2018-10-29

Pereházy Miklósnak, a Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház elnökének a Magyar Házban október 21-én az 56-os megemlékezéskor elhangzott beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

1956. október 23. a szabadság napja volt akkor, s a magyar emigráció számára most is az.

1960-ban John Fitzgerald Kennedy elnök a forradalmunkat úgy méltatta, hogy az a “bátorság, az öntudat, a diadal napja” volt. Majd e napot George W. Bush elnök 2006. október 23-át szent forradalmunk 50. évfordulójára az elismerés napjává nyilvánította.

62 évvel ezelőtt ezen a csodálatos napon pár óra leforgása alatt összetartozóvá vált a nemzet. Ez a nap az egyetértés, a megbocsájtás és az egymással szembeni megbékélés napja, azaz az összetartozás napja volt.

Valahol azt a mondatot olvastam, hogy szent forradalmunk 1956-ban egy leheletnyi szabadság volt a két diktatúra között. Nagyon találó a mondat. Elődeink nem akartak félni, gyanakodni többé, egymás szemét keresték nyílt tekintettel, telve bizalommal, s egy új, boldog világot kívántak építeni.

Az egymás szemébe nézés annál is inkább fontossá vált, mert a forradalmat megelőzően sajnos nagyon sok honfitársunk inkább a lábát nézte, hogy nehogy rossz helyre lepjen, s hogy hova és hogyan helyezkedjen. Méltatlan sors volt ez sok éven át, s a méltatlan helyzetekre előbb, vagy utóbb, de mindig méltó válasz érkezik.

Az egyetemisták 16 pontjuk között már október 22-én szerepeltek az általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot, a teljes vélemény- és szólásszabadságot, valamint a szabad rádiót igénylő követelések.

Az akkori - mint akár a mostani -, a sokféleséget képviselő emigráció a 62 év alatt különböző utakon közelítette meg ünnepünket, de abban mindvégig mindenki egyetértett, hogy 1956 forradalma az 1848-as forradalom léptékében , annak szükségszerű folytatásaként értékelendő, amelyet a magyar nép szabadságszeretete formált  fennköltté az  1956-ban is megjelenő túlerővel szemben.

Valóban nagyon sok az azonos irányelv a két forradalom és szabadságharc jellemzőiben. 1848 után Haynau teremtett rémuralmat hazánkban, majd 1956-ban Kádár pribékjei.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után szörnyű számonkérés kezdődött meg hazánkban. Aki tudott menekült, de nagyon sokan estek áldozatául a megtorlásoknak.

A menekülési hullám elérte Los Angeles-t is, ahol a forradalom után nagyszámú magyar menekült honfitársunk talált új hazára.

1956. október 23-án nagy öregjeink életüket áldozták mindazért, ami a mai Magyarország, de ők voltak azok is, akik a Los Angeles-i magyar közélet akkori derékhadát képviselve ösvényt, majd utat vágtak az önszerveződéshez, s szereztek jó hírnevet és megbecsülést az akkori magyar menekülteknek. Az általuk választott úton, a vallás és politikamentes, valós közérdeket képviselve és semmiféle politikai nyomásnak nem engedve haladunk ma is.

Nagyon fontos ez a párhuzam a ma helyes valóságképének kialakításában.

Igen, 1956-os forradalmáraink a terror elől menekültek, eresztettek gyökeret, s alkottak mába nyúló, ma is érvényes világképet számos helyen, az akkori nyugati világban, így Los Angelesben is. Ezek közül a nagy öregjeink közül mára már csak kevesen maradtak körükben. Elvesztettük Szörényi Évát, aki nélkül nem csak szabadságharcosaink, de kulturális működésünk Los Angeles-i színvonala is megkopott. Annál is inkább, mert a Thália Színház alapítói (Óss Enikő és Varga Tibor) Tibor elvesztése után maguk is kaput zártak, míg végül Enikő haza is települt. E vértpezsdítő művészeink hiánya nagyon nehezen pótolható.

A közelmúltban elvesztettük Czene Ferencet is, aki 1956-ban kijelölt útjáról egy jottányit sem távolodott el. Sokan, sokszor úgy gondoltuk, hogy Ferit már átlépte a történelem. Ez azonban téves feltevés volt. A történelem sűrűn ismétli önmagát, s a czenei forradalmiság példa értékét nem tudta megtépázni az idő vasfoga.

Szörényi Éva, Varga Tibor és Czene Ferenc mindig egyenes derékkal, sziklaszilárd elvekkel léptek be ebbe a terembe, akik a szabadságjogokért akár életüket is készek voltak feláldozni. Hiányoznak közéletünkből ezek a vastörzsű, kiváló, megalkuvásra képtelen emberek. A megmaradottak, nagy öregjeink azonban itt ülnek most velünk együtt emlékezve, megtisztelve a 62. éves múltat, a forradalom eszményeit és annak mába nyúló tanulságait.

E kiváló emberek - akkor fiatalon - azért harcoltak, hogy új jövőt építsenek maguknak és nekünk, majd nektek, a jövő nemzedékének is.

Mit is jelent mára 1956. október 23-ika a ma ünneplőinek, a ma élő nemzedéknek? A ma már koros nemzedéknek, 56-os hőseinknek 1956-ban kezdődött el a jövő. Szent forradalmunk ugyanis a szabadságvágy mellett több olyan eszmét is képviselt, mint az egymásrautaltságot, az Összetartozást. És képviselte továbbá a jövőbe vetett feltétlen bizalmat.

Igen, hölgyeim és uraim, nagy Ő-vel összetartozást, hiszen a mai ünnepségünk is éppen ezt a fogalmat tartozik képviselni idegenben is. Képviseli összetartozásunkat, magyarságunk, tradícióink ápolását, szólás- és emberi szabadságjogaink példaértéken tartását édes hazánk iránti odaadásunkat, szülőhazánk feltétel nélküli szeretetét.

Ezt az üzenetet hordozza mai ünnepünk nekünk és a diaszpóra ma felnövekvő generációjának. 1956. október 23. forradalmának minősítése határozta meg a Kádár korszak uralmát. A forradalom, vagy ellenforradalom fogalmi  hovatartozásként  választotta ketté titokban a kádári 33 év alatt a hazai magyarságot, s tette  nyíltan ellenállóvá a külföldre menekült emigrációt.

A diktatúra ereje hallgatásában rejlik. Először nem ejtettek szót 1956 októberének eseményeiről. Majd az 56-os események, később az 1956-os sajnálatos események megfogalmazás került a politikai köztudatba. Nyilvánvalóan meggyengült tehát a diktatúra, de az azért még diktatúra maradt. Megváltozott a szövetségi politika szóhasználata is. Amíg a Rákosi-korszakban az “Aki nincs velünk az ellenünk” volt a politikai szóhasználat, addig a Kádár korszak ezen is enyhített, mert azt hirdette, hogy aki nincs ellenünk az velünk.

A diaszpóra semmilyen körülmények között nem polarizál, nem választja szét közösségeit, mert az amerikai integrációból merített jogaink és kötelezettségeink válnak elsődlegessé amerikai magyarságunk gyakorlása során. Jó Amerikában jó amerikainak lenni, ahol szabadok vagyunk, s itt jó magyarnak lenni is. A "mi" hitvallása mindig azt feltételezi, hogy "ti" is van és "ők" is, tehát lényegében különbségekre hivatkozik, szükségképpen különválaszt. Amerikában a "mi" alatt nem egy-egy elhivatottnak hitt, az egészhez viszonyítva kis közösséget, hanem a diaszpóra valamennyi közösségét, vagyis az egészet értjük. Ez az együvé tartozás azonban semmit sem von le a közösségek saját érdekkörét érintő önállóságából, hanem éppen ellenkezőleg, józan önmeghatározást eredményez.

A Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház nagy gondot fordít arra, hogy 1956 szellemiségét megőrizve, annak hagyományaiból a mai kornak megfelelő értéket hozzon létre Los Angeles magyarsága érdekében, s ha kell határozott, közéletünket meghatározó elvek mentén képviselje is azt.

1956. október 23-ika emléke bennünket ma már nem a harcra buzdít, hanem történelmi hűséggel ösztönöz az egyetértésre, a megbékélésre, az együttes előremutató cselekvésre, adott helyzetben a közös fellépésre.

Lényeges gondolat ez, mert nemzetünk harmadrésze ma külföldön, a határokon túl ünnepel. Édes hazánknak az egy nemzetben történő gondolkodása azt jelenti számunkra, hogy számítanak ránk, számítanak a határon túli magyarság mindenkori józan észrevételeire, (még akkor is, ha az építőnek szánt kritika nem mindig talál megértésre).

Igen, szükség van a párbeszédre, a párbeszéd igényére és a határoktól függetlenül létező egységes nemzet algoritmusának alkalmazására.

Az ünnep a mi magyar hagyományaink szerint nem csak a vigasság, hanem az önvizsgálat, az önértékelés és az erkölcsi felemelkedés ideje. A nemzet ünnepei arra valók, hogy számot vessünk múltunkkal, jelenünkkel és a jövő útjával is. Számot vessünk eredményeinkkel és reményeinkkel, de számot vessünk tévedéseinkkel, mulasztásainkkal, sőt vétkeinkkel is. Valójában ebből a számvetésből származhat a magunkba vetett bizalom és a cselekvő akarat. Mindkettőre nagy szükség van most a világszerte tapasztalható történelmi változások helyes megítélése szempontjából.

1956. október 23. maga a velünk élő történelem, amelynek az a hagyatéka, hogy az igazáért küzdő embert ugyan megalázhatják, meghurcolhatják, de nem törhetik meg, mert a szabadságvágy nem csak magatartás, hanem a lélek állapota. Szükség van a hősökre, mert a hősiesség mindig követőkre talál.

Tisztelt ősz hajú hölgyeim és uraim! Nélkületek nem lett volna 1956-ban Magyarországon forradalom. Ti forgattátok fel, s mutattátok meg sebezhetőnek az akkori kommunista világot, mert, ahogy John Fitzgerald Kennedy elnök mondta, most fejünket felétek mélyen meghajtva ismételjük: 1956. október 23-a “bátorság, az öntudat, a diadal napja, a Ti napotok volt”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen kitüntető figyelmeteket.

Albert Ferenc: Hősök nyomában, Szlovéniában


Az ősz már beleharapott az első-világháborús szlovéniai katonatemetők százéves magányába. E „csendes szunnyadást” zavartuk meg az októberi-nyár verőfényében.


2018. október 19-21-ig emlékező kegyeleti túrán vettünk részt a Székesfehérvári Krajczáros Alapítvány, oltalmazó szárnyai alatt. A Szlovén mezőkön, erdőkön, hegyeken „átgaloppozva”, végül a koradélutáni órákra érkeztünk meg a Bohinjska Bistrica közeli kicsiny település határába, Poljére. Hangulatos, igényünket maximálisan kielégítő rönkház emeletén, egy teraszos szobát kaptunk az elkövetkezendő két éjszakára szállás gyanánt. Miután csomagjainkat behordtuk, rögvest indultunk a küldetésünk egyik színhelyére, Ukanc település közelében található, a Bohinji tó délnyugati végében kialakított első világháborús sírkertbe. A csodás környezet ölelte temetőbe 1915 júniusa és 1917 novembere közötti időszakban temették el az 1915 nyarán és őszén, a Krn hegységben zajló véres harcokban elesett katonákat. Döntő többségük magyar, ám a monarchia soknemzetiségű katonái is megnyugvásra találtak e szent helyen.



A teljesség igénye nélkül, ezen információ olvasható a temető bejárata melletti információs tábláról, majd az alábbiak szerint folytatódik:
66. gyalogezred /Ungvár/ magyar, szlovák, ruszin
33. gyalogezred /Arad/ magyar, román, szerb
80. gyalogezred /Lemberg/ ruszin, lengyel
30. gyalogezred /Lemberg/ ruszin, lengyel
91. gyalogezred /Prága/ cseh
61. gyalogezred /Temesvár/ magyar román
10. gyalogezred /Przsemysl/ lengyel
Továbbá a védelmi harcokat segítve, részt vettek még egyéb nemzetiségű civilek: németek, szlovákok, csehek, szlovének.
A temetőkertben 282 sír található, ebből 221 jelölt, ismeretlenek 64 hant alatt nyugszanak.


A centenáriumi megemlékező sorozat kézzelfogható, szemmel látható változást hozott a színes levelekkel borított, erdei környezetet idéző sírkertre. Bár a Krajczáros Alapítvány 2005-ben szépen rendbe hozta a temetőt, ismét új fakeresztet kaptak a Hősök, a szerény kis kápolna ráncait is felvarrták. Erőteljes szívdobogás közepette olvasom a magyar katonák neveit a keresztre szegezett névtáblákon. Hamarosan köd ereszkedik a hantok fölibe, égi-takaró könnyedséggel. Az idő kiparancsol bennünket, felhívva figyelmünket a másnapi emlékezés fontosságára. Végül is elérkezett a vacsora ideje, majd azt követően a fárasztó utazás kipihenésének szenteltük az éjszakát.


Másnap e reggeli elfogyasztása után ünneplőbe öltöztettük testünket, lelkünket. Boninjska Bistrica katonai temetőjében volt jelenésünk. Az emlékező liturgia 11 órakor kezdődött, ám egy órával előbb kiérkeztünk. Sajnos még párás ködfelhő ólálkodott a sokasodó fejfák között, mintha a fehérség minden fodra belekapaszkodna a frissen festett aranybarna keresztekbe. Végül csak egy óra kellett és győzött az októberi Nap, lankadó ereje. Amíg szöszmötölt köd, szokásunkhoz híven Eszteremmel végig olvastuk a kis táblákra gravírozott neveket, a magyar Hősöket megörökítettem. A temető kerítésnél felállított információs tábláról a következőket olvashatja az idelátogató, már ha tud: szlovénul, németül, vagy angolul. Sajnos egyik nyelvet sem bírom, így a fordítógépre kell hagyatkoznom, ami nem elég pontos. Ezek szerint, a temetőbe, az Isonzó front hátországbeli bohinji kórházban elhunyt katonák kaptak örök nyugvóhelyet. A temetőbe 1915 nyarától, 1917 évvégéig temettek. 285 sírgödörbe 202 monarchia több nemzetiségű katonája, 55 hadifogoly, 19, ellenálló és 9 orosz katonát hantoltak el.


Ezen tényeket szem előtt tartva jelent meg a Jubjanában külszolgálatot teljesítő diplomácia. Miután sorra elhangoztak a hősöket, a 100 ével ezelőtt megkötött fegyverszüneti egyezményt, és Németország feltétel nélküli kapitulációt megidéző és méltató beszédek, az emlékező nemzetek képviselői megkoszorúzták a központi emlékművet. Természetesen a Krajczáros alapítvány után, a kis szerény szalma koszorúnkat mi is elhelyeztük az emlékmű talapzatán, majd mécsest gyújtva tisztelegtünk az elesettek hősies nagysága előtt.


Pihenésre nem jutott idő, mivel innen csoportosan indultunk tovább Ukanc temetőjéhez, ahol előző napon már vizitáltunk. Miután megtöltötte az emlékezők sokasága a sírkert, kezdetét vette itt is a ceremónia. Szintén sorban hallhattuk az emlékbeszédeket, és ami felemelő volt számunkra, végre magyar beszédet is hallhattak a jelenlévők. Ezek után megtörtént a kegyeleti „aktus” koszorúzás, mécses gyújtás, melynek ismételten részesei lehettünk. A nemzetiszínű szalaggal körbefont szalmakoszorúnkat mi is elhelyeztük a pislogó mécsessel egyetemben. Hamarosan a kis fakápolna lépcsője megtelt az örökzöldbe ágyazott, koszorúba font virágcsokrokkal, világoló mécsesekkel. Majd felszínre tört a „bizonyítás” kényszere, azaz dokumentálás célú fotózkodás. Valóságos sorba állás következett, míg mindenki megörökítette magának e feledhetetlen eseményt, így került pont az i-re.


Lassan elnéptelenedett a temető, és újra magányos csend borulta a néma hantokra. „A Boldog Szunnyadók” magukra maradtak. E szent helyen nem zavarja Őket a különbözőségük, nemzeti hovatartozásuk. Itt az örök béke szigetén Isten színe előtt, minden katona egyenlő.



A két temetői emlékezést ebéddel egybekötött fogadás követett. Itt elvegyülve a megjelent több nemzet „lányaival, fiaival” ismeretségek, barátságok szövődtek. Ennek köszönhetünk egy késődélutáni „kanyon túrát”. A magyar származású, ám szlovén területen élő 80-as éveikben járó házaspár meghívására, belevágtunk a kalandba. Mindketten, ifjakat megszégyenítő erőnléttel kalauzoltak bennünket a sziklákkal szegéjezett folyóparton, a hegy szoros horhosán. Oda, vissza az 5 kilométernyi táv, meg sem kottyant Nekik, miközben végig mesélték kalandos élettörténetük szegmenseit. A túra és a mesébe illő számtalan élmény, amit megosztottak velünk, egy életre felejthetetlenné tette személyüket.


Másnap a csapatunk kettévált. Páran hazaindultak, hiszen az előttük álló mintegy 540 kilométeres táv önmagába is kihívás két fárasztó nap után. Mi négyen nyugat-Szlovéniának vettük az irányt, útközben meglátogattuk Cepován falucska, majd Solkan település első világháborús temetőjét. Rövid látogatás és főhajtást követően átléptük az olasz határt, hiszen a hírhedt „Doberdó” mely területet, már háromszor körbejártam, mindig tud meglepetést okozni. Ebbéli tapasztalatomban most sem kellett csalódnom. Viziteltünk Visintiniben a Magyar Kápolnánál, majd ellátogattunk Sagradó település, San Martino del Carso részébe, ahol véletlen találkozásnak köszönhetően, a helybeli „Franko” kedvesen és segítőkészen állt rendelkezésünkre, kinyitotta az olasz alpinik múzeumát, ahol a „Nagyháború” hagyatékát, megszemlélhettük. A vendéglátás sem maradt el, egy kávé és egy frissensült kuglóf, na meg egy mosdó erejéig. Sajnos az idő korlátokat szab, indulnunk kellett a térség magaslatára. Itt a Nagyváradi 4. gyalogezred mementójához, mentünk emlékezni, mely közvetlen a „Halálrétnek” titulált mező közelében áll, hirdetve az ezred dicsőségét. Innen már csak egy ugrás a Monte San Michele, ahol kilenc csatában egymásnak feszültek a szembenálló felek. Itt folyton letargiába kerül az ember, a lövegállások, kavernák, lövészárkok, futóárkok, aknatölcsérek látványától. Szóval az a röpke egy óra, amit itt töltöttünk ismét ledöbbentett. Örömömre szolgált, hogy a 100 éves évfordulóra a környék megújult. Az állagmegóvó intézkedések, (megtartva, idézve az eredeti állapot) előnyére váltak a fennsíknak. 


Az idő előre haladt, és még hosszú út állt előttük. Ám közben még rövid kitérőt tettünk, először Budanje településen hajtottuk fejet Rostád Pál huszárnak állított emlékműnél, aki a Napóleon elleni háborúban véghezvitte hőstettét, melynek okán itt halt hősi halált 1813. október 3-án. Folytatva a kitérőt Vipava városban az első-világháborús katonai temető volt utolsó állomásunk, ahol mécsest gyújtottunk és nemzetiszínű szalagjainkat felkötöttük a központi emlékműre.


Az óra ekkor már elütötte a hatot, így menthetetlenül igyekeznünk kellett haza. Lebukott a nap a szlovén hegyek mögött, és az eső kihasználva a sötétet, dörgés és villámlás kíséretében elkísért bennünket a magyar határhoz. Sikerült még éjfél előtt hazaérnünk. Ismét gazdagabbak lettünk e három nap eseménysorozata által.


2018-10-27

Földes Tamás: Háromdimenziós sírásó nejlonpolitikusok?

A magyar Országgyűlés elnöke nyilatkozott a Magyar Idők hetente hatszor megjelenő konzervatív közéleti napilapnak. Az interjút a lap október 23-ai ünnepi számában olvashattuk. Teljes szövegét nem közlöm, csupán egyetlen mondatát, amelynek megfejtését a tisztelt olvasókra bízom: „Az olyan politikusok, mint az Európát egyszer és mindenkorra maga alá gyűrni akaró háttérhatalmak által háromdimenziós nyomtatóval – egyébként ördögi zsenialitással – legyártott és piacra dobott Emmanuel Macron, liberális megmondó ember (itt két név következik) vagy a többi nejlonpolitikus... az EU sírásói”.

Nem akarok kérkedni hajdani hatalmammal (harmadrangú hatalom volt csupán, a budapesti Magyar Hírlap gazdasági rovatát szerkesztettem időnként), de ha a  rovatunkhoz beosztott hat újságíró közül egyetlen egy is elém tett volna hasonló, dagályosan megfogalmazott sületlenséget, nem hogy a betűvető-pályáról zavartam volna el, de visszaküldtem volna az általános iskolába. No persze Magyarországon – csakúgy mint az Egyesült Államokban – gondolat- szólás- és sajtószabadság van (ugyebár...), ezért mindenki azt gondolhatja, mondhatja, írhatja, nyilatkozhatja ami a szívét nyomja. Ennek ellenére úgy vélem, hogy bizonyos tisztségben célszerű megfontolni a szavakat. Az Országgyűlés elnökének tisztsége olyan.

Minderről egy régi anekdota jut eszembe, amely – mivelhogy anekdota – korántsem biztos, hogy igaz. A 9,3 millió lakosú Magyarország 1941. december 12-én hadat üzent az akkor 133,4 milliós Egyesült Államoknak. A hadüzenetet Bárdossy László miniszterelnök közölte az amerikai nagykövettel - a beszélgetés pedig a „szájhagyomány” szerint a washingtoni külügy illetékese és a magyar ügyvivő között zajlott le.  Ekként: „Magyarország ugye köztársaság? – kérdé az amerikai külügyér... Nem uram, királyság – válaszolá a magyar ügyvivő. A továbbiakban: „Akkor van királyuk?... Nincs, tengernagyunk van... Akkor van flottájuk?... Nincs, mivel nincs tengerünk... Van valami követelésük?... Igen... Amerikával szemben?... Nem... Angliával szemben?... Nem... Oroszországgal szemben?... Nem... Hát akkor kivel szemben vannak követeléseik?... Romániával szemben... Akkor Romániának is hadat fognak üzenni?... Nem uram, szövetségesek vagyunk.”

Napjainkban Franciaország Magyarországgal szövetséges, kétszeresen is. Egyrészt tagjai az Észak-atlanti Szövetség Szervezetének (vagyis a NATO katonai szövetségnek), másrészt az Európai Uniónak. Nem sejtem, hogy Emmanuel Macron - Európa harmadik legnépesebb állama, a 66,6 milló lelket számláló francia Ötödik Köztársaság nyolcadik elnöke (valamint a 76 ezres törpeállam, Andorra társhercege) - hogyan fogadta a 10 milliós Magyarország parlamenti elnökének a személyéről alkotott vélekedését. Az se biztos, hogy értesült róla. Valószínűtlennek tartom ugyanis, hogy Frankhonban akadna olyan magyarul tudó műfordító (lett légyen akár Kazinczy-díjas nyelvtudor), aki a fenti zagyvaságot képes volna értelmezni, majd franciára fordítani. Karinthy Frigyest idézve: „Kiszera méra mibéva bávatag”.

Azt persze feltételezem, hogy Macron feltételezi: ha van magyar Országgyűlés, akkor van elnöke is. Hogy ki? Talán tudja. Talán nem. Elnök - elnök. Egyikük itt - másikuk ott. Egyikük ilyen – másikuk olyan. Ennek ellenére mégse tartoznak egy súlycsoportba.
Hogy melyikük a könnyű- és melyikük a nehézsúlyú, azt döntse el a szóból értő tisztelt olvasó!

Summázatom: éljen a sajtó-szólás és véleményszabadság!

Los Angeles-i Magyar Ételek Fesztiválja - ötödször

2018. október 20.-án szombaton a Los Angeles-i Szent István templomnál került megrendezésre immár ötödik alkalommal az itt élő magyarság egyik legkiemelkedőbb eseménye, a Magyar Ételek Fesztiválja.


Nagy izgalommal már korán reggel gyülekeztek a versenybe benevezett csapatok, nagy volt a sürgés-forgás, a főzéshez való készülődés. Beizzították a kürtőskalács sütéshez a szenet, gyúrták a tésztát a lángoshoz, közben elindult a zene, hogy jó legyen a hangulat. Felállították a tűzhelyeket; egyiknek sajnos kitörött a lába, de szereztünk másikat. Az is nagy izgalom volt, hogy nem indult el a kompresszor a gyerek-ugrálóhoz, de hála Istennek kis kínlódással az is beindult a gyerekek legnagyobb örömére, és ők rögtön birtokba vették. Volt akinek nehezen gyulladt be a tűzhelye, de végül az is megoldódott. Ment a hagymapucolás, zöldség darabolás, húsok előkészítése, aztán elindult a főzés—húúú, azok a finom illatok, amik terjengtek! Sült a lángos, a palacsinta, a kürtőskalács. Fogyott a csapolt sör, ittak a jó emberek jó kedvvel. A benti konyhán is nagy volt a sütés-főzés; Tóth Ilona és Mátrai Andrea három féle ételt készített: brassói, rántott hús és lecsó. Mindből ettem, nagyon finom volt mindegyik.


Ebben az évben pörkölt-főző verseny volt. A versenyben részt vettek a HungariKomák, a 8-as és 49-es cserkész csapatok, a Kárpátok Bisztró és a Magtár. Első helyezett a HungariKomák csapata lett az őzpörköltjükkel. Második helyezett a Magtár lett, csirkepörkölttel. Harmadik helyen pedig a Kárpátok Bisztró szerepelt, szintén csirkepörkölttel, amit palacsintába téve hortobágyi palacsintaként tálaltak. A díjazottak emlék-plakettet vehettek át, arany, ezüst és bronz színezéssel. Az ötletes plaketteket Bartha Szilvia készítette, amit ezúttal is, az arcfestéssel együtt, köszönünk szépen. A Láni teremben nyitó beszédet mondott Danku Attila a Los Angeles-i Magyar Főkonzulátus kereskedelmi atasséja, amit a Reményik Sándor Keresztyén Magyar Iskola diákjai, illetve a Rontó-Bontó néptánccsoport tánca követett. A Kárpátok két tánccal is megörvendeztetett bennünket és voltak, akik könnyeiket törölték eközben; gondolom megérintette őket a nemzeti összetartozás érzése. Jó volt nézni Nagy Vivien és Kovács Dénes ösztöndíjasaink táncát is; külön köszönet a tánc tanításért. Kellemesen kacagva szórakozhattunk Reeves Anna és Karl Waechter pantomim műsorán.


Kiss Erzsike és Tóth Kinga csodálatos hangjaikkal repítették a vendégeket a zene szárnyán. Itt-ott, ahol a szünetekben belefért és a végén, jómagam is igyekeztem mulattatni a jónépet. Sok vendég értékes tombola-nyereményekkel gazdagodhatott. A festmény liciten $420 jött össze a Holtmarosi Árvaház részére.


Nagyon jó érzés volt látni a sokaságot, az emberek arcáról sugárzó boldogságot és szeretetet, a kifestett gyerekek önfeledt, vidám ugrándozását, egyszóval az összetartozást. Szép példája volt a magyar összefogásnak, közel 400 ember részvételével.

Szeretném megköszönni: a Szent István templomnak a helyszín biztosítását, továbbá az áldozatos segítséget a Vodnák család apraja és nagyjának, Tóth Máriának Matyinak, Tóth Attilának, Oriold Alpárnak külön köszönet a pénz adományért, Nt. Jakabbfy Zsoltnak és a San Fernando Völgyi Református Egyháznak, Newman Zsuzsikának az arcfestést és tombolajegy árusítást, a fesztivál felirat festéséért és a bárban az egész napi kiszolgálást teljesítő Frigyik Vivien és Arnót Viktoriának. Redl Nagy Zoltánnak a fotózást és a video felvételt és kedves feleségének Redl Nagy Viktoriának. Köszönet mindenkinek aki bármilyen formában részt vett ezen a rendezvényen.

V. Magyar Ételek Fesztiválja Facebook oldala

Találkozzunk újra jövőre! A VI. Ételfesztivál időpontja 2019. október 19.

Baky Józsi, szervező
Fotók: Zoltán Redl Nagy, Balázs Bernadett és Balogh Sipos Éva

2018. október 27. - Monrovia, CA - Exhibit in the Scenic Drive Gallery

Scenic Drive Gallery Presents an Exhibit



By Transylvanian – American Artist Eva Balog-Sipos


Reception Saturday, October 27, 2018     2pm-5pm

RSVP zsuzsi.dobay@gmail.com - 626-359-3946

The exhibit may be visited until November 4 by appointment


ABOUT THE ARTIST by Susan Dobay, Curator of Scenic Drive Gallery.

Browsing through Facebook a group of visual artwork attracted my attention. The variety of images mostly done by watercolor, pencil and ink drawings were done by Eva Balog-Sipos. I was curious to see the originals and Eva brought a selection to my gallery for exhibiting consideration. The originals were even more impressive in Life.

The artist was born in Brasov in Transylvania. She studied Graphic and Decorative Design in Brasov. She continued her study at the Glendale Community College. At the Glendale Community College’s Studio Art Gallery She was awarded the "2010 Russell Bakken Memorial Scholarship" and one of her paintings was chosen s  to be on the cover of the annual Christmas card sent by the college staff.

ARTIST STATEMENT I have always been amazed by nature and its colors. But what I am most impressed by is the shape, color, and fragility of flowers.  I find in them the symbol of life and love.  Thus, they are my most source of inspiration. My natural inclination has always been to paint with strong color contrasts and texture. Usually, my paintings mean what they are representing, not what I can put in words, if my paintings would be the language of words, I would express them in writing. With the colors and brush strokes, I tried to communicate with a space within ourselves that is far deeper than words. Most of these paintings are painted with the traditional watercolor techniques, but some of them are done with ink instead of watercolor paints. I like to play with the techniques, delighting in luscious washes, following the creative flow of the color and water on the paper. I just did my job, painting, drawing, and following the sacred mystery of the creative process.



2018-10-23

Kékessy György: Történetek az 50-es évekből

Október 23-hoz, az 56-os forradalom ünepéhez közeledve Kékessy Györgynek, a korábban Amerikában élő honfitársunknak a korrajzként is olvasható, 50-es évekbeli történeteit osztjuk meg az olvasókkat:

Hortobágyon a Keleti-főcsatorna térképezésén dolgoztam


A 2. világháború utáni szovjet megszállás legvadabb évei az 1950-es években hágott tetőpontra. Noha már korábban megkezdték a "politikailag veszélyes" személyek letartóztatását, mint az egykori miniszterek, képviselők, katonatisztek, gazdák, igazgatók, tanárok, kereskedők, iparosok, vagyis az ország színe-javát. Az új hatalom ezeket a hazafiakat a "nép ellenségeinek" nevezte, akikkel hamar megteltek a börtönök, munkatáborok vagy a deportáló táborok. Magyarországon egyszerűen felfordult a világ.

A letartóztatásokat, amik mindig vagyonelkobzásokkal jártak a fővárosban, Budapesten kezdték. Ez a művelet csakhamar a vidéket is elérte, így az én szülővároskám, Tiszafüred is erre a sorsra jutott.

1950. november 13-án apámat is letartóztatták, aki a környék egyik legeredményesebb gazdálkodó embere volt. Én ekkor 16. évemben Budapesten a híres Lónyay gimnázium diákja voltam. Pár nap múlva édesanyám megjelent az internátusban  fekete ruhában.

- Mi baj van édesanyám - kérdeztem én.
- Édesapátokat letartóztatták és a Markóba vitték.

Tárgyalása több hónapig tartott, mert nem találtak megfelelő okot az elitélésére. Végül is egy valótlan vád - valutával való üzérkedés - alapján ítélték egy évre. Apámnak Tiszafüred környékén "Amerikai Nemes Fűztelepei" (Salix Americana) voltak, melyek nagy részét exportálta a környező országokba. Én még azt a tanévet ugyan befejeztem, de már 1951 júliusától dolgoztam.  A "Lónyayt" mint egyházi iskolát államosították és a diákokat szélnek eresztették. (Egyik osztálytársam volt a későbbi országos hírű építesz, dr. Finta József)

Történt, hogy a nyár folyamán három geodéta mérnök érkezett Tiszafüredre, akik segítőket kerestek a Keleti Főcsatorna méréséhez. Én azonnal jelentkeztem és mentem is velük a Hortobágyra. Hamarosan megtudtam, hogy a három "geodéta" mind tüzér tiszt volt a Magyar Királyi Hadseregben. Kiváló bemérők céllövészetben.
Kállay Szabolcs százados, aki Kállay Miklós volt miniszterelnök unokaöccse, Benkő Dénes őrnagy és …? Ernő bácsi, voltak a főnökeim.

Maguk közé fogadtak, mint kis sorstársat. Megtanítottak műszerrel bánni, területet mérni/szintezni (aminek évekkel később nagyon nagy hasznát vettem) és térképet készíteni, amikkel a Budapesti központi iroda (MEVITERV vagyis Mezőgazdasági Vízügyi Tervező Iroda) nagyon meg volt elégedve. Ennek köszönhettem, hogy egy évvel később a Fővárosba helyeztek és folytathattam félbehagyott gimnáziumi tanulmányaimat Budán a volt Ciszterci Szent Imre, később József Attila gimnáziumban, ahol érettségiztem.

Megemlítek néhány epizódot, ami velem történt vagy részese voltam az eseményeknek .

1. Ekkor (1950-1951) már léteztek Hortobágyon a kitelepítettek/deportáltak avagy "telepesek" zárt táborai, összesen 12, megközelítően 13000 "lakóval".   Némelyik tábor a csatorna közelében volt, mint az Elepi tábor, ami valóban Rabgazdaság volt.

Már több napja a környéken mértünk, mikor egy napon főnököm Kállay Szabolcs mondja nekem, hogy a táborba kell "bemérnünk".  Először nem értettem, de amikor átadott egy kis csomagot, leveleket, hogy azt a deportáltak között osszam szét (csak dobjam a földre) már tudtam miről van szó.

Magamhoz vettem két kitűző zászlót, ami háromszög formájú piros színű volt. Megindultam az épület felé, ahol egy rendőr megállított, hogy hová megyek? Mondtam, hogy a csatornával kapcsolatosan  egy "oldal-mérést" kell kitűzni.  Látva a két piros zászlócskát, amit ő inkább vörösnek nézhetett, ami a rendszernek is megfelelt, tovább engedett. Megkértem, hogy az egyik zászlót lenne szíves tartani és a mérnök úr (igen, nem elvtárs) felé fordulva az ő kézirányítása szerint kicsit jobbra – kicsit balra mozgatni. Én ezalatt a nyitott épületbe mentem, és a kis csomagot a földre dobtam.

Annak tartalma hamar megtalálta célzott gazdáit. Majd kis idő múlva visszafelé jövet a válasz cédulákat tettem a zsebembe, megköszönve a rendőr "segítségét", távoztam. Hát visszagondolva ha engem akkor ezen cselekedetemen rajtakapnak, igencsak apám mellé kerülhetem volna börtöntársnak. No de megúsztam.

2. A csatornát Tiszalöknél vezették ki a folyóból. Ennek vízhozamát kellett megállapítani oly módon, hogy a Tisza keresztmetszetét kellet megmérni. Néhányan egy jókora ladikba szálltunk, hosszú zsinór végére súlyzót (követ) kötöttünk, leengedtük a vízbe s ahol megállt, az volt a meder alja. A már előre megjelölt zsinór méretét  leolvastuk, így megkaptuk a folyó keresztmetszetének  profilját. A többi már az én dolgom volt, azt csinosan megrajzolni és a központba küldeni.

A közeli Tiszalök helységbe is vittek kitelepítetteket, akiket egy-egy módos gazda házában kvártélyoztak el, kötelezvén a gazdát azok befogadására. Főnökömnek, Kállay Szabolcsnak barátai, nevezetesen a gróf Almássy család volt ide deportálva.  Munka után meglátogattuk őket. A szegénység és nincstelenség ellenére nem panaszkodtak, emelt fővel viselték akkori sorsukat, úri emberhez méltóan. Sőt, ahogy a közmondás szól : Az úr a pokolban is úr. Hát ők azok voltak.

Ugyanennek a családnak 65 évvel később 1996-ban, egyik sarjáról készítették  a nagysikerű Angol beteg  (The English Patient) című filmet, amely kilenc Oscar díjat nyert.

Azt is hallottam, hogy amíg a híres Afrika vadász, gróf Széchenyi Zsigmond  valamelyik Hortobágyi juhakolban tengette napjait, Rákosi a nagy vadász könyveit nyomtatta és árulta ország szerte. Ez is lopás!

A csatorna építésénél 1951-1956 között több mint 1000 rabszolga, politikai fogoly, a környékbeli internáltak férfi tagjai dolgozott az AVO (politikai karhatalom) felügyelete alatt. Kellett az ingyen munka, az ingyen lakás, az ingyen bútor stb. A Kommunista Diktatúra (Népi Demokrácia? Óh, köszönöm nem kérünk belőle!) csak lopásból, rekvirálásból, gazdák földjeinek erőszakos kisajátításából, más ember vagyonának elkobzásából, tudott "gazdálkodni"  (avagy garázdálkodni). Tiszafüreden nagyapám egykori gazdasági udvarát, annak teljes felszerelését, földjét, házát minden ellenszolgáltatás nélkül elkobozván alapították meg a Hámán Kató (egykori kommunista aktivista) TSZ-t. Hát lopásból könnyű alapítani. A család nevét mélyen elhallgatták.

Szabad időmben nagy érdeklődéssel figyeltem a tanyavilágot, annak népét, szokásait, népdalait, amikről szintén sokat tudnék írni. Itt tanultam meg bográcsban főzni néhány pásztor ételt, amik közül ma is kedvencem a slambuc. A velük való esti nótázás közben még egy-két néptánc lépést is ellestem.

A tanyasi ember jó ember. Sokat viccelődik, szeret történeteket "mondani" és hallgatni. Befogadó, barát szerető. Minden nehéz idők ellenére én sok kedves emléket hoztam magammal, sőt némelyike az idők folyamán még hasznomra is vált.
Tapasztalatom az, hogy éljünk a sors adta lehetőséggel, lássuk meg azt és fordítsuk a javunkra. Ha ezt tesszük "a vér nem válik vízzé".

Budapesti tartózkodásom és érettségi után besoroztak katonának. Az osztályból ketten voltunk rekruták. Még akkor megtűrt szokás volt, hogy kokárdát vagy nemzeti színű szalagot tettünk a kalapunkra. Pár alkalommal történt, hogy egy-egy valaki az utcán meghívott egy fröccsre, jószerencsét kívánva a Haza szolgálatában.


* * *

Egy fiatal szakaszvezető emlékei 1956-ról


Verőfényes keddi napon, október 23-án, az Üllői úton haladó villamossal a Pestszentlőrinci tüzér laktanya felé tartottam. Feltűnt, hogy a villamoson milyen vidám hangulat van. Főleg a fiatalok valami egyetemistatüntetésről, felvonulásról és bizonyos pontok felolvasásáról beszélnek. Mindenki feszülten figyelt, hogy mi is történik a városban? A Béke téri végállomáson leszálltam s a laktanya irányába tartottam. A kapunál ekkor már dupla őrséget találtam, igazoltattak. A laktanyából való eltávozásokat, kimenőket visszavonták. Tisztjeink roppant idegeseknek látszottak.

Még az este lövések dördültek el a rádió épülete előtt. Az odaérkező katonák és rendőrök a tüntetőkkel szimpatizáltak, fegyvereiket felajánlották és átadták a civileknek. Másnap, október 24-én Maléter Pál egy páncélos egységgel a Pilisből Budapestre, a Kilián (volt Mária Terézia) laktanyához érkezett, ahol munkaszolgálatos katonák már harcoltak a bevonuló Szovjet egységekkel. Maléter, nemhogy leverte volna a harcoló magyar katonáinkat, de ő maga is átállt a forradalom oldalára.

A mi laktanyánkban, Pestszentlőrincen fejetlenség uralkodott. Szakaszparancsnokom, Szekeres András főhadnagytól azt az utasítást kaptam, hogy szervezzem meg a laktanya kerítésén belül egy aknazár építését. A századnál ketten voltunk tűzszerészek, így a munkát megosztottuk egymás között s mindkettőnknél tíz-tíz katona segédkezett az aknák elhelyezésében. Két napig dolgoztunk ez idegölő munkán, miközben a kerítésen kívül civilek csoportosultak és érdeklődtek, hogy vajon kik ellen rakjuk le az aknákat?!

A kérdés hamar megoldódott, mert a kerítésen át egy tekercs nemzetiszínű szalagot dobtak be. Először magamnak vágtam le egy darabot, mert én voltam legközelebb a kerítéshez, amit a sisakomra tettem. A többit tovább adtam a velem dolgozó fiúknak, majd az őrségnek, akik beljebb adták a legénységnek s így percek alatt a rohamsisakokra nemzetiszínű szalag került.
Átálltunk!  A civilek ujjongtak. A laktanyák ablakaiból kihajló katonák is kiabálták, hogy nekem is, nekem is! Tisztjeink jó része velünk tartott, bár volt, aki hamar eltűnt, mint az én hős főhadnagyom, Szekeres Bandi. Még aznap összeállt a laktanya Forradalmi Bizottsága, melynek én is egyik tagja lettem. Együttműködtünk a helyi civil Szabadságharcos csoporttal, elláttuk őket fegyverrel, lőszerrel, gránátokkal és meleg ruházattal. Megszerveztük Budapest Vecsés felé eső részének védelmét, hírszerzési hálózatot létesítettünk és a Ferihegyi repülőtér őrzéséhez is küldtünk katonákat.

A városból rossz hírek érkeztek. Október 25-én, a Kossuth téren az ÁVÓ az ott tüntető tömegbe lőtt, ahol kb. 250 halott maradt a téren. E nehéz helyzet ellenére az ország napok alatt talpra állt, politikai pártok létesültek, civilek szervezkedtek, a katonaság a ”Néphadseregből” nemzeti ”Honvédséggé” alakult át Maléter Pál tábornok, Honvédelmi Miniszter irányításával.

Aggasztott, hogy családommal semmi kapcsolatom nem volt. Szüleim ez idő tájt vidéken, Apcon laktak a volt Szentiványi birtokon, Farkas majorban, ami ekkor Állami Gazdaságként működött. Apám innen szállított élelmet, főleg krumplit a fővárosba, ezzel segítette a szabadságért harcolókat. Dezső öcsém, mint civil könnyebben mozgott, mint én, részt vett minden nagyobb eseményen, ami a fővárosban történt. Segített az elesetteken, sebesülteket mentett ki a tűzharcból. Ez fölöttébb veszélyes vállalkozás volt egy 18 éves fiúnak...

November 3-án, szombaton Maléter Pált Tökölre ”tárgyalásra” hívta a Szovjet Parancsnokság, ami a hadügyminiszter letartóztatásával végződött. Később kivégezték. Másnap hajnalban, november 4-én ágyúdörgésre ébredtünk. Az Üllői úti laktanyánk kapujában lévő két ágyúval az őrség rálőtt a Vecsés felől benyomuló Szovjet tankokra. Azok pillanatok alatt viszonozták a „szíves fogadtatást” és hatalmas túlerejükkel szétlőtték az őrséget és a mögöttük lévő tűzerősítést. Mi, akik pihenőn voltunk (ruhástól az ágyakon) menekülni kényszerültünk, csizmát, sisakot, fegyvert fel és pucolás fedezékbe. Napközben összeszedtük magunkat, noha tudtuk, hogy sokáig nem maradhatunk az amúgyis megrongálódott laktanyában. A raktárakban lévő fegyvereket szétosztottuk a civil szabadságharcosok között és meleg ruhákkal is elláttuk őket. Ekkor mindenki barát volt, mindenki testvér lett, bajtárs és harcostárs. A tárolt élelmet is a civileknek adtuk,  magunknak csak pár napra valót tartalékoltunk. Voltak katonák, akik ezt követően eltávoztak, a pestiek saját családjaikhoz, mi vidékiek nagyrészt maradtunk. Talán egy kétszáz főnyi jól felszerelt csapat beljebb vonult az Üllői út és a Honvéd utca közelébe. Itt szinte naponta lőttük egymást az oroszokkal, lassítva őket a városba való bevonulásukban.

Családomról semmit nem tudtam, ők sem rólam. Anyámat kérdezték, hogy mi van a fiúkkal, tudja-e hol vannak? Anyám: tudom hát „ott vannak, ahol lenniük kel.” November 7-én az oroszok visszafoglalták a Ferihegyi repülő teret, ahol előzőleg a mi katonáink teljesítettek őrszolgálatot. Ezt követően hatalmas aknazáport zúdítottak ránk, ami erősen szétverte ellenállásunk további lehetőségét. Szétszéledtünk. November 9-én, pénteken egy kisebb létszámú csapat elhagyta Budapestet és a Mátra nyugati vidékére ment a Hatvan és Salgótarján közötti Szovjet csapatok mozgását volt hivatott akadályozni. Lévén Apc község, ahol ekkor szüleim laktak, éppen ezen az útvonalon volt, így én gyakori vendég voltam saját családomnál. Ugyanekkor érkezett egy Recski-rab nagybátyám Okolicsányi Miklós és egy munkaszolgálatos unokatestvérem is. November 24-én, hazaérkezésemkor édesanyám azzal fogadott, hogy két ”pufajkás” ember keresett engem. Még az este a család tanácskozásra  összeült. Apám úgy határozott, hogy ”a fiúk mennek (nyugatra) a lányok maradnak”. Így búcsúztattak: ”hazádnak rendületlenül légy híve”. Az maradtam 40 éven át. Másnap édesanyám, nagybátyám és én Budapestre indultunk egy zsúfolásig tele vonaton.

A látvány a fővárosban elképesztő volt. Rom-rom hátán, hevenyészett sírok, kétségbeesett arcok. Budán, Dezső öcsém (később nagykövet Párisban 1998-2002) is csatlakozott hozzánk. Érzékeny búcsút véve Édesanyánktól, november 27-én, kedden szálltunk vonatra a Kelenföldi állomáson. Komárom, Győr, Sopron irányába haladtunk. Nagycenk-Kópháza között a vonat lassított, hogy a menekülők le tudjanak ugrálni. Ekkor a határt már erősen őrizték, nagy óvatosság kellett az átjutáshoz, ami részünkről sikerült. Fegyverropogást gyakran lehetett hallani a határsávban. Éjfél táján értünk Deutschkreutzba, régi magyar nevén Sopronkeresztúrba, ahol a Csendőrség egyik helyiségében kaptunk szállást. November 28-án reggel egy osztrák katonai járőrség (Military Police) az odaérkező magyar katonákat összeszedte. Mi ketten voltunk egyenruhában az éjszaka érkezettek között. Ezzel sajnos szétválasztottak minket,  Dezső öcsém Svájcba, Miklós bátyám Argentínába, majd Ausztráliába én meg Amerikába kerültem.

* * *

Így ünnepeltek a magyar katonák Chicagóban


Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után közel 250 000 ember kényszerült elhagyni az országot november és december folyamán. A menekültek java része  fiatal diákok,  katonák, munkások és családosok voltak.  Ausztria ezt a menekült áradatot különböző táborokban helyezte el.  A magyar katonák (közel 1000 fő) egy Salzburg melletti, egykori amerikai military táborban, Camp Roaderben kaptak helyet. Innen másfél hónap múlva gyorsított eljárással már könnyű volt az Egyesült Államokba jutni.  Amerika örömmel fogadta ezeket az egészséges, tettre kész, harcedzett fiatal embereket, akiken még érezni lehetett a Forradalm puskapor szagát.

Alig kezdtük meg új életünket a befogadó országban, egy évre rá besoroztak minket az amerikai hadseregbe.  Így lettünk „két ország katonái”.  Sebaj, fiatalok voltunk, telt az időnkből.  A fegyvernemet, ahol szolgálni kívántunk, szabadon választhattuk meg.  Én az ejtőernyősöket választottam, hiszen akkor sportként tekintettem rá. A híres Screaming Eagles 101-st Airborn Division hadosztályhoz kerültem, melynek jelvénye a jól ismert fehér sas fej és kiknek elődei 1944 júniusában, a normandiai partraszállásban (’D day’) is részt vettek.  Bázisunk, a Fort Campbell Kentucky és Tennessee államok határán volt.  Ebben az ejtőernyős hadosztályban 40 magyar fiú  szolgált,  kiknek  fele  már  Magyarországon  is  katonaként vett  részt  az  október  és  novemberi  harcokban.

Három évvel később, 1959 októberében  háromnapos  hadgyakorlaton  voltunk.  Egyszercsak láttam,  hogy  egy jeep közeledik és tőlem   nem messze  állt  meg.   Engem keresett.  Gyanúsnak tűnt,  hogy  a  gépjármű  túl tiszta volt, kiderült, a  főparancsnokságról  jött.   Fogalmam  sem volt,  hogy miért jött éppen értem,   a  sofőr sem  tudta.  A főparancsnokságra  érve láttam,  hogy ott már több  magyar bajtársam  gyülekezik. Leszállva  kérdeztem  őket, hogy  mi  történik?

- Hát nem  tudod ?!  Holnap  lesz  október  23-a!
- Tényleg!

Miután  a  többiek is megérkeztek, felsorakoztunk,  kijött  Westmorland tábornok  (a későbbi  vietnami  főparancsnok)  s  így szólt  hozzánk:

- Soldiers!   Ti  nem  csak amerikai katonák vagytok, hanem   magyarok  is!  Holnap  lesz három  éve  hogy  fellázadtatok  a szovjet megszállók  ellen  s  bátrak  voltatok a  világ  legnagyobb   hadseregével  harcba szállni. Amerika  akkor  nem  segített titeket,  noha  csapataink  a  német/osztrák  határon voltak felsorakozva, várták az indulásra szóló parancsot. Kérést kaptam a Chicagói Magyar  Szabadságharcos  Szövetség  elnökétől,  hogy engedjem  el  a  Hadosztályomban  szolgáló  magyar származású  amerikai  katonákat, hogy azok részt vehessenek a Chicagóban rendezendő  október  23-i  ünnepélyen.  Kérésének örömmel teszek  eleget,  hisz’  nagyra  becsülöm  a  bátor  magyar  nemzetet. Még  ma este indultok, szabályos katonai menetben, konvojban,  csapatzászlókkal, a katonai előírásoknak megfelelően.

Ez volt a tábornok  utasítása.  Ezután rendbe szedtük magunkat, kimenő egyenruhát öltöttünk.  Tíz katonai személygépkocsi állt rendelkezésünkre,  elsőn az amerikai zászló, másodikon a hadosztály   (a 101-st airborn division)  zászlaja,   majd  egy  csapatzászló.   A  negyven  magyar fiú felsorakozott  s engedélyt kapott  az  indulásra.  Beültünk.   A  konvoj   megindult  és  mi nagyon büszkék voltunk.  Az úton Kossuth  nótákat énekeltünk  vagy magyar katonadalokat,  hogy az  idő jobban teljen.  Egész  éjjel utaztunk,  néhol  a  helyi  rendőrség  kísért át forgalmasabb helyeken. Chicagoba  az ünnepély  helyszínére, néhány perc késéssel érkeztünk, így a konvoj leparkolása  után  csendes  vezényszavakkal  foglaltuk  el  a  részünkre  kijelölt  helyet.  Nekem  úgy  tűnt,  hogy több ezer ember lehetett jelen,  főleg magyarok.  A  főrendező  közölte,  hogy  egy   amerikai  katonai  egység  érkezett  és   részt vesz  az  ünnepélyen.  Fegyelmezetten  végig  hallgattuk  a  programot,  majd a  végén  a  magyar  himnusz következett,  amit  mi  természetesen  az ’attention’!   Vezényszó után,  szalutálva  énekeltünk.    A  jelenlévő  magyar  közönség  szinte  szájtátva  nézte,  hogy  a negyven  amerikai  katona  mind  tudja és énekli  a  magyar  himnuszt.   Igen,  mert  addig nem látszott rajtunk, hogy legbelül mi mind magyarok  voltunk !

Köszönjük  Tábornok  Úr,  general W. C. Westmoreland,  köszönjük  Amerika  a  szabadságot  és  ezt a  szép  ünnepélyt  három évvel  dicsőséges ’56-os szabadságharcunk  után.

Kékessy György
környezet- és tájépítész
kekessyg@yahoo.com


Kékessy György (Gyuri bátyja’) manapság a családja régi Tisza-parti villájában él, abban a házban, amelyet visszavásárolt magának, amikor néhány évvel a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra. 

2018-10-22

Neszlényi Pfeiffer Judit, Los Angelesben élő zeneszerző, zongoraművész az Echo TV műsorán

"Ma már kevesen vannak, akik elmondhatják, milyen volt akkor az utcákon - Neszlényi Pfeiffer Judit zeneszerző, zongoraművész emlékei a múltból és 1956-ról."