2018-06-15

Felejthetetlen napok - Diószegi morzsák - Albert Ferenc útibeszámolója

2018. május 12-én reménykeltőn, testvéri szeretettel csordultig telve indultunk a Felvidéki Diószegre. Utunkat a Rákóczi Klub égisze alatt: Monostori Bea, Martényi Árpád, Pékó Zoltán szervezték. Mind addig, míg elértük Diószeg települést, az úton Ők istápolták a lelkes utazó csoportot.


A tervezett időben reggel nyolc órakor indult buszunk Budapestről, a Batthyányi térről. Hamarosan elhagytuk Komáromot és átléptünk Révkomáromba, itt minden igaz magyarnak hatalmasat dobban szíve, hisz akarva, akaratlan visszagondol az 1920-as Gyászos Trianoni Diktátumra. Érsekújvár után, a Vág folyó kincseket termő vidékének vettük az irányt. Első utunk Deákiba vezetett, ahol megcsodálhattuk a település római katolikus templomát, melyet az Árpádok korában építettek. 1001-ben I. István adományozta e területet a bencés szerzeteseknek, mely ettől fogva a Pannonhalmi Bencés Főapátság birtoka lett… A templom mai arculata többszöri bővítés átépítés következtében alakult ki. Hajdan, 1103-ban még csak a Szent István tiszteletére szentelt egyhajós kis kápolna szolgálta a híveket; későbben, 1228-ban épült bővült a román stílusjegyeket magán hordozó kéttornyú templom. A következő ráncfelvarrást 1872-1875 között kapta, ekkortól már neoromán stílust kapott a külső. Ma sajnos Szlovákia büszkélkedik vele, mint legrégebbi műemlékével és ily felhangokkal csodálhatja meg az idelátogató, s ha nem ismeri történelmünket, még el is hiszi. A templom bemutatásánál egy nagyon kedves helybéli nyugdíjas tanárnő volt a segítségünkre. Köszönjük neki, a fantasztikus előadást, melyben részletesen ismertette e gyöngyszem múltját és jelenét.


Szakrális emlékképekkel átitatva indultunk tova, a néhány kilométerre fekvő Diószegre, ahol lelkes, szeretetteljes fogadtatásban volt részünk Talamon Lóránt, és barátai által. Azon nyomban még „melegében” egy buszos körutazásra invitálta Lóránt a látnivalóra éhes csoportunkat. Szakképzet idegenvezető benyomását keltve mutatta be városát. A gyors körbe kalauzolás után régen látott vendégként invitált bennünket egy ebédre. Az út menti bodzabokrok virágzásuk teljében ontották ránk, felénk gyógyhatású illatukat, így fogadva a távolból idelátogató rokont. Egy szerény ám minden igényt kielégítő étterem, (Gamajka restaurant) asztalainál költöttük el az ebédet, majd a kerthelységében a hatalmas napernyők árnyán hallgattuk Lóránt további ismertetőjét. Meglepetésképp egy Diószeget bemutató, fantasztikus képgyűjteményes kötettel és emléklappal ajándékozott meg bennünket.

Délután lassú, ám tanúságos gyalogos városnézés vette kezdetét, melynek kertében, szemtől szembe, közelebbről ismerhettük meg Diószeg épített műremekeit, amit a nagy elődök, közöttük Diószeghi Kuffner Károly báró hagyott örökül a városra. Előbb azonban a fiatalon, tragikus balesetben elköltözött Talamon Alfonz írónak az emlékét megörökítő padon ülő szobránál tettük tiszteletünket, melyre Pékó Zoltán kötötte fel az emlékezés koszorúját. Hamarján átsétáltunk az út másik oldalára, a kastély utcafronti homlokzatát megszemlélve. A kastélyparkból megcsodálhattuk a belső homlokzatot is, mely eredeti szépségében ragyoghatna, ráférne egy alapos felújítás, ám a magántulajdon és a pénz hatalmas úr e vidéken is. A mellette látható, hajdan a Klarisszák által fenntartott rendház, katolikus iskola épülete valamivel jobb külsőt mutat. A kastélypark régmúltba révedező fái hatalmas lombjaikkal vetették ránk hűsítő árnyékaikat, miközben a település jótevőjének kriptáján és egyéb kiszolgáló épületeinek látványán elmélkedtünk. Látnivalók sokasága között, említésre méltó a Gőzmalom, a Máriamalom, és a hivatalnokok lakóháza, a Tűzoltóház, a Hajdani Szolgálati lakások épületegyüttese, a munkások lakó épületei. Figyelmet érdemelne a jelenkor számára is a múltbéli szociális ellátó rendszer, melyben a gyártulajdonosok érdeke volt, a dolgozójuk egészségi állapotának megőrzése, hiszen ők termelték a profitot. Mind ezen információk, beépültek emlékezetünkbe.


A fárasztó sétát követően, egy DIÓSZEGI CSODA várt bennünket. A kívülről szerény ám belül „gazdagnak” mondható családi ház udvarában, a Családfő és Felesége, ritkán tapasztalt vendégszeretetről tanúskodott. Az aurájuk vonzáskörzetében vibrált a levegő. Amit létrehoztak hosszú évek során, az felbecsülhetetlen értéket képvisel; emléket állítva minden egyes tárgyi relikviával a múltbéli, magyar-szlovák népi együttélés örökségének tekintetében. Ámultunk és bámultunk, miközben a hatalmas pogácsákat „majszoltuk”, mint aki soha nem evett. Bor, sör, pálinka, mondhatnók: igazi magyaros vendégszeretet, így semmiben nem szenvedtünk hiányt. Sajnos innen is távoznunk kellet, az idő szorításának okán.


Végül pihenésképpen a Hotel Tevel teraszán kóstolhattuk az Istentől eredő nektárokat, bor sör, üdítő-gyümölcslevek formájában, ki-ki szomja és mérséklete, nem utolsó sorban pénztárcája szerint fogyaszthatott. Ám az ízletes fagylalt választék is kellőképpen hűsítette a vándort. A közeli látnivalók még elszólítottak, így fejet hajtottam a „Nagy Háború” Hőseinek emlékműve előtt, és szomorúan szemléltem a hátoldalán üresen fityegő, rozsdamarta állapotban leledző, egykoron a szebb időkben még Országzászlónkat szorosan ölelő bilincset.


Sajnálatos és szomorú tény, de eljött a búcsú ideje! Köszönet és hála illeti meg Talamon Lórántot és kedves Barátait, akik olyan testvéri szeretettel fogadtak bennünket, mely reménységgel tölti el az anyaországbéli és az elszakított területeken élő magyarság összességét, miszerint a határok nem vésettek kőbe. Lásd: Török uralom, Habsburg uralom. Jön még az idők folyamán Magyar Feltámadás! „Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál” Madách Imre szavaival köszönök el, és e felejthetetlen napot köszönöm, köszönjük!


Hazafelé vettük utunkat, ám még várt ránk egy felemelő, magasztos emlékezés.  Galántán a település központjában a neogótikus Esterházy kastély kertjében fejet hajtottunk Kodály Zoltán tiszteletére állított emlékmű előtt, ahol annak keserves létrejöttét, elhelyezésének tortúráját maga a művész, aki megalkotta a halhatatlan, munkásságával felülmúlhatatlan érdemeket szerző Kodály Zoltánt megformázó alkotást. A herce-hurca ami az emlékmű körül zajlott nem túlzás állítani, a megélhetési, érvényesülési politikusi elit szégyenére vall.

Az óra ütött, véget ért a Felvidéki túránk egy fejezete. Köszönöm, köszönjük mindenkinek, aki ez ügyben önzetlenül tevékenykedett.

Albert Ferenc

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése