, többé soha el nem engedni!
Tengernyi nagy ágyat vetni,
Pihe párnákkal melegre bélelni,
Minden Testvért csillaggal takarni,
Imáinkat együtt elrebegni…

Mit tehetnénk, hogyan kezdhetnénk?
Jó Istenem, vajon meghallhatod még?
Ha segítséged térdre ereszkedve
Imára kulcsolt kezekkel kérnénk?...
Legyen hát úgy, letérdelve kérünk:
Halld meg imánk, segíts nékünk!
Lásson végre szemünk, ne csak nézzünk!
Enyhet sajgó szívekre! Békülni merjünk!
Szenvedőkön, mint magunkon, segítsünk!

Erőss-Csótsits Ágnes

Laguna Woods, California

2018-06-11

Földes Tamás: Charleston vagy Csárdás a Szoboszlai Színház előadásában

Nyolcvanasként hetvenkedve


Földes Tamás
Minden múltba tekintő tiszteletkört mellőzve a lényegre térek: a “Charleston vagy Csárdás?” című operettgála az egyik legkiválóbb előadása az alapításának hetedik esztendejébe lépett Szoboszlai Sándor Dél-Kaliforniai Magyar Színháznak. Az elvárt protokollt mellőzve nem a főbb szereplők méltatásával kezdem: a siker ugyanis elsődlegesen a csapatmunka javára írható. Négy és fél hónapon át nagy odaadással, élvezve a közös munkát, olykor hetente két, három, négy alkalommal próbáltak, hogy 2018. június 2-án - egyetlen egyszer /!/ a Tisztelt Nagyérdemű színe elé lépjenek a hollywoodi Nine O’Clock Player Színházban. Ebben a produkcióban még a néma szereplők is a színjátszás iránti alázattal szolgálták Thália istenasszonyát. S miután a történet nem Magyarországon, vagy az Egyesült Államokban bonyolódik, hanem egy képzeletbeli országban, Sylváriában, a szülőhazánkból elszármazott színészek mellett Amerikában született magyarok és a magyar nyelvet nem ismerő “tősgyökeres amerikai amerikaiak” is felléptek - táncoltak, vagy éppenséggel statiszta-feladatot vállaltak.

A történet alapja Kálmán Imre 1928-ban komponált, viszonylag ritkán játszott operettje, a “Chicagói hercegnő” - amelyet a színház igazgatóhelyettese (egy személyben az előadás rendezője és egyik főszereplője) Antal Tímea dolgozott át. Ő az egész gálaműsor ötletgazdája - mindenekelőtt az ő érdeme, hogy az előadás létrejött. Színészi alakításáról annyit: úgy érzem, a sylváriai nagyhercegnő szerepében találkozott az egyéniségének leginkább megfelelő feladattal. Mind megjelenésében, mind játékával azonosul az uralkodónő – ha kell kemény, ha kell nosztalgiára hajlamos – személyiségével. A nosztalgikus egymásra találást az előadás végén megjelenő, egykori pincérfiúból amerikai milliárdossá lett Dánielfy Zsolt váltja ki, aki a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház vezető művésze (mellesleg a Magyar Arany Érdemkereszt, valamint Debrecen Város Csokonai-díjának birtokosa). Rezonőr feladatot vállalt, vagyis a történet szempontjából fontos, de nem vezető szerepben lépett színre. Közreműködésén túl, művészeti tanácsadóként - három és fél évtizedes színpadi tapasztalatait továbbadva - sokat segített mind a rendezőnek, mind a társulat tagjainak.

Antal Tímea és Dánielfy Zsolt
A primadonna-főszerep a Los Angeles-i közönség kedvencéé, Kiss Erzsikéé, ő alakította a milliárdos férfiú lányát, aki megakarja vásárolni a csőd felé araszoló Sylváriát. Erzsike most nem csupán a hangjával hódít, hanem jól kamatoztatja hogy az USÁ-ban született: mesterkéletlen “amerikás magyar” akcentussal mondja a szövegét. Emellett az előadás vezető koreográfusa is ő. A színpadon két további Kish járta a táncokat - Alex és Kristofer -, akik a primadonna fiai. Erzsike remek partnerre lelt Orcsik Istvánban: a nagyhercegnő rátarti-nyakas fiát, a trónörököst személyesíti meg, aki ellenzi, hogy az amerikai hölgy „csak úgy mellényzsebből” megvásárolja Sylváriát. A hirtelen haragú, robusztus fiatalember kis ideig ellenáll a gazdag hölgy hódítgatásainak, de végül (utóvégre operettet láttunk!) őt is eltalálja Ámor nyila.

Finta Ilona Vanda és Indri Dániel
Szubrett nélkül nincs operett. Nos, Finta Icut - vagyis Finta Ilona Vandát - jószerivel gyermekkora óta ismeri a Los Angeles-i magyar közönség: a Thália Stúdió előadásain fontos prózai szerepekben, ünnepi rendezvényeinken szavalataival többször bizonyította, hogy színpadra termett leány. Zenés színpadon eddig nem kényeztették tehetségéhez méltó feladatokkal, ám ő céltudatos-szorgalmas ifjú hölgy: beiratkozott a Santa Monica College opera tanszakára és megtanult énekelni. Meggyőződésem, ha tinédzserkorában, családjával nem hagyja el szülőhazáját, a budapesti Színművészeti Egyetemen képezte volna magát és napjainkban az egyik magyarországi színtársulat megbecsült művésznője lehetne. Nos, Indri Dániellel, a Körösi Csoma Program ösztöndíjasával (az előadás rendező-asszisztensével) tűzről pattant kettőst alkotva késztették vastapsra a közönséget. Ica édesanyjáról tapasztalatból tudom, hogy jól táncol (felkértem néhány alkalommal az Egyesült Magyar Házban), most a tánckarban járta mosolyogva, temperamentumosan, lelkesen.

Perjési Monika jókedvű dalolását ez alkalommal is élvezhettük. Reeves Annáról jó ideje tudjuk, hogy elsőrangú komika - az amerikai születésű Tóth Kingával ad elő egy kacagtató párjelenetet, amelyből ráébredhetünk, hogy külhoniak számára mily’ nehéz eligazodni a mi szeretett anyanyelvünk szavainak olykor kettős értelmezésében. Piskolczi Tibor két évtizede tagja a Kárpátok Néptáncegyüttesnek, s színházi előadásokon is fellépett már velük. Ez alkalommal megszólalt - fanyar humorából adott ízelítőt a komornyik szerepében. Az ugyancsak „kárpátokos” Varsányi Csabát több alkalommal kérdeztem, ha már a díszleteket is ő tervezi, gyakran a koreográfiát is - miért nem szólal meg a színpadon? Mindig nemleges választ kaptam tőle. Prózai mondatok most sem hagyták el ajkát - Rácz Laci cigányprímásként viszont dalra fakadt, s kiderült: jól énekel. Sándor Mihály néma szereplőként korábban is részt vett a társulat előadásain - szombat délután megtudhattuk, hogy nem néma... Mátté Éva előkelő hölgyet alakított előkelően.

Első alkalommal csatlakozott a társulathoz Faulkner Rita és Molnár Attila, továbbá a magyarul nem beszélő két amerikai - Jason M. Saunders (amúgy képzőművész, szobrász) és Karl Waechhter. Bátori Zoltán lelkipásztor már megjelenésével is mosolyt keltett. A „civilben” lemezlovas Fábián Zomora Péter, valamint önvallomása szerint színházszerető Geburth Péter tangóharmonika-művész ugyancsak vissza-visszatérő közreműködője a társulatnak. Ez alkalommal Szoboszlai „igazgató úr” is elmondott néhány mondatot. A közönséget minden alkalommal tűzbehozó Kárpátok Néptáncegyüttes lányai-fiai sem hiányozhattak az előadásból, őket egészítették ki a Reményik Sándor Keresztyén Magyar Iskola táncoslábú diákjai, valamint a 8. & 49. számú cserkészcsapatok vidám fiataljai (a táncokat az ugyancsak a Kőrösi Sándor Program ösztöndíjasaként Kaliforniában tartózkodó Danyi Ágnes tanította be nekik).

Végül, de valóban nem utolsó sorban említést kíván, hogy Kálmán Imre melódiái mellett Ábrahám Pál, Fényes Szabolcs és Lehár Ferenc néhány dala is gazdagította az - elfogultság nélkül  ismétlem: remek! - előadást.
A teljes társulat (elöl a kép baloldalán Schaffer Anikó és Szoboszlai Sándor)
*
A krónikás kötelessége, hogy egyéb történésekről is számot adjon. Elsőként arról: a nézőtéren jelenlévő Neszlényi Judith zongoraművészről televíziós film készül. A szünet után Antal Tímea tudatta ezt a közönséggel és felkérte a művésznőt, hogy üljön a zongorához. Miközben a Pasadénában élő Judith-asszony a hangszer billentyűit bűvölte (Chopin és Kodály Zoltán egy-egy művét tolmácsolta), egy tévés-operatőr e „műsoron kívüli műsort” is rögzítette.

Az előadás után Dánielfy Zsolt meghatott hangon - néhány pillanatig megilletődve - szólt színész-társaihoz arról, hogy számára milyen nem várt élményt jelentettek a próbák, s mily’ tiszteletre készteti a civilben más foglalkozást űzők áldozatos közreműködése. Széles Tamás főkonzul egyebek mellett arról beszélt: mennyire lélekemelő itt, a diaszpórában  - „túl az óperencián” -, magyar színi előadásnak tapsolni.

Nos, igen - a taps egy-egy szám után többször is felcsattant, majd az előadás végén percekig tartó vastapssá izmosodott.

* * *

Az előkészületekről Földes Tamás riportjában itt olvashattak.

Az előadás képei:






















2018-06-06

Orange County Magyarok virtuális megemlékezése a trianoni évfordulóról


Tisztelt Honfitársaink, Barátok,

Június 4., a hírhedt trianoni egyezmény évfordulója számunkra, az összmagyarság számára, az emlékezés, valamint a Nemzeti Összetartozás Napja.

Hálásan köszönjük hazánk Los Angeles-i főkonzuljának, Széles Tamásnak, számunkra küldött levelét, melyben mély hazaszeretettel ad tanúbizonyságot ennek a napnak a morálisan is kiemelkedő jelentőségéről.

Ezen túlmenően, mivel jelenleg nem áll módunkban formális ünnepséggel megemlékezni, ennek helyettesítésére ezzel az összeállítással szeretnénk pótolni, s feltehetően méltó emléket állítani a nap történelmi, erkölcsi fontosságának.

Ez a virtuális prezentáció a Trianoni Egyezményt előidéző körülményeknek és hatásának szeretne történelmi hűséggel képet adni abban a reményben, hogy megtekintése tartós inspiráló hatással lesz minden honfitársunkra, s ezt a hatást sikerül továbbadniuk gyermekeik, unokáik, barátaik számára, felébresztve ezzel a jövő magyar generációjában is a hazánk történelmének behatóbb megismerése utáni vágyat… 

Reméljük, hogy úgy a zenei, mint irodalmi tartalma, összeállítása a programnak önmagáért beszél, s a kimondott szavakon túlmutatva érezteti, hűen tükrözi a mi egyetemleges, egyedülállóan mély érzelmekben dúsgazdag, értékes magyar örökségünket, kultúránkat.

A virtuális bemutatóhoz klikkeljen a képre

2018-06-05

Ébredés... Erőss-Csótsits Ágnes verse


Ébredés


Fény dereng a réseken,
Kedvesem szuszog békésen.
Köszönöm, e-percnyi Jelent,
hogy erre ébredhetek…
Érzem, ez az Élet! Itt. Most.
De jó is ez. A Csend és Te, itt Velem!
Többre tán nem is vágyik már
Öregedő, megviselt szívem…

Csend, Nyugalom, Béke…
Ők nem mérhetők pénzben,
Megvenni nem lehet őket,
így hát mindennél többet érnek.
Vágyhatok többre, szebbre?
Mit számít, ha senki sem érti meg,
hogy korosodó testem, éltes Lelkem
csak így nyugszik meg csendesen?

Elszálltak már az ifjúkori vágyak,
már nem izgatnak, nem is fájnak.
Azok sem, mik igazzá nem váltak…
Sárba hullott szép szavak
Hazugul szerepelnek lankadatlan.
Ámbár fulladoznak már, haldoklanak.
Egyszer, ha Igazat szólottak volna,
Ma is tárva lenne szívem ajtója…

Ma is ölelésre tárulna karom,
soha nem bánnék semmit, amit adott…
A hűtelen, a hazug szívek,
A kishitű Aszaltak rég lemaradtak,
Tovább már nem zavarhatnak.
Hisz az Igazak, a Hűek maradtak!
Álnok, gyilkos szavak már nem zaklathatják
megszelídült Lelkem biztos Nyugalmát.

Ezt jelenti Ma a Szabadság.

Erőss-Csótsits Ágnes

Március 27-29, 2017.
San Diego, California

2018-06-04

Trianon nap a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban

Június 3-án a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban került megrendezésre a Trianon est. A megemlékezést Indri Dániel rendezte. Felléptek Antal Timea, Kish Erzsike, Indri Dániel, Molnár Attila és Dánielfy Zsolt.

Pereházy Mikósnak, a Magyar Ház elnökének a megemlékezésen elmondott beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Tisztelt Emlékező Honfitársaim,

Pereházy Miklós
Tisztelettel köszöntöm Önöket házunkban, az Egyesült Magyar Házban, a Los Angeles-i magyar összetartozás házában, Trianonra emlékezve a Nemzeti Összetartozás Napján.

Meghívó plakátunk első sorát idézem: Elválaszthatnak, de  szét nem… jól megválasztott idézet, Indri Dani míves rendezői szellemiségét tükrözi.

98 éve 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította hazánkat, a történelmi Magyarországot.

A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a trianoni szerződést, amely kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A magyarság harmada – mintegy 3,2 millió ember – a nélkül, hogy költözött volna - az új határokon túlra került.

Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni szerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. Az erről szóló törvény kimondta: “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Kish Erzsike
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként – majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel, aminek a háború előtti nagyhatalmi helyzetben azok nem tudtak érvényt szerezni. Az ország területén egyre-másra alakultak a nemzetiségi tanácsok, melyek programjában a háború előtti cseh, román, délszláv tervek párosultak az antant ígéreteivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba. A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az őszirózsás forradalom (1918. október 31.) után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.

Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.

Dánielfy Zsolt
A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A győztes antant hatalmak 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a Párizs környéki kastélyokban, ahol a „négy nagy”, Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. A legyőzöttek képviselői is részt vettek a tárgyalásokon, de tényleges ráhatásuk nem volt az események menetére, csupán az 1919. júliusától születő szerződéseket írták alá.

A magyar politikai vezetés – 1919 márciusáig a Károlyi-kormány – kezdetben optimizmussal tekintett a tárgyalásokra, de miután onnan csak további területek kiürítését követelő jegyzékeket – pl. az 1919. márciusi Vix-jegyzéket – kapott, végül belebukott ebbe a reménybe. A Kun Béla vezetésével hatalomra kommunisták nem voltak szalonképes erő az antant számára, bár Clemenceau a tanácsköztársaság csapatainak visszavonása érdekében megvillantotta előttük a részvétel lehetőségét. 1919 augusztusában, amikor az ország nagy része román megszállás alá került, ez a köztes állapot már terhessé vált a tárgyaló felek számára, de a Nemzeti Hadsereg segítségével új, kozervatív rendszert építő Horthy Miklós már megfelelő partnernek tűnt. Magyarországnak csak ekkor, 1919végén küldték el a meghívót a békekonferenciára.

A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba – mindhiába. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi őrizetben tartották, szót pedig csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá a trianoni békediktátumot, ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.

Molnár Attila, Kish Erzsike, Indri Dániel, Dánielfy Zsolt és Antal Timea
A trianoni béke pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozta meg, valamint  számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását.

A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.

Nemzetállamok helyett soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság ugyanolyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be – melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.

Az első világháború győztes nagyhatalmai, Franciaország,  Olaszország és Nagy-Britannia 1920. június 4-én, 16 óra  30 perckor íratták alá a trianoni békeszerződést. Kilencvennyolc éve elkeseredés és tehetetlen düh járta át a magyarságot vallásra, társadalmi állásra és lakóhelyre való tekintet nélkül, egy emberként.

Számunkra e nap az emlékezés, de egyben a nemzeti együvé tartozás a nagy lélegzet-vétel napja is. Valószínűleg Tisztelt vendégeinknek is feltűnt az egybeesés  párhuzama, a Trianoni diktátum aláírása és az Egyesült Magyar Ház magyar kézbe történő vétele vonatkozásában.

Igen, a két esemény közel azonos kort idéz. Házunk magyar kézbe vétele éppen csak néhány év múltán a békediktátum aláírását követően történt. A közel egykorúság, a történelmi egybeesés házunk életének is alapvető vezérelveket kölcsönzött. Nagy elődeink Amerikába menekülve a szabadságot, a békét, a harmonikus megélhetés lehetőségét keresték.

És  keresték a magyar szót, a tradíciók, a szülőhaza szeretetének megnyilvánulási lehetőségét és formáit, és keresték egy kis otthonérzetnek az itt Los Angelesben készült meleget.

Elődeink akkor elkezdték lerakni egy Los Angeles-i kis Magyarország alapjait. Az 1920-as évek elején tehát építettek maguknak, de nekünk is egy maradandó elveken nyugvó kis Magyarországot.

Alapítóink itt Kaliforniában a szólás szabadságának hazájában szomorúan tekintettek az elcsatolt területek cenzúrájára, a szólás- és a cselekvési szabadság közvetett, vagy közvetlen korlátozására.

Ez ellen a jelenség ellen bárhol a világon történjen is, mindig a leghatározottabban  fogunk fellépni. Innen, ma is azt üzenjük barátainknak és mindenkinek, hogy a közel száz éve létező Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház működtetésével az alapítók akaratát követjük. Az alapítók  ugyanis terhek nélkül hagyták örökül Los Angeles magyarságának a házat. Akaratuk tehát arra is irányult, hogy erkölcsi és anyagi biztonságban szuverenitásunk védett legyen.

Tisztelt Hölgyeim és uraim!

Így kaptuk közel 20 éve vezetésre, a tradícióink megőrzésére a magyarság  sokfelé arculatát képviselő Egyesült Magyar Házat, amelyet ugyanilyen összetevők mellett fogunk utódlásunk esetén tovább adni.

Házunk közösségi munkája mellett senkitől sem vitatható el  a magánvéleménye jogának gyakorlása. Megbecsüljük a magánvéleményeket, még ha nem is egyezünk azok tartalmával, mert e jog gyakorlása szabadságjogaink talán legfontosabbika.

Házunk nyitott, jól kiszámítható pályán halad. Ezen az úton csak emelt fővel szabad haladni, mert a vállalt feladat csak feddhetetlen vállalkozók útján valósítható meg.

Nem vagyunk egyedül az úton, mert éber tekintettel velünk van Los Angeles közélete. Nekünk senki másnak, mint ennek a jobbját felénk nyújtó közéletnek kell megfelelnünk. Az Egyesült Magyar Ház vallás és politikamentes, ahova senkitől nem engedjük be a közösségeket mindig megosztó vallást és politikát.

Az emlékezést követően a nagy lélegzet, a dagadó kebel a mának a Nemzeti Összetartozás magasztos eszméjének szól. Meggyőződésünk, hogy a nemzeti összetartozás kérdése sem köthető politikához ugyanis nincs jobboldali, vagy baloldali nemzeti összetartozás. A nemzeti összetartozás kérdése a hazaszeretet fogalmához kötődik, s a hazát több oldalról lehet és kell is szeretni.

Los Angeles magyarsága e sokféleséget képviseli, ahol az emigrációban betöltött  szerepünk alapján mérettetünk meg. Nem keressük tehát senkinek az előéletét, az nem tartozik ránk. Los Angeles-i magyarság számára  ismeretlen a politikai gyanakvás már elfeledett fogalma.

A magyar kormány számára minden magyar ember egyaránt fontos, amelyet hűen tükröz a rendkívül nagyra értékelhető a világban szétszóródott magyarságra fordított nagyonis értékes figyelem.

A Nemzetpolitikai Államtitkárságnak a diaszpóra kulturális és önszerveződést segítő munkája rendkívül nagy segítség magyarságunk megtartásában, s a magyar fáziskésés nélküli kultúra továbbításában. Életben tartva magyarságtudatunkat nem érezzük az izoláltságot, s amerikai életünkből fakadó integráltságunk sem vezet a teljes asszimilálódáshoz. A nemzetpolitika, az egy nemzetben történő ismételt kényszerhatárainkon átívelő egymásrataláltság az, amely  büszke kebellé élesztette újra nemzetünket.

A trianoni szerződés, a történelmi Magyarország területének kétharmadának elvesztése máig élő trauma, feldolgozását nem segítette az elmúlt egy évszázad, sőt. Hogy igazságtalan volt a döntés, az tény – már ha létezik objektív igazság. Kinek mennyire fáj vagy nem fáj napjainkban Trianon, az pedig egyéni értékelés kérdése, magánügy.

Nekünk itt Los Angelesben ez biztosan fáj, nagyon fáj, ez a seb nem gyógyult be.

Karinthy ezt írta a hazáról kisfiának “Trianon emléknapjára“:
“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam.
És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Befejezésül újra csak meghívónk első sorát idézem:
Elválaszthatnak, de szét nem, mert egy vérből valók vagyunk.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.