2018-04-13

Földes Tamás: Nemzetsirató

Nyolcvanasként hetvenkedem...


Nem, szó sincs arról, hogy a magyar nemzetet siratnám. A magyar nemzet – a nép – több mint ezer éves történelme során... de nem folytatom saját szavaimmal. Inkább Vörösmarty Mihály Szózatát idézem: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán”. Ami a magyar jövőt illeti, nem vagyok borúlátó. Folytatom az idézetet: „Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán”. Igen, ezt remélem, ebben hiszek. S e sorokat mindenki értse ahogy akarja!

Én most a Magyar Nemzetet siratom. A velem egyidős napilapot, amelyet a nagy tekintélyű újságíró, történész, publicista, Pethő Sándor alapított 1938. augusztus 25-én (amikor e sorok írója öt hónapos és öt napos volt). A Magyar Nemzet akkor alakult, amikor Hitler (öt hónappal korábban, nyolc nappal születésem előtt) bekebelezte Ausztriát és Pethő ráérzett a barna birodalom nyomulásában rejlő, világméretű veszélyre. Az elmúlt héten, egy nappal az országgyűlési választás után, a legutolsó tulajdonos, bizonyos Simicska Lajos (akit nem óhajtok minősíteni) megszűntette az újságot. Első online-cikkemben utaltam rá, hogy a nyomtatott sajtó ideje leáldozóban van. Miként Raimondo Montecuccoli olasz császári hadvezér mondotta: „A háborúhoz három dolog kell - pénz, pénz, pénz”.  Nos, a lapkészítéshez is. A fent említett Simicskának – noha dúsgazdag ember – a jelek szerint fogyóban a pénze, s nem akarja vagyonát sajtótermékek megjelentetésével tovább apasztani.

Honnan veszem e botor bátorságot, hogy együtt említsem a Magyar Nemzet és szerény személyem krónikáját? Onnan, hogy a Magyar Nemzet nélkül feltehetőleg nem lennék az, akivé váltam. Hatvan esztendeje (pontosan 1957. december végén), pályakezdőként a Nemzetben jelent meg először teljes névvel egy interjúm – „Színházról, Párizsról” –, majd azt követően több mint két éven át, a legsötétebb időkben is többé-kevésbé polgárinak számító lap külső munkatársa lehettem. Olyan nagynevű újságírók között dolgozhattam, mint a történelmi múltú gróf Wesselényi család utolsó tagja, Wesselényi Miklós, a két kiváló riporter: Ruffy Péter és Baróti Géza, a kulturális rovathoz engem beajánló, „élő lexikonnak” számító színikritikus Antal Gábor (akit egy-egy információért még Los Angelesből is felhívtam a 90-es években), a József Attila díjas költő Ladányi Mihály, a főszerkesztő-helyettes Rajcsányi Károly... hogy csak néhányat említsek közülük.

Őrangyalom vigyázott rám: kezdő slapajként azt a testhezálló feladatot kaptam, hogy hétről hétre beszámoljak a budapesti színházak közelgő bemutatóiról. Bemehettem a próbákra, interjút készítettem színigazgatókkal, rendezőkkel és jó néhány olyan színésszel, akikkel később közeli barátságba kerültem. De már akkor is incselkedett bennem a kisördög, más műfajba is bemerészkedtem: a Nemzetben jelent meg első (igaz, színházi témájú) publicisztikám, s lehetőséget kaptam humor-vénám kipróbálására: ma már feledésbe ment, tíz-tizenöt soros csipkelődő „hírfejeket” írtam, amelyeket a hír-oldal élén, többnyire keretben közöltek. Bár a napilap ugyancsak tekintélyes (egyetlen pártonkívüli!) főszerkesztője, Mihályfi Ernő alkalmazott volna gyakornoknak, de az újságírók elhelyezésével foglalkozó főhatóság, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala nem engedélyezte. Majd a kulturális rovat újonnan kinevezett vezetője, az ávósból (mellesleg vitán felül tálentumos) újságíróvá átnyergelt Komlós János „nem tartott tovább igényt” a munkámra. Néhány nappal később viszont – s ezt is a Nemzetben megjelent írásaim visszhangjának köszönhettem – az Esti Hírlapban, továbbra is „szabadúszóként” folytattam a jószerivel kedvtelésből hivatássá váló munkálkodásomat.
Baráti kapcsolatom a magyarnemzetesekkel megmaradt. Sokszor ültünk egy asztalnál a Hungáriává átkeresztelt New York kávéházban, a Kulacs étteremben, majd amikor 1968-ban, az újonnan alakuló budapesti Magyar Hírlap belső munkatársa lettem, a mi szerkesztőségünk is a patinás New York palotában kapott helyet. A harmadik emeleten, közvetlenül a Nemzet szerkesztősége fölött. Gyakran mentem le hozzájuk, ott kávézgattam barátaimmal a társalgójukban. Felhőtlen kapcsolatunkat jellemzi, hogy a két napilap egymás riválisa volt ugyan, a labdarúgást űző kollégáim viszont Hírlap-Nemzet néven szerepeltek amatőr bajnokságokban.

Nem akarok párhuzamot vonni (noha kénytelen vagyok azt tenni) a március végén megszűnt Amerikai Magyar Hírlap és a nem egészen két héttel később megszűnt Magyar Nemzet között. Ám úgy érzem, e néhány sorral tartozom a Magyar Nemzetnek, amely – egy vállalkozó kedvű, bőkezű jótevőnek köszönhetően – talán csak csipkerózsika-álmát alussza (nem első alkalommal!), s előbb-utóbb feltámad, mielőtt végképp gyászbeszédet mondanánk a sírja fölött. Első alkalommal, néhány nappal a németek bevonulása után, a Gestapo dúlta fel a szerkesztőséget, a munkatársak közül volt akit Mauthasenbe, volt akit Dachauba hurcoltak, volt akit a nyilasok vertek agyon. Majd 12 esztendővel később, 1956 novemberében, a forradalmat vérbe tipró szovjet hadsereg bevonulása után ítéltetett csaknem egy évig tartó hallgatásra a Magyar Nemzet (teszem hozzá: a nemzet még tovább).

Az újság április 11-i búcsúszámában azt olvastam: „A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó. Akit nem hagyhatunk cserben”.

...Akárcsak az immár második hete online-on jelentkező Amerikai Magyar Hírlapnak. Mi sem hallgatunk. Itt sem hallgatok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése