Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Heller Ágnes filozófustól búcsúzom

E hét péntek reggelén döbbentett meg a friss gyászhír: kilencven évesen elhunyt a Széchenyi-díjas, nemzetközi szaktekintélynek számító fi...


E hét péntek reggelén döbbentett meg a friss gyászhír: kilencven évesen elhunyt a Széchenyi-díjas, nemzetközi szaktekintélynek számító filozófus, Heller Ágnes. A Magyar Tudományos Akadémia balatonalmádi üdülőjében pihent, majd csütörtök este beúszott a tóba... Többé nem látták. A Somogy megyei rendőrséget este értesítették, hogy holttestet találtak „a Balatomalmádi előtti vízterületen”. Azt is közölték, hogy „idegenkezűség és bűncselekmény gyanúját kizárták. A legelső hír címe mellbevágott: „A Balatonba fulladt Heller Ágnes”. Ha fulladás az ok, horrorisztikus lenne. A pontos diagnózist még nem közölték, de elfogadhatóbb halálnak éreznem, ha a hírek szerint jól úszó idős asszony – a meglehet hideg vízben – szívszélhűdést szenvedett.

Ki is volt ő? – kérdezhetem lapunk olvasóitól, annak ellenére, hogy a Kádár-korszakban (amelynek finoman szólva nem volt a kegyeltje) több mint negyedszázadon át amerikai egyetemeken tanított. Csak a rendszerváltás után, 1990-től már vissza-visszatért szülőhazájába: előadásokat tartott a szegedi József Attila, majd a budapesti Eötvös József Tudományetemen. 1994-ben települt vissza végképp. Azt követően többször hallhattuk interjúit, előadásait a televíziókban is. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, kiérdemelte a Budapest Díszpolgára címet is.

Nem tartozott a „nehéz emberek” közé, de meggyőződése volt: a filozófusnak nem dolga, hogy dicsérje a hatalmon lévő kormányokat. Szavakban és írásaiban mindenkor fellépett a diktatúrák - vagy a diktatúrára hajazó módszerek - ellen. Tizenöt évesen, tinédzser lányként vészelte át a Holocaustot, sok családtagját, barátját elvesztette, s csak „ösztönének köszönhetően és a véletlenek folytán” menekült meg a Dunába lövéstől. A háború után édesanyja az éhezés elöl beadta a szegedi zsidó árvaházba, ott ismerkedett meg a cionista mozgalom képviselőivel. Hatásukra ő is cionista lett. Fontolgatta, hogy kivándorol Izraelbe, de letett e tervéről. Ugyanakkor harcolt az ellen, hogy „a kommunisták a cionizmust nacionalista ideológiának tekintették”. Akkortájt veszélyes volt cionistának lenni, s 1948-ban – első férjével, Hermann Istvánnal együtt – inkább belépett a kommunista pártba, de később kizárták. Aztán visszavették. 1956-ban a reformkommunisták közé tartozott, a forradalom alatti szerepvállalása miatt fegyelmivel elbocsátották az egyetemről; öt évig gimnáziumban tanított és nem publikálhatott. Legközelebb 1968-ban került szembe a hivatalos politikával: aláírta a csehszlovákiai bevonulás elleni nyilatkozatot - ismét „parkolópályára” került. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1973-ban Heller politikai nézeteit „antimarxistának” nyilvánította, azt követően „politikai munkanélküliként” fordításokból élt.

Ismétlem: soha nem dörgölődzött a hatalomhoz, így nyilatkozataiban az Orbán-kormány módszereit is rendszeresen bírálta. De az ellenzéket se dicsérte; a politikusok általában nem kedvelik a filozófusokat, mivelhogy azok csak „filozofálgatnak”. Az ellentétek ellenére a főváros saját halottjának tekinti. Tarlós István főpolgármester közleményében részvétét nyilvánította a családnak, s emlékeztetett arra, hogy „a hazai és nemzetközi tudományos életben filozófusként betöltött kiemelkedő szerepe elismeréseként” Heller Ágnes megkapta a Budapest díszpolgára címet. (Megjegyzem csupán: akkor még – egészen 2010-ig – a szabad demokrata Demszky Gábor volt a fővárosi önkormányzat első embere.)

Hogy Heller Ágnes miként vélekedett erről-arról, azt egy nyilatkozatából idézem. Az interjú készítőjének egyik kérdésére így válaszolt:

- Először is Hegellel válaszolok, merthogy filozófus vagyok, vagyis egyet tanultunk a történelemből: azt, hogy a történelemből sosem tanulunk semmit. Sajnos ez a helyzet ma is.  A 20. századi európai történelem katasztrofális képet mutat. A 20. században körülbelül százmillió európait gyilkoltak meg, és ezek után azt hittük, hogy jön a megtisztulás korszaka. Bizonyos értelemben, bizonyos helyeken jött is, más helyeken nem. Alapvetően reményből reménytelenségbe hullott a 20. század. Így érkeztünk el a 21. századba, amikor azt hittük, hogy most már igazán reménykedhetünk. A történelem azt mutatja, hogy éljünk bármikor, mindig veszélyes korszakokban élünk. Azok a remények, amelyeket én fiatal koromban tápláltam, és mások is tápláltak, hogy most megszűnünk veszélyes korban élni, mindez illúziónak bizonyult. Ahogy illúziónak bizonyult a társadalmi fejlődés gondolata is. Illúziónak bizonyult az ember tökéletesedésének az eszméje. Az, hogy az emberi jogoknak a kiáltványát minden ország aláírta, csak a képmutatást jelzi, mert a legtöbb aláíró egyáltalán nem respektálja azt a bizonyos dokumentumot, amelyet a vezetőik aláírtak, hanem folytatja az elnyomást, az erőszakot, a nők elnyomását, a gyerekek rabszolgasorba taszítását , és a háborúról még nem is beszéltünk.
- Mit jelent Önnek ’56?
- Számomra 1956 olyan szent volt mint semmi más. Életem legnagyobb politikai élménye, az egyetlen nagy politikai tapasztalatom 1956 volt. Akkor éreztem meg a szabadság ízét. A felszabadulás és szabadság ízét. A felszabadulás ízét ’45-ben is megéreztem, hiszen nem öltek meg, de a szabadság ízét nem éreztem akkor. 56-ban viszont igen és ezért nekem ez felejthetetlen politikai emlékem. Valamiben kell hinni. Abban hittem hosszú ideig, hogy amit ’56-ban kitaláltunk, az remek dolog volt...

* * *

...Nem vágyom nekrológ-írónak lenni, de az elmúlt hónapokban egymást követték a – közeli barátnak nem, vagy alig-alig tekinthető – személyes ismerőseim távozása. A népszerű táncdal-énekes Koós János (Jani) kezdte e sort márciusban. Júniusban az író-esztéta Ungvári Tamást búcsúztattam e hasábokon. Most, júliusban a „harmonikakirály” Tabányi Mihály lépett át az ismeretlen dimenzióba, két héttel előzve meg Heller Ágnest. A filozófus hölgyről még azt sem írhatom, hogy közeli kapcsolatban álltunk volna. Betűvető-süvölvényként, 1957-ben, néhány alkalommal a Szent István körúti Luxor irodalmi kávéházban ültünk egy „törzsasztalnál”. Újságírói pályám akkori egyengetője, a Magyar Nemzet kulturális rovatánál engem foglalkoztató szerkesztő, Antal Gábor vitt magával. Mások mellett Benedek Tibor színész (az ugyancsak színész Benedek Miklós édesapja), Sebestyén Zoltán kabarettista, Ágnes és akkori férje, a szintén filozófus Hermann István kávézgatott ott hetente több alkalommal – időnként, a Kossuth-díjas költő, Devecseri Gábor is át-átült hozzánk a szomszédos asztaltól. Oly’ annyira pályakezdő voltam, hogy mukkanás nélkül hallgattam a többiek könnyeden magas színvonalú, szórakoztató eszmecseréit.           

Csaknem hat évtizeddel később, 2016-ban, az erzsébetvárosi Spinóza Házban találkoztam Heller Ágnessel, amelynek parányi színpadán gyakran tartott előadást. A véletlen hozta úgy, hogy a nemzetközi hírű filozófus-asszony is egy színdarab nézőként volt jelen és egymás mellé ültettek minket. Az előadás után együtt lépdeltünk ki a teremből - ismét bemutatkoztam. Fel se tételeztem, hogy emlékezett volna rám. Amikor felidéztem az asztal törzstagjait, menten tegezni kezdett. Elpletykáltam, hogy Antal Gábor többször említette nekem: örömest lenne a férje, ilyen okos asszonyra vágyik. Közlésemet mosollyal fogadta, majd érdeklődött, hogy mivé lettem, hogyan alakult az életem; beszélgetni kezdtünk múltról-jelenről. Búcsúzáskor azzal bocsátott utamra, ha megint Budapestre megyek, feltétlenül keressem fel.

Földes Tamás
A jövő héten utazunk Évámmal, lányaimmal, a Magyarországon még nem járt unokáimmal együtt. Terveztem, hogy módot találok egy találkozóra Ágnessel. Elkéstem. Legfeljebb a temetésére mehetek el, vagy ha azt is lekésem, a friss sírhantjára tehetem le a virágcsokromat és hajthatok fejet az emléke előtt.

Nincsenek megjegyzések