Földes Tamás: Nemzetsirató

Nyolcvanasként hetvenkedem...


Nem, szó sincs arról, hogy a magyar nemzetet siratnám. A magyar nemzet – a nép – több mint ezer éves történelme során... de nem folytatom saját szavaimmal. Inkább Vörösmarty Mihály Szózatát idézem: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán”. Ami a magyar jövőt illeti, nem vagyok borúlátó. Folytatom az idézetet: „Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán”. Igen, ezt remélem, ebben hiszek. S e sorokat mindenki értse ahogy akarja!

Én most a Magyar Nemzetet siratom. A velem egyidős napilapot, amelyet a nagy tekintélyű újságíró, történész, publicista, Pethő Sándor alapított 1938. augusztus 25-én (amikor e sorok írója öt hónapos és öt napos volt). A Magyar Nemzet akkor alakult, amikor Hitler (öt hónappal korábban, nyolc nappal születésem előtt) bekebelezte Ausztriát és Pethő ráérzett a barna birodalom nyomulásában rejlő, világméretű veszélyre. Az elmúlt héten, egy nappal az országgyűlési választás után, a legutolsó tulajdonos, bizonyos Simicska Lajos (akit nem óhajtok minősíteni) megszűntette az újságot. Első online-cikkemben utaltam rá, hogy a nyomtatott sajtó ideje leáldozóban van. Miként Raimondo Montecuccoli olasz császári hadvezér mondotta: „A háborúhoz három dolog kell - pénz, pénz, pénz”.  Nos, a lapkészítéshez is. A fent említett Simicskának – noha dúsgazdag ember – a jelek szerint fogyóban a pénze, s nem akarja vagyonát sajtótermékek megjelentetésével tovább apasztani.

Honnan veszem e botor bátorságot, hogy együtt említsem a Magyar Nemzet és szerény személyem krónikáját? Onnan, hogy a Magyar Nemzet nélkül feltehetőleg nem lennék az, akivé váltam. Hatvan esztendeje (pontosan 1957. december végén), pályakezdőként a Nemzetben jelent meg először teljes névvel egy interjúm – „Színházról, Párizsról” –, majd azt követően több mint két éven át, a legsötétebb időkben is többé-kevésbé polgárinak számító lap külső munkatársa lehettem. Olyan nagynevű újságírók között dolgozhattam, mint a történelmi múltú gróf Wesselényi család utolsó tagja, Wesselényi Miklós, a két kiváló riporter: Ruffy Péter és Baróti Géza, a kulturális rovathoz engem beajánló, „élő lexikonnak” számító színikritikus Antal Gábor (akit egy-egy információért még Los Angelesből is felhívtam a 90-es években), a József Attila díjas költő Ladányi Mihály, a főszerkesztő-helyettes Rajcsányi Károly... hogy csak néhányat említsek közülük.

Őrangyalom vigyázott rám: kezdő slapajként azt a testhezálló feladatot kaptam, hogy hétről hétre beszámoljak a budapesti színházak közelgő bemutatóiról. Bemehettem a próbákra, interjút készítettem színigazgatókkal, rendezőkkel és jó néhány olyan színésszel, akikkel később közeli barátságba kerültem. De már akkor is incselkedett bennem a kisördög, más műfajba is bemerészkedtem: a Nemzetben jelent meg első (igaz, színházi témájú) publicisztikám, s lehetőséget kaptam humor-vénám kipróbálására: ma már feledésbe ment, tíz-tizenöt soros csipkelődő „hírfejeket” írtam, amelyeket a hír-oldal élén, többnyire keretben közöltek. Bár a napilap ugyancsak tekintélyes (egyetlen pártonkívüli!) főszerkesztője, Mihályfi Ernő alkalmazott volna gyakornoknak, de az újságírók elhelyezésével foglalkozó főhatóság, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala nem engedélyezte. Majd a kulturális rovat újonnan kinevezett vezetője, az ávósból (mellesleg vitán felül tálentumos) újságíróvá átnyergelt Komlós János „nem tartott tovább igényt” a munkámra. Néhány nappal később viszont – s ezt is a Nemzetben megjelent írásaim visszhangjának köszönhettem – az Esti Hírlapban, továbbra is „szabadúszóként” folytattam a jószerivel kedvtelésből hivatássá váló munkálkodásomat.
Baráti kapcsolatom a magyarnemzetesekkel megmaradt. Sokszor ültünk egy asztalnál a Hungáriává átkeresztelt New York kávéházban, a Kulacs étteremben, majd amikor 1968-ban, az újonnan alakuló budapesti Magyar Hírlap belső munkatársa lettem, a mi szerkesztőségünk is a patinás New York palotában kapott helyet. A harmadik emeleten, közvetlenül a Nemzet szerkesztősége fölött. Gyakran mentem le hozzájuk, ott kávézgattam barátaimmal a társalgójukban. Felhőtlen kapcsolatunkat jellemzi, hogy a két napilap egymás riválisa volt ugyan, a labdarúgást űző kollégáim viszont Hírlap-Nemzet néven szerepeltek amatőr bajnokságokban.

Nem akarok párhuzamot vonni (noha kénytelen vagyok azt tenni) a március végén megszűnt Amerikai Magyar Hírlap és a nem egészen két héttel később megszűnt Magyar Nemzet között. Ám úgy érzem, e néhány sorral tartozom a Magyar Nemzetnek, amely – egy vállalkozó kedvű, bőkezű jótevőnek köszönhetően – talán csak csipkerózsika-álmát alussza (nem első alkalommal!), s előbb-utóbb feltámad, mielőtt végképp gyászbeszédet mondanánk a sírja fölött. Első alkalommal, néhány nappal a németek bevonulása után, a Gestapo dúlta fel a szerkesztőséget, a munkatársak közül volt akit Mauthasenbe, volt akit Dachauba hurcoltak, volt akit a nyilasok vertek agyon. Majd 12 esztendővel később, 1956 novemberében, a forradalmat vérbe tipró szovjet hadsereg bevonulása után ítéltetett csaknem egy évig tartó hallgatásra a Magyar Nemzet (teszem hozzá: a nemzet még tovább).

Az újság április 11-i búcsúszámában azt olvastam: „A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó. Akit nem hagyhatunk cserben”.

...Akárcsak az immár második hete online-on jelentkező Amerikai Magyar Hírlapnak. Mi sem hallgatunk. Itt sem hallgatok.

Share on Google Plus

About Amerikai Magyar Hirlap Online

Az Amerikai Magyar Hírlap Online, egy, az interneten megjelenő hírajánló és információ szolgáltatás. A szolgáltatás célja az Amerikában élő, magyar származású honfitársaink és Magyarország között a kapcsolattartás megkönnyítése.

0 Comments:

Megjegyzés küldése