2018-04-30

Földes Tamás: A Courusel (a Liliom) a Nevada Ballet előadásában

Nyolcvanasként hetvenkedem

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc diákkorom óta kedvenc színpadi szerzőm. Az ötvenes években – amikor az Egyesült Államokban élő író művei, A Pál utcai fiúk kivételével tiltó listán szerepeltek – a még nem államosított magán-antikváriumokban, kötetenként megvásároltam. És, ha szabad így fogalmaznom, attól kezdve „Molnár-rajongó” lettem. Az Olympia, a A hattyú, a Testőr, de mindenek előtt a bravúros Játék a kastélyben lenyűgözött (mostanság is gyakran megnézem a YouTube-on, a Vígszínház előadásában, Kern András, Eszenyi Enikő és Lukács Sándor játsszák a főszerepeket. Ajánlom internet-kedvelő olvasóink figyelmébe.)

Az 1909-ben, a Vígszínházban bemutatott „külvárosi legenda”, a Liliom külön lapot kíván az életműben; Molnár ezzel a drámával akarta bebizonyítani, hogy nemcsak vígjátékok és kacagtató komédiák írására képes. A 109 évvel ezelőtti ősbemutatón a kor két kiemelkedő művésze, Hegedüs Gyula és Varsányi Irén játszották a főszerepeket, s a hellyel-közzel könnyzacskókra pályázó színmű vegyes sikert aratott. Mégis, időről időre fel-feltűnt a magyarországi színpadokon, a későbbiekben Csortos Gyula is alakította a címszerepet. A hatvanas évek elején a Petőfi Színházban (ma Thália) láttam, akkor Agárdi Gábor volt Liliom, Julika szerepében pedig Domján Edit késztette könnyekre a nézőtér hölgytagjait.

A Liliom Amerikában sajátos utat járt be. A dráma előadásáról nem tudok (noha feltételezem, hogy színre került), ám a két világhírű szerzőpár, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II., 1945-ben „jó témának” találta a városligeti hintáslegény és a fiatal szolgálólány, Julika történetét. A cselekményt Budapestről Maine államba helyezték és Carousel címmel musicallé formálták. A zenés változat hamar belopta magát a szentimentális amerikai nézők szívébe, s a New York-i Broadwayn ’45 április 19-től egyhuzamban 890 alkalommal adták elő, majd 1950-ben felújították. A Time Magazin 1999-ben a 20. század legjobb musicaljének nevezte (pedig volt közben West Side Story, My Fair Lady, Hegedüs a háztetőn és megannyi más világsiker).  Legutóbb az idén, néhány hónapja tért vissza ki-tudja-hányadik-alkalommal a Broadwayra.

A musical hírnevét-sikerét nagy mértékben fokozta, hogy Henry King rendezésében, 1956-ben megfilmesítették; Gordon MacRae és Shirley Jones alakították a főszerepeket.

A legújabb „feltámadás” 2002 novemberében történt: a New York City Ballet -Christopher Wheeldon koreográfiájával - táncjátékként állította színre a Lincoln Centerben. Az eredeti koreográfiát e hét végén, május 5-én szombat este és 6-án délután, a Las Vegas-i nézők is láthatják a Smith Centerben, a Nevada Ballet Theatre előadásában. A táncosokat a Las Vegas Philharmonic teljes zenekara kíséri.

Az előadáson – természetesen! – én is ott leszek, s arról e helyen beszámolok.

* * *

Földes Tamásnak kereken 60 éve jelent meg az első, teljes névvel aláírt cikke, azt követően, 1958-ban felvették a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe (a MÚOSZ-ba). Nyolc éven át „szabadúszóként” dolgozott, majd üzemi lapokhoz helyezték el; az 1968-ban alapított budapesti Magyar Hírlapnak másfél évtizedig volt rovatszerkesztő főmunkatársa. Munkásságával 2012-ben neki ítélték a MÚOSZ legmagasabb szakmai kitüntetését, az ARANYTOLL Életműdíjat. 


2018-04-27

Óceántól óceánig - megérkezett a két biciklis magyar "srác" Santa Monicába


A világon bárhol jár az ember, mindig találkozik magyarokkal. A mi találkozásunk különleges volt. Április 26-án, csütörtökön a Santa Monica Pier feljáróján magyar hangok ütötték meg a fülünket, két jól felszerelt biciklis gurult el mellettünk magyarul beszélgetve. Egy padon megpihenve újból összefutottunk, itt már megszólítottuk őket. Kiderült, hogy Laci és Tamás éppen 58 napos kerékpárútjuk végére érve jutottak el a népszerű 66-os út végállomására. Meséltek a hosszú, de érdekes útról, melyekről fotók és napló bejegyzések is készültek.

Az érdeklődők itt megnézhetik a különleges út emlékeit: Biking across the USA from Atlantic to Pacific 

Földes Tamás: Kezdem nem érteni

Soros avagy Seress?


Úgy tűnik, valóban igaz (ha magamba nézek, bizonyságát érzem), hogy az ember (oké, az emberek egy része) nyolcvan fölött kezd egyes dolgokat - nem megérteni. Egy közeli rokonommal gyakran beszélek telefonon, s időnként kihoz a béketűrésemből, amikor mondatom közben megkérdezi: miért? Pedig többnyire igaza van. Valóban: miért mondom ezt meg azt? Magamra fordítom a miérteket: hányszor gondolom, kérdezem hogy miért mondja, miért teszi Iksz meg Ipszilon azt amit mond. Ráadásul azt amit tesz.

De előbb továbbadok egy viccet – egy „tanmesét” - , amelyet Magyarországon élő barátomtól hallottam:

„Akinek van füle az hallja: Szavazz a demokratikus baloldalra???” Diák-gyerekek táboroznak. A táborvezető demokratikus érzelmű ember - különben is, hadd gyakorolják a gyerekek a politikát! Szavazásra teszi fel tehát a gyerekeket foglalkoztató legfontosabb kérdést: mi legyen a másnapi ebéd? A szavazás rendben lezajlik. Az eredmény a következő: rántott hús negyven százalék, tojásos galuska húsz százalék, gulyásleves tizenhat százalék, rakott krumpli tizenhárom százalék, mákos tészta kilenc százalék, kelkáposzta főzelék két százalék. Rendben, akkor legyen rántott hús! Még mit nem?! Hiszen hatvan százalék a rántott hús ellen szavazott! A többség nem rántott húst akar! Egyesítsük az ellenszavazatokat! Győzzük le a rántott húst! Jól van gyerekek. Öntsük össze a tojásos galuskát, gulyáslevest, rakott krumplit, mákos tésztát és kelkáposzta főzeléket. Ki szavaz arra, hogy ez legyen az ebéd?...

Hogyan fogalmazott – Shakespeare szerint – Hamlet dán királyfi hűséges hívének és barátjának? „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Noha álmodni nem szoktam, legfeljebb álmodozni (azt is vajh’ minek?), Shakespeare-nek viszont hiszek. Vannak dolgok, amelyeket nyolcvanasan hetvenkedő „bölcselmem” felfogni képtelen. Például azt, ami a fenti tanmese lényege: miért képzelte az önmagát „baloldalinak-liberálisnak-középre húzó néppártinak” vélő ellenzék, hogy - miközben mindegyik ugyanazt, de másként akarja - képes lesz legyőzni a kormánypártot.

Oké, az ellenzéki pártok vezetői most mea culpáznak és sorra lemondanak - a jelek szerint jövőbe látó Seress Rezső dalával példálózom: „Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat/ Megcsaltak bennünket, kövesd a gazdádat/, Téged bottal vertek, engem kacagással:/ Gyere Bodri, majd csak megleszünk egymással!”. De hogy a kudarcot vallott laza szövetségből kik lesznek – lesznek-e egyáltalán? - a korábbiaknál alkalmasabbak, azt bölcselmem elképzelni se sejti. Még kitotózni se próbálom. Nem sejtem azt se, hogy az élről hátrább lépők danolták-e, hogy „Fizetek főúr, volt ezer remény, és egy választás (!), amit elrontottam én...”

Seress Rezső soraival persze a nyerteseknek is üzenhetek (szándékosan nem nevezem őket győzteseknek... a Las Vegas-i kaszinókban olykor nyerek, de sosem győzök). Elsőként azt a seressi örökigazságot ajánlom figyelmükbe, miszerint: „Mert egyszer fent és egyszer lent a kerék, hogy mikor elég, tudja a sors. Mert egyszer hoz és egyszer visz szép reményt, sok színes reményt, ilyen a sors. A sorssal pajtás vitázni nem lehet, mert egyszer rossz és egyszer nagyon szeret”. De vajon-érti, tudja-e ezt mindenki? Tudják-e azok is, akik a vándorbotot kezükbe vevő sorsüldözöttekkel riogatnak? Azokkal, akik más istenekben hisznek. Akik jobb megoldás híján korábbi életüket-otthonukat odahagyva menekülnek lángban álló szülőhazájukból, földig rombolt házukból egy jobb élet – ha úgy tetszik, csupa nagy betűvel az ÉLET – reményében. S akikkel napjainkban szerte Európában oly módon riogatnak, hogy majd megerőszakolják lányainkat-asszonyainkat, hogy elveszik az állásunkat, hogy miattuk kisebbséggé válhatunk saját hazánkban, talán az egész glóbuszunkon.

Értik-e, tudják-e ezt azok is, akik egy 88 esztendős férfi nyakába varrnák a felelősséget, miszerint ő – nevezzük nevén hazánk szülötte, Soros György – szabadítaná ránk ama „migráncsokat”? De van-e bizonyíték eme állításra? A történtek, a megannyi méltatlan támadás után értem, hogy a Soros-alapítvány központja elhagyja Budapestet és Berlinbe teszi át a székhelyét. Ám ezzel semmisem változik. A magyar fővárosnak nemzetközi hírnevet adott az alapítvány ottléte - csakhogy működjék a világ bármely pontján, a jövőben is támogatja-segíti a megítélése szerint arra méltókat, vagy arra rászorulókat. Azt az ellentmondást viszont végképp nem értem – ami vagy igaz, vagy nem - , miként lehet, hogy tavaly a „visegrádi négyek” államai közül Magyarország fogadta be a legtöbb „migráncst”: egymillió lakósra számítva 130-at, miközben a cseheknél, a lengyeleknél és a szlovákoknál a húszat sem éri el a szám. Hogy is van ez?

A Sorosra szórt szitok-szavak helyett inkább Seress Rezső dalba foglalt javaslatát ajánlom valamennyiünk figyelmébe:

 „Szeressük egymást gyerekek, A szív a legszebb kincs. Ennél szebb szó, hogy szeretet a nagyvilágon nincs. Az élet úgyis tovaszáll, a sír magába zár. Szeressük egymást gyerekek, mert minden percért kár”...

Régi lemez? Meglehet az. Az is lehet, hogy giccses közhely. De csak az válhat közhellyé, aminek igazságtartalma van. Ezért is érdemes lenne megfontolni! Mert való igaz, hogy kár minden gyűlölködésre pazarolt percért. Hiszen lehetne kölcsönös fogcsikorgatás nélkül, másképpen is...

...És önmagamat se értem. Ha egyszer azt írtam nyomtatott Hírlapunk hasábjain, hogy a jövőben nem foglalkozom a honi politikával, akkor most miért? Talán az általam közelről ismert, több alkalommal ugyancsak sorsüldözött - kereken ötven esztendeje elhunyt -Seress Rezső emléke késztetett rá?

2018-04-25

Csak egy dollárral több

Farkas Tibor verse


talán sok nemrég emigrált magyar ismerne önmagára ezzel a verssel...

Régen volt, talán igaz sem volt...
ifjú legény, szerény menekült koromban,
mikor az órabért centekben számoltam,
s fizetésem hetenként szíven ütött:
Uram, csak lenne EGY dollárral több!

Azóta sok víz folyt le a Dunán,
de még az Ohión és Coloradón is,
high school és college diploma után,
mikor a havi csekk volt az öröm:
Te Isten, ha csak százzal lenne több!

S most, szerető családom körében,
magas és biztos állásban vagyok,
számtalan barát és ismerős között
szemeim immár csillagokba néznek,
mert ma már a százas nem elég;
család, infláció, kocsi, ház, zeneszó...
Teremtőm! Itt már ezresekről van szó!

2018-04-23

The Songs We Hide - a book by Connie Hampton Connally

From Coffeetown Press

A new novel set in Cold War Hungary



Debut novel inspired by the music and turbulent history of twentieth-century Hungary  

Because Connie Hampton Connally writes about 1950s Hungary with such vivid realism, readers often assume she is Hungarian. While Connally is not of Hungarian descent, she IS passionate about the country and its history. Connally’s interest in Hungary’s turbulent past grew out of her love of music. Says Connally, “Through music, I discovered the story of Zoltán Kodály,  a  twentieth-century Hungarian composer who spread music in his nation despite totalitarianism and two world wars. Kodaly’s example gripped me. What would it be like to offer beauty in a milieu of crushing fear?” 

Connally began researching Hungary, and the tense national narrative coupled with the poignant stories of its people led her to write the stunning debut novel,  THE  SONGS  WE  HIDE (Coffeetown Press Trade Paperback Original/A Divison of Epicenter Press; May 2018; $16.95). Connally’s novel has been compared to the award-winning book, EXIT WEST by Mohsin Hamid as well as the musical love story, ONCE, because Connally deftly intertwines the theme of love amid political unrest with the passion that is ignited by music.  

In communist Hungary, a peasant loses his land, a young mother loses her baby’s father, and both are scared into silence—until music brings them together to face agonizing challenges.  

In  1951,  a grim hush has settled over Hungary.  After a lost war and a brutal transition to communism, the people live under constant threat of blacklisting, property confiscation, arrest, imprisonment, and worse. In this milieu of dread, the best land of Péter Benedek’s peasant family is seized and his life upended. Moving to Budapest for a manual labor job, Péter meets Katalin Varga, an unwed mother whose baby’s father has vanished, most likely at the hands of the secret police. Both Péter and Katalin keep their heads down and their mouths shut because silence is the only safety they know.   

They soon learn they share a bond far more meaningful than their fear. When Katalin starts giving Péter voice lessons, they take an intrepid step out of hiding by making music together. Little by little, they tell each other what they cannot tell others. In their bond of trust, they find relief and unexpected happiness. 

As harsh reality assaults them again, Péter and Katalin learn to carve dignity and beauty out of pain.  



Connie Hampton Connally has written a historical novel set in communist Hungary. The novel is titled The Songs We Hide and is being released by Coffeetown Press May 1. The Songs We Hide is a beautifully written, well-researched page-turner. 

Though Ms. Connally is American, her spirit, mind, and soul took on a true Hungarian character. She “became” a Hungarian and can think like one. I could not put the book down. She intertwines the theme of love at the time of political unrest with her passion for Hungarian music. The story flows and the characters live.  THE SONGS WE HIDE fills a great gap in American literature. The era Ms. Connally describes is totally “out of the experience” for Americans, as the situation in the story shows:

In Communist Hungary, a peasant loses his land, a young mother loses her baby’s father, and both are scared into silence—until music brings them together to face agonizing challenges. In 1951, a grim hush has settled over Hungary. After a lost war and a brutal transition to Communism, the people live under constant threat of blacklisting, property confiscation, arrest, imprisonment, and worse. In this milieu of dread, the best land of Péter Benedek’s peasant family is seized and his life upended. Moving to Budapest for a manual labor job, Péter meets Katalin Varga, an unwed mother whose baby’s father has vanished, most likely at the hands of the secret police. 

For young English-speaking Hungarians, as well as their parents, this is a revealing book. For 45 years these historical facts were not taught in schools in Communist countries. Then teachers were supposed to teach what they have never learned. While the grandparents will say, what they are saying about my books in both here and in Hungary:  “Finally, someone wrote the truth. This was my life, exactly.” They thank me, as they will Connie, for writing what happened to them so their descendants should know… 

For us, survivors of both extreme regimes, namely Nazism and Communism, it is crucial that coming generations should understand: extreme Left and extreme Right are equally horrific. Thank you, Ms. Connally, for a superb job!

Helen M. Szablya, Hon. Consul General Emerita of Hungary

ABOUT THE AUTHOR 

Connie Hampton Connally has loved music and the written word all her life. She has spent most of her adult years working in these two fields, teaching high school  English and elementary school music, working as an editor, and publishing magazine stories and newspaper articles. She holds a BA in English from the University of Washington and an MFA in creative writing from Antioch University. THE SONGS WE HIDE is her debut novel. Connie and her husband maketheir home in Tacoma, Washington. Find her on the web at www.conniehamptonconnally.com.

2018-04-20

Selymes Judit verse

Szeretettel üdvözlöm azokat, akik ma itt megjelentek!


Ha tudták, ha nem valami fontosat tettek.
Az igaz gondolat mellé álltak,
S a Gondolat motorja a világnak
A Szépség és az Alkotás az egyetlen amiért érdemes élni.
De az Alkotás alatt nem lehet csak a művészt vélni.
Alkot a kőműves ha jól rakja a téglákat,
Száz évek múlva megtalálhatod a házat.
Alkot a kertész, ha elültet egy fát,
Száz évek múlva megtalálhatod árnyékát.
S ha közben korhad is, vagy szárad,
Az új hajtás mindig feltámad!
Az élet él és élni akar!
És nem azért adatott annyi szépet
Hogy most átgázolhassanak rajta véres és ostoba fenségek!
A természet törvénye kegyetlen, de igaz.
Pusztuljon a gyenge, pusztuljon a gaz!
Nem győzhet a mocsok, ebben konokul hiszek.
S ha támadnak is, mert tisztítótüzet viszek,
Eléghetnek benne névtelen levelek.
De a Gondolat az egész gondolat
Lesöpri tűzálló ruhájáról a pernyét
És megfogja azoknak a kezét, ha kevesen is vagyunk!!
Akik még valami szépet, valami jót akarunk!
Ma és itt!
Mert ki tudja lesz-e holnap?
Meg megérsz-e még egy új holdat?
Mert lehet, hogy megérkezik egy új vízözön
És elsöpör mindenkit aki nem ismerte fel,
Hogy egymást segítenünk kell!
Vagy elviszi őket egy szélvihar,
Egy délutáni zivatar...
De mi itt ma este fogadjunk meg valamit!
Fogadjuk meg, hogy nem feledjük el soha –
Ha összefoghat is néhány ostoba,
Törvényei szerint megy előre a világ.
A szemétdombon is kinő a virág…

https://hu.wikipedia.org/wiki/Selymes_Judit

USA Nyugati Parti Magyar Tudósklub - Negyed év, négy előadás, félszáznál is több résztvevő


Egyre nagyobb az érdeklődés az USA Nyugati Parti Magyar Tudósklub tudománynépszerűsítő programjai iránt, derült ki az első negyedév eseményeinek áttekintésekor. A januári és a márciusi taggyűlésen összesen négy tudományos előadás hangzott el változatos témakörökben a tudománytörténettől az orvosi eszközök gyártásán át a mesterséges intelligenciáig.

A január 13-i találkozóra az Edwards Lifesciencies-nél került sor, ahol a vállalat munkatársától, Farkas Dezsőtől hallhattuk “A műszívbillentyűk világa az Edwards Lifesciences cégnél" című összefoglalót, amelyben a műszívbillentyűk tervezéséről, gyártásáról és piaci fogadtatásáról hallhattunk. A közönséget - a műtéti beavatkozás részletein túl - leginkább a termékek tesztelése és minőség-ellenőrzése érdekelte.

A cég másik munkatársa, Szabó Gábor “Mérőrendszerek elemzése - Measurement Systems Analysis” című előadása során betekintést nyerhettünk az alapanyagok és a késztermékek szigorú, apró részletekre kiterjedő minőségvizsgálatába. A résztvevők megtekinthették és kezükbe is vehették a demonstrációs célra szánt mintadarabokat, így a hallgatóság nem orvosi képzettségű tagjai is megérthették a bonyolult műtéti eljárás bizonyos részleteit.

Valamivel több, mint két hónapot kellett várni a tudomány iránt érdeklődő közönségnek a soron következő találkozóig. A március 24-i összejövetelen Dr. Komzsik Lajos “A gravitáció titkai és Eötvös Loránd" című előadásából olyan részleteket tudtunk meg a nagyszerű tudós életéről és munkásságáról, amelyek a középiskolai fizika tankönyveinkben nem szerepeltek. Például azt, hogy Eötvös szenvedélyes hegymászó volt, és róla nevezték el a 2837 méter magas Cima di Eotvos csúcsot, valamint, hogy a versfaragás sem állt távol tőle. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az “Óda az ingáról” című költeménye.

Hegedűs Imre “Intro to Machine learning" prezentációját rendkívül interaktív diszkusszió követte elsősorban a fiatalabb korosztály részéről. Ha még nem is tudatosul bennünk, de a “machine learning” megoldások lassan napjaink részévé válnak. Az előadás áttekintést adott a mesterséges intelligencia, azon belül kiemelten a gépi tanulás technikai hátteréről, valamint bemutatásra került a neurális hálózat fogalma és működése.

Az előadó kitért a neurális hálózatok különböző alkalmazási lehetőségeire, például a mozgásvezérlésre és a gépi látásra. Ezt követően a “gépi tanulás” orvosi alkalmazási lehetőségeiről, valamint a mesterséges intelligencia potenciális veszélyeiről fogalmazódott meg a legtöbb kérdés a közönség soraiból.

A márciusi Tudósklubon a Los Angeles-i Magyar Főkonzulátus is képviseltette magát Széles Tamás főkonzul és kedves felesége, Nagy Ildikó, valamint Danku Attila külgazdasági attasé személyében.

Dr. Czaun Miklós, elnök
USA Nyugati Parti Magyar Tudósklub

Földes Tamás: Takács elvtárs, Gurgató meg más szörnyecskéim

Nyolcvanasként hetvenkedem


Uram atyám, hogy mennyi tökfilkóval hozott össze a balsorsom ama „átkosban” eltöltött csaknem négy évtized során – már diákkorban is, majd a sajtóban (és a sajtó perifériáján) eltöltött esztendőkben. Nem, egyiküket se nevezem hülyének, gazembernek vagy hazugnak (e kifejezéseket meghagyom a parlament egymásra acsarkodó honleányainak és honatyáinak, valamint az e stílust tőlük átvevő sajtómunkásoknak – jelenjenek meg írásaik napilapokban, vagy hangozzanak el efféle megnyilvánulásaik a televíziók vitaműsoraiban). Múltamból idézek példákat, mivelhogy akkortájt sem úrhölgyek meg úriemberek ültek a kisebb vagy nagyobb – olykor országos ügyeket intéző – szervezetek vezető posztjain. S olykor még hálásnak kellett lennem, hogy e szörnyecskékkel együtt dolgozhattam...

...A bölcsőig nem megyek vissza. A diákkorommal kezdem.

Kitűnő tanuló voltam az általános iskolában. Ha nem lett volna osztálytársam a nálam is kitűnőbb Böjthe Lajos, osztályelső lehettem volna. Dehát az olimpián „az ezüstérem is szépen ragyog”...  Lalink később egyike volt a fegyverrel harcoló pesti srácoknak, ezért kitették az Orvostudományi Egyetemről, majd évekre rácsok mögé zárták. Kiszabadulása után fizikai munkát végzett, csak a kádári „puha diktatúra” idején folytathatta tanulmányait. Ma is gyakorló, kiváló orvos.

De vissza az általánosba! A sok jó osztályzatot talán annak köszönhettem, hogy afféle csöndes, rendes fiúcska voltam. Az algebra-órán kapásból fújtam az egyszeregyet, az oroszórán folyékonyan olvastam a cirill betűs mondatokat és azt hittem, hogy ez elég a továbbtanuláshoz. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium – kezdetben boldog – diákjaként készülhettem a Nagybetűs Életre. Az első napon belépett tantermünkbe egy őszes hajú férfi, halántékának mindkét oldalán behegedt lyuk éktelenkedett (diáktársaim között menten elterjedt, hogy szerelmi bánat miatt próbált öngyilkos lenni).

- A nevem Poppéééé, én leszek az osztályfőnökötök meg a biológia tanárotok! – harsogta fülsiketítő hangerővel, s mi riadtan húztuk be a nyakunkat.

Másnap egy nálunk alig idősebb, éppen-csak borotválkozó legény lépett az osztályunkba, azt hittük, hogy év-ismétlésre kötelezett, leendő diáktársunk.

   - Fiúk, én leszek a ti osztályfőnökötök, én tanítom majd a matematikát – mondta.     Fellélegeztünk. A fekete palatáblához lépett, krétával kört rajzolt, majd a kört további körök láncolatával vette körbe:

- Gurgatjuk, gurgatjuk és addig gurgatjuk, amíg... na mi lesz belőle?

Némán hallgattunk. De azon melegében elneveztük Gurgatónak.

Okításunk harmadik napján egy fehér hajú pedagógus tisztelte meg tudásszomjas osztályunkat. Derékszögbe görbített karját magasba emelte, kezét ökölbe szorította:

- Szabadság elvtársak, Takács István vagyok, mától az osztályfőnökötök. Magyart meg történelmet tanítok és én vagyok a gimnázium párttitkára.

Valamennyiünket meglepett, hogy elvtárssá léptünk elő. Addig csak  pajtások voltunk, s azt énekeltük, hogy „sej-haj száll az ének, szép az élet, úttörőnek kedve mindig jó”, akkortól viszont – ha Takács elvtárs belépett a tanterembe – az internacionálét daloltuk, arra bíztatva a felnőtteket, hogy „fel, fel ti rabjai a földnek”. A tízmilliónyi rab felkelésére 1956 októberéig kellett várnunk. De addig - ’52 és ’56 között - még sok olyasmi történt, ami elfeledtette velünk, hogy „úttörőnek kedve mindig jó”. S e feledtetéshez osztályfőnök elvtársunk igencsak hozzájárult.

No persze az időben nemcsak az úttörők kedve nem volt jó, de a kuláknak kinevezett középparasztoknak, meg a polgári ivadékoknak sem, amely jelzővel Takács engem is illetett. Magyar órán, feleléskor négyeseket, ötösöket kaptam tőle (azok voltak a legjobb osztályzatok), s a félévi bizonyítvány előtt megkérdeztem tanár ő-elvtársságát:

- Tanár úr kérem, milyen osztályzatra számíthatok – gondoltam négyesre vagy ötösre.

- Talán nem buktatlak meg – vágott mellbe megdöbbentő válasza.

- De... de hiszen mindig jó osztályzatot kaptam...

- Fiam, összefüggésekben te nem tudsz, csak von hause aus a polgári családodtól kapott ismereteket zagyválva halandzsázol.

Nem buktatott meg. Hármast - közepest - adott. Oroszból kaptam elégtelent. Tény mi tény, megfelelő alapok híján mind oroszból, mind matekból - több diáktársammal együtt - a hátul kullogók közé tartoztam. Böjthe Lajcsi volt az egyetlen kivétel. A második félévben igyekeztem javítani, lassan sikerült felzárkóznom, ha nem is a legjobbak, de a középszerűek közé. A tanév végén nyugodtan vettem át a bizonyítványomat.

Megbuktam. Matematikából. Az iskola folyosóján tudakoltam a miértet Gurgatótól.

- Felmegyek a szüleidhez. Megmagyarázom. Most ne faggass!

Néhány nap múlva – kezében hatalmas virágcsokorral – meglátogatott minket. Édesanyámnak a virág mellé kézcsók, apám előtt összevágta a bokáját:

- Földes úr kérem, ne vegye rossz néven amiért megbuktattam a fiát. Jóváteszem.

- De tanár, megbuktatta, nemde?!

- Földes úr kérem, a tanévzáró értekezleten Takács elvtárs közölte, hogy ezt a gyereket meg kell buktatni valamiből. Kovács elvtárs, te fogod megbuktatni! A tanártársam közölte, hogy nem teszi, mert a fiú sokat fejlődött. Közepest érdemel oroszból, de ha kívánod, csak elégségest adok neki. A párttitkár elvtárs rám nézett: akkor te buktatod meg! Tamás tőlem is közepest érdemelt volna, esetleg elégségest, de tetszik tudni, én valójában nem pedagógus vagyok, hanem fizikus. Alkalmaznának egy kutatóintézetbe, de csak akkor, ha a munkahelyemen a párttitkár javasolja. Tehettem volna mást?... De ígérem, hogy minden nap eljövök önökhöz és én készítem fel a fiút a pótvizsgára, aztán én is vizsgáztatom.

Gurgató csak félig tartotta be az ígéretét. Délidőben minden nap megjelent nálunk, jóízűen elfogyasztotta az anyám-főzte ebédünket, végigheveredett szobám díványán, tekintete elidőzött apám falra akasztott akt-festményén, majd megjegyezte:

- Nagy kujon lehetett az apád, de én is szeretem a nőket. Voltál már nővel?

- Tanár úr kérem, még csak tizenöt éves vagyok – pironkodtam.

- Hülye. Nekem a te korodban már több nőm is volt. Volt szőke, volt barna, volt vörös, de nekem a feketék jönnek be legjobban. Egyszer kipróbálnék egy néger spinét is.

Majd részletezte, hogy miért jobb a fekete, mint a szőke, miben különbözik a vörös a barnától... aztán horkolni kezdett a díványomon. Betartotta a szavát: minden délben megjelent, degeszre tömte a hasát, végigdőlt a díványon és megjegyezte: „Ezen remekül tudnál szexelni. Elmondom, hogy hogyan”. És elmondta. Matematikáról szó sem esett, de első szexuális felvilágosításomat - ha nem is gyakorlatban - neki köszönhetem. Így telt el a nyár. Könyörgésemre csak a pótvizsga előtti héten vert belém három matek-tételt, majd a vizsgán azokból feleltetett. Ötössel, kitűnő osztályzattal léptem felsőbb osztályba...

...Sztálin 1953 márciusában meghalt. Iskolánk dísztermében Takács mondott rövidre sikeredett gyászbeszédet. Ökölbeszorított kezét magasba emelte:

- Elvtársak! Sztálin elvtárs nagy ember volt. Nagyon nagy ember!– majd zokogni kezdett.

...Egy évvel később Nagy Imre került kormányra és elviselhetőbb lett az élet. Takács lemondott az osztályfőnökségről, majd híre terjedt, hogy elmegy a gimnáziumból. A gyerek néha kajánul alamuszi. Néhány diáktársammal az iskola előtt találkoztunk vele.

- Halljuk tanár úr, hogy itthagy minket. Jaj de sajnáljuk, miért?

- Őszinte leszek veletek fiúk. Hamarosan kivándorlok Angliába, a lányomhoz...

A közlés hallatán elszédültem, az udvar vaskerítésébe kapaszkodtam. Még-hogy a párttitkár a „rothadó kapitalizmusba” települ? Ötvenhatban kedvem lett volna meglátogatni Londonban:

- Hogy van ez, Takács elvtárs? – kérdeztem volna, én, a von hause aus polgári ivadék.

* * *

Földes Tamásnak kereken 60 éve jelent meg az első, teljes névvel aláírt cikke, azt követően, 1958-ban felvették a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe (a MÚOSZ-ba). Nyolc éven át „szabadúszóként” dolgozott, majd üzemi lapokhoz helyezték el; az 1968-ban alapított budapesti Magyar Hírlapnak másfél évtizedig volt rovatszerkesztő főmunkatársa. Munkásságával 2012-ben neki ítélték a MÚOSZ legmagasabb szakmai kitüntetését, az ARANYTOLL Életműdíjat. 

Korábban megjelent írásai a cikk alatt a „Cimkék: Földes” linken keresztül olvashatók

2018-04-18

90 éves a Los Angeles-i Szent István Római Katolikus templom


Az emlékezetes ünnepség képeit itt megnézheti, vagy csak klikkeljen a képre


Földes Tamás: Listázás

Nyolcvanasként hetvenkedem


Nem kedvelem a listázásokat. Baljós emlékeket idéznek. Nem sokkal a második világháború után egy vidéken élő rokonomat B-listázták és elbocsátották állásából, mivelhogy korábban közalkalmazott volt. (A kommunista hatalomátvétel után csaknem százezer ember került hasonló sorsra). Az ötvenes évek elején a falusi nagygazdák – a „középparasztok” – nevét írták a rettegett kuláklistákra, ami sok jót nem ígért számukra.  Az 1956-os  szabadságharc leverése után azok kerültek listára és „szerencsés esetben” csupán az állásukat vesztették el (finomkodó kifejezést használva racionalizálták őket), akik csupán hallgatag tagjai voltak valamelyik forradalmi bizottságnak. Egy alkalommal tudtomra adták akkoriban, hogy engem is listáztak - újságírói állást nem kaphattam ugyan, de az illetékesek nyugtatgattak: „Türelem-türelem, egyelőre várólistán van”. Nyolc éven át vártam-vártam, amíg lekerültem ama listáról.

Amikor 1968-tól már a gazdasági reform napilapjának tekintett Magyar Hírlap főmunkatársa voltam, megjelent egy Gy. Károly nevű – ki-tudja-honnan-és-miért hozzánk pottyantott - férfiú, aki hogy hogyan nem megkedvelt engem (e rokonszenv nem volt kölcsönös), majd bizalmasan közölte velem: „Nyugi pajtikám, már készül a lista, hogy kiknek kell a szerkesztőségből eltávozniuk”. Majd mást is megtisztelt bizalmával, annak azt adta tudtára: „Mi tudjuk, hogy „a Magyar Hírlapnál üldözik a kommunistákat”. Több kinyilatkoztatása a főszerkesztőnk fülébe jutott – emiatt a hozzánk pottyantott fecsegőnek kellett rakéta-sebességgel eltávoznia.

...Napjainkban, a miniszterelnök kifejezését idézve, „Soros-zsoldosokról” készült egy lista, amely – az előzetes közlés szerint – kétezer nevet tartalmaz. Nem sokat kellett várni rá, a Budapesten megjelenő, szebb napokat látott Figyelő című hetilap „megszellőztetett” egy listát, amelyen a kétezerből 200 név szerepel. Hogy hogyan nem, unokanővérem huszonéves leányunokája is rajta van. Ő történetesen a Menekült-Migránsokat Segítő Szervezet tagja. Előkelő környezetbe került, hiszen zsoldos-társainak számít a Közép-Európai Egyetem (a CEU) több professzora – köztük néhány korábbi miniszter, egy fideszes is -, továbbá a Magyar Helsinki Bizottság, a jogvédő Amnesty International, a Társaság a Szabadságjogokért, a korrupcióellenes Transparency International, az Eötvös Károly Intézet, a Romaversitas Alapítvány számos munkatársa.

A kétszáz csupán tíz százaléka a kétezernek. Vajon kik tartozhatnak a kilencven százalékhoz - a még meg nem nevezett 1800 „zsoldoshoz”? Hadd idézzek fel egy történetet az ötvenes évekből. Az Ifjúsági Színház rákosista igazgatója rendre e szavakkal kezdte a délelőtti próbákat: „Elvtársak, legyünk éberek, mert az ellenség közöttünk van!”. A színészek (tán’ még emlékeznek a velem egyidős olvasók a nevekre) Csákányi László, Rozsos István, Pataky Jenő, Petrik József, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf egymásra néztek: „Ki lehet közöttünk az ellenség, talán te?”... Nos, miután a Soros-listán civileket is megneveznek, nem tudhatom, hogy szerepelek-e a maradék 1800-ban. Ha igen, nem kerültem rossz csapatba, hiszen a rendszerváltást megelőző években Soros Györgytől kapott ösztöndíjjal tanulhatott Oxfordban, vagy más amerikai egyetemeken a Fidesz több mai vezetője, köztük Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László, az Országgyűlés elnöke (aki - élve az ösztöndíj-adta lehetőséggel - a közép-európai társadalmi mozgalmak kutatásával foglalkozott), Deutsch Tamás és Szájer József Európa Uniós képviselők, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, Kovács Zoltán kormányszóvivő, Schmidt Mária, a budapesti Terror Háza Múzeum főigazgatója, Stumpf István alkotmánybíró...

...Olykor eltűnődöm azon, mi lett volna ha?... Ha 1983-ban, amikor az ellenzéki mozgalmak már bimbóztak, nem távozom el Magyarországról? Akkor tán’ idézhettem volna – idézhetném - Arany János sorait: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék”... Dehát mentem. Pontosabban: jöttem. Amerikába. Igaz, Soros-ösztöndíj nélkül.

*

Korábban megjelent írásaim a cikk alatt a „Cimkék: Földes” linken keresztül olvashatók

Farkas Tibor verse

Internet


Körülöttünk a világ kakafónia
nem csoda, kell a fülhallgató
Űrből, semmiből fakadt logika
fejünk üresen, kongó hordó

ki az I-phonehoz ért mindenhez ért
tizenhaton túl mindenki öreg
sajnos azon alul mind agybeteg
kűzdjünk együtt egy  szebb jövőért

mióta van az Internet, mindenkinek
nem csak véleménye, igaza is van
azt világgá kürtöli, válogatott nyelven
mindenki megtudja, de semmi haszna

ha az emberiség tudja mi az irány
miért megy pont az ellenkezőjébe
a bölcsőböl miért siet a temetőbe
sirkövén ennyi „itt még nem voltam”

aki nem tudja honnan jön
nem tudhatja hova megy
mert nem tudja hol van,
megnézi az Interneten

a monda ma már úgy megy, hogy
„mindenhol jó, de legjobb máshol”
ebben benne van a - ki a világból!
vagy legalább is Magyarországból.

Interex Inc - Szállítás Los Angeles és Budapest között



2018-04-16

Mohai Emese interjú Horváth Gábor karmesterrel

Los Angelesben, az Egyesült Magyar Házban Horváth Gábor karmester tartott szórakoztató, interaktív előadást arról, hogyan kell zenekart vezényelni.

Mohai Emese interjút készített a Maestroval. Az interjú angolul készült, itt meghallgathatják a riportot és láthatják is a karmestert munka közben:


2018-04-13

Földes Tamás: Nemzetsirató

Nyolcvanasként hetvenkedem...


Nem, szó sincs arról, hogy a magyar nemzetet siratnám. A magyar nemzet – a nép – több mint ezer éves történelme során... de nem folytatom saját szavaimmal. Inkább Vörösmarty Mihály Szózatát idézem: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán”. Ami a magyar jövőt illeti, nem vagyok borúlátó. Folytatom az idézetet: „Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán”. Igen, ezt remélem, ebben hiszek. S e sorokat mindenki értse ahogy akarja!

Én most a Magyar Nemzetet siratom. A velem egyidős napilapot, amelyet a nagy tekintélyű újságíró, történész, publicista, Pethő Sándor alapított 1938. augusztus 25-én (amikor e sorok írója öt hónapos és öt napos volt). A Magyar Nemzet akkor alakult, amikor Hitler (öt hónappal korábban, nyolc nappal születésem előtt) bekebelezte Ausztriát és Pethő ráérzett a barna birodalom nyomulásában rejlő, világméretű veszélyre. Az elmúlt héten, egy nappal az országgyűlési választás után, a legutolsó tulajdonos, bizonyos Simicska Lajos (akit nem óhajtok minősíteni) megszűntette az újságot. Első online-cikkemben utaltam rá, hogy a nyomtatott sajtó ideje leáldozóban van. Miként Raimondo Montecuccoli olasz császári hadvezér mondotta: „A háborúhoz három dolog kell - pénz, pénz, pénz”.  Nos, a lapkészítéshez is. A fent említett Simicskának – noha dúsgazdag ember – a jelek szerint fogyóban a pénze, s nem akarja vagyonát sajtótermékek megjelentetésével tovább apasztani.

Honnan veszem e botor bátorságot, hogy együtt említsem a Magyar Nemzet és szerény személyem krónikáját? Onnan, hogy a Magyar Nemzet nélkül feltehetőleg nem lennék az, akivé váltam. Hatvan esztendeje (pontosan 1957. december végén), pályakezdőként a Nemzetben jelent meg először teljes névvel egy interjúm – „Színházról, Párizsról” –, majd azt követően több mint két éven át, a legsötétebb időkben is többé-kevésbé polgárinak számító lap külső munkatársa lehettem. Olyan nagynevű újságírók között dolgozhattam, mint a történelmi múltú gróf Wesselényi család utolsó tagja, Wesselényi Miklós, a két kiváló riporter: Ruffy Péter és Baróti Géza, a kulturális rovathoz engem beajánló, „élő lexikonnak” számító színikritikus Antal Gábor (akit egy-egy információért még Los Angelesből is felhívtam a 90-es években), a József Attila díjas költő Ladányi Mihály, a főszerkesztő-helyettes Rajcsányi Károly... hogy csak néhányat említsek közülük.

Őrangyalom vigyázott rám: kezdő slapajként azt a testhezálló feladatot kaptam, hogy hétről hétre beszámoljak a budapesti színházak közelgő bemutatóiról. Bemehettem a próbákra, interjút készítettem színigazgatókkal, rendezőkkel és jó néhány olyan színésszel, akikkel később közeli barátságba kerültem. De már akkor is incselkedett bennem a kisördög, más műfajba is bemerészkedtem: a Nemzetben jelent meg első (igaz, színházi témájú) publicisztikám, s lehetőséget kaptam humor-vénám kipróbálására: ma már feledésbe ment, tíz-tizenöt soros csipkelődő „hírfejeket” írtam, amelyeket a hír-oldal élén, többnyire keretben közöltek. Bár a napilap ugyancsak tekintélyes (egyetlen pártonkívüli!) főszerkesztője, Mihályfi Ernő alkalmazott volna gyakornoknak, de az újságírók elhelyezésével foglalkozó főhatóság, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala nem engedélyezte. Majd a kulturális rovat újonnan kinevezett vezetője, az ávósból (mellesleg vitán felül tálentumos) újságíróvá átnyergelt Komlós János „nem tartott tovább igényt” a munkámra. Néhány nappal később viszont – s ezt is a Nemzetben megjelent írásaim visszhangjának köszönhettem – az Esti Hírlapban, továbbra is „szabadúszóként” folytattam a jószerivel kedvtelésből hivatássá váló munkálkodásomat.
Baráti kapcsolatom a magyarnemzetesekkel megmaradt. Sokszor ültünk egy asztalnál a Hungáriává átkeresztelt New York kávéházban, a Kulacs étteremben, majd amikor 1968-ban, az újonnan alakuló budapesti Magyar Hírlap belső munkatársa lettem, a mi szerkesztőségünk is a patinás New York palotában kapott helyet. A harmadik emeleten, közvetlenül a Nemzet szerkesztősége fölött. Gyakran mentem le hozzájuk, ott kávézgattam barátaimmal a társalgójukban. Felhőtlen kapcsolatunkat jellemzi, hogy a két napilap egymás riválisa volt ugyan, a labdarúgást űző kollégáim viszont Hírlap-Nemzet néven szerepeltek amatőr bajnokságokban.

Nem akarok párhuzamot vonni (noha kénytelen vagyok azt tenni) a március végén megszűnt Amerikai Magyar Hírlap és a nem egészen két héttel később megszűnt Magyar Nemzet között. Ám úgy érzem, e néhány sorral tartozom a Magyar Nemzetnek, amely – egy vállalkozó kedvű, bőkezű jótevőnek köszönhetően – talán csak csipkerózsika-álmát alussza (nem első alkalommal!), s előbb-utóbb feltámad, mielőtt végképp gyászbeszédet mondanánk a sírja fölött. Első alkalommal, néhány nappal a németek bevonulása után, a Gestapo dúlta fel a szerkesztőséget, a munkatársak közül volt akit Mauthasenbe, volt akit Dachauba hurcoltak, volt akit a nyilasok vertek agyon. Majd 12 esztendővel később, 1956 novemberében, a forradalmat vérbe tipró szovjet hadsereg bevonulása után ítéltetett csaknem egy évig tartó hallgatásra a Magyar Nemzet (teszem hozzá: a nemzet még tovább).

Az újság április 11-i búcsúszámában azt olvastam: „A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó. Akit nem hagyhatunk cserben”.

...Akárcsak az immár második hete online-on jelentkező Amerikai Magyar Hírlapnak. Mi sem hallgatunk. Itt sem hallgatok.

2018-04-11

Költészet napjára - munkatársaink költeményei


A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük. A magyar költészet napján persze nem csak József Attilát ünnepeljük, hiszen a magyar költészet oly sokrétegű és gazdag, hogy bőven van miből válogatni. A költészet napját köszöntve két verset teszünk közzé a Hírlap munkatársaitól:

Erőss-Csótsits Ágnes: “Szeptember végén” - Otthon


Hol vagytok kis préselni való, színpompás, virgonc vadvirágok?
Találok még egyet, midőn bolyongásra visznek óvatos lépteim
rőt-sárga avarpaplanban alvó makkokon, fasorok mélyein?.
Kicsiny makkfejük bólogató “Hellója” meg-megörvendeztet,
Emlék idézők lesznek majdan Őszt-köszöntő kabátzsebemben…
Kerti virágok nyílnak még itt nekem Debrecen völgyében?…
Vajh köszöntenek-e üdvözölve, visszatérvén messzi földtekére?…
“Sólyomszárnyú Vágyak” oly távolra csábítottak valaha minket,
majd Haza-Haza repítettek csitítgatva vágyón-fájó könnyeinket…

Hívott a Haza szava. Ó, hányszor nyilallt belénk bús Szózata…
a Haza, mi ringatott, adott, nevelt, könnyeket itatott valaha,
szívünkben szunnyad csak? Végleg szikkadt ma számunkra talaja???…
Dédelgetett virágmagot hiába szórok, hintek bízón szerteszét,
nem fakadhat magja, nem virulhat virága, nem bódíthat illata,
hol van ki öntözze, hol az, ki  feléjük nyújtja óva ápoló kezét?!…
Szállni nem vágyok ma már, elhalt minden, minden régi Vágy…
Itthon maradnék, ha még egyszer Reá találhatnék, ha Otthon lehetnék…
Létezik még Ő, az ordasokkal is megküzdő, egy szívvel dobogó Nép?!

Évezredes, Hősök Hőseit nevelő, hőn szeretett, áldott Hazánkért?


Albert Ferenc: Ő… a Nő


Egy férfit gyúrt az Úr agyagból,
Majdan a Teremtő klónozott.
Egy satnya kis oldalbordából
Csodás mesterművet alkotott.

Testében a magzati bölcső,
Melyben kicsírázik az élet.
Friss nektárt csepegtető emlők
Ölén telnek a gyermekévek.

A gyermekévek véget érnek;
Új „Éva” már a láthatáron.
Egy ősi ösztön hajtja véred
Megszerezni őt bármi áron.

Amire vágysz, tőle megkapod;
Megértést és forró szerelmet.
Szíve alatt hordja magzatod,
S vajúdva szüli meg gyermeked.

A mécses lángját féltőn óvja,
Aggódás végig az élete;
Gyengéden ölel át két karja
És simogat ráncos, vén keze.

Elszállnak a rohanó évek,
Agg korban is melletted áll ő;
Köszönj néki éltet’ és szépet,
Mit nem adhat más, csak Ő a NŐ!





Földes Tamás: Thürmer elvtárs megnyilatkozott

Nyolcvanasként hetvenkedem...


A fenti címmel indítottam 2007. március 23-án a „Könyörgöm, vissza a Lipótmezőt” című humorrovatomat a Californai Magyarságban, amely az újság 2009-es megszűnéséig hétről hétre megjelent. Thürmer elvtárs az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján, 2007 március 21-én azt mondta : „Emlékezzünk Kun Bélára, a külügyi népbiztosra, az első magyar proletárforradalom vitathatatlan vezetőjére, Rákosi Mátyásra, aki 18 évesen népbiztos, később a második magyar proletárforradalom vezetője!... Később hallgatni kellett Rákosi Mátyásról, pedig cselekvő népbiztosa volt a tanácshatalomnak, és vitathatatlanul egyike a magyar munkásmozgalom legnagyobb formátumú személyiségeinek. Emlékezzünk Szamuelly Tiborra, a Tanácsköztársaság rettenthetetlen védelmezőjére, aki életét adta a munkáshatalomért!”

Azok számára közlöm, akik nem tudnák, hogy ki Thürmer Gyula: Kádár János külpolitikai tanácsadója volt, majd a rendszerváltás órájában nem csatlakozott a Magyar Szocialista Pártot megalapító egykori párttársaihoz. Életre hívta a Munkáspártot amely  később Magyar Kommunista Munkáspárt néven vegetált, néhány napja pedig Magyar Munkáspártként vett részt az országgyűlési választáson. T. Gy. immár 28 éve eme utódpárt elnöke. Mint az alábbiakból kitűnik, elégedett a szereplésükkel, mivelhogy – lám-lám – van néhány ezer hívük.

Thürmer elvtárs e számára örvendetes választási siker után néhány órával, vasárnap éjszaka a párt budapesti székházában tartott sajtótájékoztatóján újfent megnyilatkozott - üdvözölte a Fidesz-KDNP választási győzelmét: „A Munkáspárt megítélése szerint a Fidesz győzelme megfelelt a magyar társadalom többsége elvárásainak. A szavazók domináns része a Fidesz kormányzását úgy ítélte meg, hogy belpolitikai stabilitást teremtett. Örülünk a stabilitás megőrzésének, örülünk annak, hogy a Fidesz győzelme lehetővé teszi a magyar függetlenségi politikának és a keleti nyitás politikájának folytatását. És örülünk annak is, hogy olyan párt győzött, melynek álláspontjával migráció kérdésében a Munkáspárt álláspontja is megegyezett”.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Fidesz-KDNP hívei örvendenek-e a szélső-baloldali párt elnökének egyetértő megnyilatkozásával. Hogy Thürmer Gyula minek örvend? Annak, hogy a pártjának országos listájára leadott szavazatok száma megközelítette a 13 ezret.  Ez a szavazatok 0,3 százalékát jelenti, ami bár visszaesés a 2014-es választáson elért 0,6 százalékhoz képest, de az elnök értékelése szerint nagyságrendileg megfelel az elmúlt tíz évben felmutatott eredményeknek. „A parlamenten kívüli pártok közül az elsők között vagyunk. A Munkáspárt megmaradt a politikai színtéren: a választáson 57 egyéni képviselővel és egy erős országos listával vettünk részt”.

Feltételezem, hogy ama diadalittas éjszakán, a csaknem 13 ezer szavazatnak, a 0,3 százalékos sikernek (?) örvendve elénekelték az Internacionálét. Ámbár a másik munkásmozgalmi dalocskára is rázendíthettek volna:
 “Hej, te bunkócska te drága…”


2018-04-06

Földes Tamás: Jelen!

Nyolcvanasként hetvenkedem - Földes Tamás rovata


Az elmúlt héten “Legénybúcsú” címmel befejeztem azt a negyed százados munkálkodásomat, amit a nyomtatásban megjelenő Amerikai Magyar Hírlapban – kedvem szerint, szabadelvűségemet mindvégig megőrizve – műveltem. Amikor valamelyest bánatosan pontot tettem ama utolsó cikkem legutolsó mondatára, még nem tudtam, hogy lapunk új formában, az interneten él tovább, s íly módon a világ bármely táján olvasható lesz.

Ennek feltétele persze, hogy akik az online-formátumot szívesen fogadják, tájékoztassák ennek létéről mind a szülőhazánkban, mind a nagyvilágban élő rokonaikat-barátaikat- ismerőseiket, akik akár további olvasókat is toborozhatnak. Remélem, hogy íly’ módon a korábbiaknál többekhez szólhatunk.

Ténykedésemet úgy folytatom, ahogy tettem eddig is. Szándékomban áll hírt adni Los Angeles, és mostani otthonom, Las Vegas eseményeiről, a helyi magyarokról, a kulturális eseményekről, csipkelődő rossz szokásomat nem feledve továbbra is komputerembe kopogok humoros szösszeneteket, s alkalmanként múltbeli emlékeim tárházából is visszaidézek egyet-mást. Hiszen hosszú életem során megannyi jó (és olykor rossz) emléket raktároztam el.

Néhány mondat most induló sorozatom állandó címéről! A hetvenkedésem mikéntjét két évtizeddel ezelőtt alkalmaztam először egy versikémben, akkor így hangzott: „Életem a játékszerem/ - Hatvanasként hetvenkedem”. Öt esztendeje, a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban rendezett „Nosztalgia75kabaré” műsoromban már úgy fogalmaztam: „Hetvenesként hetvenkedem”. Nos, márciusban beléptem a nyolcvanasak táborába, s ez indokolja, hogy az Amerikai Magyar Hírlap online változatában rovatom főcímeként alkalmazzam. Hogy lesz-e majdan „kilencvenesként”, azt természetesen nem sejthetem, hogy meddig leszek képes kajánkodva fricskázni a fricskázást kiérdemlő közszereplőket, azt a jövő – meg a közszereplők maguk – döntik el.

Az olvasók megtisztelő figyelmét előre is köszönve maradok, aki voltam –

Tamás


2018-04-04

Neszlényi Judit 1966-os interjúja Kodály Zoltánnal

Olvasóink figyelmébe ajánljuk Mohai Emese Los Angelesben készült rádiós interjúit,  amelyeket a YouTube-on is meg lehet találni Emese Mohai Broadcast címen.

Most egy különleges,  ritka interjút közlünk, Emese közreműködésével,  1966-ból, amelyet a Los Angelesben élő Neszlényi Judit zongoraművésznő készített angolul volt tanárával, Kodály Zoltánnal Santa Barbarában, Kaliforniában.




2018-04-02

Papp László: Egy szomorú amerikai történet - Florida

Illegálisan az USA-ban tartózkodó magyar fiatalok figyelmébe ajánlva

„Küldjétek hozzám a fáradt, elesett szegényeket, akik a szabadságra vágynak. Küldjétek a hontalanokat, a viharverteket. Nekik emelem fáklyámat és tárom ki kapumat” – ez az üzenet a New York és Amerika szimbólumát jelképező Szabadság-szobron. Igen, ez volt Amerika 1884-ben, amikor a magyar Pulitzer József által gyűjtött adomány segítette a szobrot megépíteni. Ez volt Amerika 1956-ban is, amikor tárt karokkal fogadta a magyar forradalom menekültjeit, megadva nekik a lehetőséget a szabadságra és boldogulásra. Sajnos ez az Amerika nincs többé. A Szabadság-szobor elpirulhatna szégyenében.

Amerika mostani elnöke meg akarja védeni országát a vad és veszélyes bűnözőktől és terroristáktól, akik szerinte az Amerikában élő menekültek és illegális betelepülők. Ezért most a bevándorlást ellenőrző szervek összefogdossák a jogtalanul itt tartózkodó „veszélyes” elemeket. Amerika szerte sok millióan vannak ilyenek, több mint százezerre becsülhetjük a magyarjainkat is. Az ICE (emigrációs) ügynök szerint Róbert rajta volt az illegálisak listáján, de az Obama adminisztráció nem adott pénzt deportálásra. Most viszont ezerötszáz dollár jár minden illegálisért, akit elkapnak. Lássuk egy ilyen „veszedelmes” embernek a történetét.

F. Róbert magát „Székely Vegán-nak” nevezi, utalva nemcsak származására, hanem az általa választott életformára is. Elhagyta Székelyföldet, hogy ne kelljen román katonának lennie. Mérnökként, mint valamikor Ábel, Amerikába jött előbb munka vízummal dolgozni, majd tovább tanulni. Azonban a vízum lejárta után itt maradt. Ügyes számítógépes szakemberként felépítette itteni életét, szorgalmasan dolgozott, segített másoknak, részt vett a Connecticut-i magyarok kulturális eseményeiben, társasági életében, templomi gyülekezetében. Létesített egy közösségi weboldalt, majd „CTmagyar” címen levelező programot, ahol közérdekű híreket, üzeneteket közvetítenek. Boldogan kapta meg a magyar állampolgárságot, „Nem vagyok többé román, végre magyar vagyok” ünnepelte az eseményt. Arra vágyott, hogy maga termelje meg a vegán életformához szükséges organikus zöldségeket. Ezért lement Floridába, ahol vett egy darab földet, épített egy kunyhót és elkezdte a farmer életét, mindaddig, amíg a hurrikán le nem tarolta a területet. Nem hagyta magát, mindent újra kezdett. Menyasszonyát is meghívta Magyarországról, aki vele akarván maradni, bízott az amerikaiakban és szintén itt maradt a tartózkodási engedély lejárta után. Megbilincselve vitték őket fogságba.

A menyasszony hazaküldése után a bevándorlási hatóság szokatlanul magas váltságdíjat, előbb 75, majd 40 ezer dollárt tűzött ki Róbert számára, hogy a továbbiakban szabadlábon védekezhessen. Barátai hajlandók lettek volna az összeget letétbe helyezni, de Róbert ezt nem akarta elfogadni. Ő az évek során rendszeresen tájékoztatta barátait munkájáról és tevékenységéről. Ennek következtében több mint 1700-an követik életét YouTube-on és ezek közül sokan írtak támogató levelet a bíróságnak. Ennek meg is lett az eredménye és sikerült az óvadékot 7500 dollárra csökkenteni. A pénz letételét három barát vállalta és így Róbert egyelőre szabadlábon számolhatja fel itteni vagyonát, javait. Aztán hazamegy, hogy egybekelhessen menyasszonyával.

A letartóztatott illegálisakat egy több száz személyre méretezett táborban gyűjtik össze. Együtt vannak köztörvényt sértő és súlyos bűncselekményt elkövetőkkel. A három csoport tagjait különböző színű ruhában különböztetik meg. A bánásmódra nem lehet panaszkodni, az nagyjából megfelel egy újoncokat kiképző katonai tábornak. A fő baj az, hogy több mint száz ember egy hatalmas helyiségben zsúfolódik, ahol influenzajárvány arat. Van, aki szerencsés, mint Róbert és segítséggel 5-6 hét után elhagyhatja a helyet, de van, aki egy évig is vár sorsa alakulására. Nemcsak vízum kihágókat szednek így össze, hanem olyanokat is, akik gyermekkoruk óta vannak az országban, elvégezték az egyetemet, megnősültek, gyermekeik vannak, és bár a feleség és a gyerekek amerikai állampolgárok, neki családját hátrahagyva mennie kell egy olyan országba, ahonnan származik, de számára az már teljesen idegen. A szabadság honának dicsőségére

Papp László
New Canaan, CT