Június 3-án a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban került megrendezésre a Trianon est. A megemlékezést Indri Dániel rendezte. Felléptek Anta...
Pereházy Mikósnak, a Magyar Ház elnökének a megemlékezésen elmondott beszéde:
Tisztelt Emlékező Honfitársaim,
 |
| Pereházy Miklós |
Meghívó plakátunk első sorát idézem: Elválaszthatnak, de szét nem… jól megválasztott idézet, Indri Dani míves rendezői szellemiségét tükrözi.
98 éve 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította hazánkat, a történelmi Magyarországot.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a trianoni szerződést, amely kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A magyarság harmada – mintegy 3,2 millió ember – a nélkül, hogy költözött volna - az új határokon túlra került.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni szerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. Az erről szóló törvény kimondta: “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
 |
| Kish Erzsike |
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
 |
| Dánielfy Zsolt |
A magyar politikai vezetés – 1919 márciusáig a Károlyi-kormány – kezdetben optimizmussal tekintett a tárgyalásokra, de miután onnan csak további területek kiürítését követelő jegyzékeket – pl. az 1919. márciusi Vix-jegyzéket – kapott, végül belebukott ebbe a reménybe. A Kun Béla vezetésével hatalomra kommunisták nem voltak szalonképes erő az antant számára, bár Clemenceau a tanácsköztársaság csapatainak visszavonása érdekében megvillantotta előttük a részvétel lehetőségét. 1919 augusztusában, amikor az ország nagy része román megszállás alá került, ez a köztes állapot már terhessé vált a tárgyaló felek számára, de a Nemzeti Hadsereg segítségével új, kozervatív rendszert építő Horthy Miklós már megfelelő partnernek tűnt. Magyarországnak csak ekkor, 1919végén küldték el a meghívót a békekonferenciára.
A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba – mindhiába. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi őrizetben tartották, szót pedig csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá a trianoni békediktátumot, ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.
 |
| Molnár Attila, Kish Erzsike, Indri Dániel, Dánielfy Zsolt és Antal Timea |
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.
Nemzetállamok helyett soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság ugyanolyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be – melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.
Számunkra e nap az emlékezés, de egyben a nemzeti együvé tartozás a nagy lélegzet-vétel napja is. Valószínűleg Tisztelt vendégeinknek is feltűnt az egybeesés párhuzama, a Trianoni diktátum aláírása és az Egyesült Magyar Ház magyar kézbe történő vétele vonatkozásában.
Igen, a két esemény közel azonos kort idéz. Házunk magyar kézbe vétele éppen csak néhány év múltán a békediktátum aláírását követően történt. A közel egykorúság, a történelmi egybeesés házunk életének is alapvető vezérelveket kölcsönzött. Nagy elődeink Amerikába menekülve a szabadságot, a békét, a harmonikus megélhetés lehetőségét keresték.
És keresték a magyar szót, a tradíciók, a szülőhaza szeretetének megnyilvánulási lehetőségét és formáit, és keresték egy kis otthonérzetnek az itt Los Angelesben készült meleget.
Elődeink akkor elkezdték lerakni egy Los Angeles-i kis Magyarország alapjait. Az 1920-as évek elején tehát építettek maguknak, de nekünk is egy maradandó elveken nyugvó kis Magyarországot.
Alapítóink itt Kaliforniában a szólás szabadságának hazájában szomorúan tekintettek az elcsatolt területek cenzúrájára, a szólás- és a cselekvési szabadság közvetett, vagy közvetlen korlátozására.
Tisztelt Hölgyeim és uraim!
Így kaptuk közel 20 éve vezetésre, a tradícióink megőrzésére a magyarság sokfelé arculatát képviselő Egyesült Magyar Házat, amelyet ugyanilyen összetevők mellett fogunk utódlásunk esetén tovább adni.
Házunk közösségi munkája mellett senkitől sem vitatható el a magánvéleménye jogának gyakorlása. Megbecsüljük a magánvéleményeket, még ha nem is egyezünk azok tartalmával, mert e jog gyakorlása szabadságjogaink talán legfontosabbika.
Házunk nyitott, jól kiszámítható pályán halad. Ezen az úton csak emelt fővel szabad haladni, mert a vállalt feladat csak feddhetetlen vállalkozók útján valósítható meg.
Nem vagyunk egyedül az úton, mert éber tekintettel velünk van Los Angeles közélete. Nekünk senki másnak, mint ennek a jobbját felénk nyújtó közéletnek kell megfelelnünk. Az Egyesült Magyar Ház vallás és politikamentes, ahova senkitől nem engedjük be a közösségeket mindig megosztó vallást és politikát.
Az emlékezést követően a nagy lélegzet, a dagadó kebel a mának a Nemzeti Összetartozás magasztos eszméjének szól. Meggyőződésünk, hogy a nemzeti összetartozás kérdése sem köthető politikához ugyanis nincs jobboldali, vagy baloldali nemzeti összetartozás. A nemzeti összetartozás kérdése a hazaszeretet fogalmához kötődik, s a hazát több oldalról lehet és kell is szeretni.
Los Angeles magyarsága e sokféleséget képviseli, ahol az emigrációban betöltött szerepünk alapján mérettetünk meg. Nem keressük tehát senkinek az előéletét, az nem tartozik ránk. Los Angeles-i magyarság számára ismeretlen a politikai gyanakvás már elfeledett fogalma.
A magyar kormány számára minden magyar ember egyaránt fontos, amelyet hűen tükröz a rendkívül nagyra értékelhető a világban szétszóródott magyarságra fordított nagyonis értékes figyelem.
A Nemzetpolitikai Államtitkárságnak a diaszpóra kulturális és önszerveződést segítő munkája rendkívül nagy segítség magyarságunk megtartásában, s a magyar fáziskésés nélküli kultúra továbbításában. Életben tartva magyarságtudatunkat nem érezzük az izoláltságot, s amerikai életünkből fakadó integráltságunk sem vezet a teljes asszimilálódáshoz. A nemzetpolitika, az egy nemzetben történő ismételt kényszerhatárainkon átívelő egymásrataláltság az, amely büszke kebellé élesztette újra nemzetünket.
A trianoni szerződés, a történelmi Magyarország területének kétharmadának elvesztése máig élő trauma, feldolgozását nem segítette az elmúlt egy évszázad, sőt. Hogy igazságtalan volt a döntés, az tény – már ha létezik objektív igazság. Kinek mennyire fáj vagy nem fáj napjainkban Trianon, az pedig egyéni értékelés kérdése, magánügy.
Nekünk itt Los Angelesben ez biztosan fáj, nagyon fáj, ez a seb nem gyógyult be.
Karinthy ezt írta a hazáról kisfiának “Trianon emléknapjára“:
“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam.
És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Befejezésül újra csak meghívónk első sorát idézem:
Elválaszthatnak, de szét nem, mert egy vérből valók vagyunk.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.
Nincsenek megjegyzések