Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Pozsgai Katalin: Különös hobbi - novella

Tisztelt Szerkesztőség! Magyarországon élek s jó pár éve az írás szerelmese lettem. Megjelent már egy gyermekkönyvem, de igazán novellákat s...

Tisztelt Szerkesztőség!

Magyarországon élek s jó pár éve az írás szerelmese lettem. Megjelent már egy gyermekkönyvem, de
igazán novellákat szeretek írni. Elnyertem egy országos novellapályázat első helyezését, amelynek ünnepélyes díjátadójára a Parlamentben került sor.  Rendszeresen publikálok egy, a szárnyukat bontogató írók számára létrehozott honlapon (www.jelenvagyok.hu).

Hiszem és vallom, hogy a magyar nyelvet, annak szépségével, gazdagságával, ápolni, örökíteni kell.
Régi vágyam, hogy azokhoz az emberekhez is eljussanak műveim, akik távol élnek az anyaországtól, de lelkükben, nyelvükben magyarnak érzik magukat.

Őszinte tisztelettel: Pozsgai Katalin

Köszönjük a novellát. Reméljük, ahogy a szerkesztőség, úgy az olvasóink tettszését is megnyeri az írás:





Pozsgai Katalin: Különös hobbi


   Élt egyszer hajdanán, nem is olyan régen, egy szépséges hajadon – nevezzük Margitkának – és egy délceg ifjú – barátainak csak Jani – egy világtól elzárt, békebeli nyugalmat sugárzó falvacskában.
   Mint az a mesékben is lenni szokott, a két fiatal egymásba szeretett, héthatárra szóló lagzit csapott, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Na azért közben történt néhány dolog.
   Házasságkötésük után nem sokkal született két szépséges gyermekük, egy kisfiú és egy kisleány. Margitka és Jani keményen dolgozott, s mindent előteremtettek kis családjuk számára.
   A gyerekek szépen cseperedtek, s hamarosan ki is repültek a családi fészekből. Mindketten családot alapítottak, s mivel munkalehetőség nem igen adódott a faluban, hát felköltöztek a fővárosba.
Margitka és Jani felett is lassan eljárt az idő, s a szomszédok már Margitka néninek és Jani bátyámnak szólították őket.
   A gyerekek és unokák gyakran hazalátogattak a kedves kis faluba, néha még az éjszakát is ott töltötték.
   Történt aztán, hogy Jani bátyánk egy napon rosszul lett, kórházba került, s sajnos már soha nem tért onnan haza.
   Margitka néni vigasztalhatatlan lett. Nem volt már kedve semmihez sem. Álló nap szótlanul ült a vén diófa alatti padon, ahol régen a papával ücsörgött, s szomorkodott, sírdogált.
Látták ezt a gyerekek, s mivel több hónap elteltével sem változott semmit a helyzet, úgy döntöttek, eladják a szülőházat a hatalmas kerttel együtt, s Margitka lánya magához veszi édesanyját.
   Margitka néni nem akart a fővárosba költözni, mert hát mit csinál ő majd ott, de a gyerekei meggyőzték, hogy ott majd nem lesz egyedül, meg hát már úgy sem bírja megművelni a hatalmas kertet és a nyugdíja még arra is kevés, hogy a számláit kifizesse.
Felköltözött hát Margitka néni a fővárosba a lányához egy szép nagy lakásba. Lett külön háló- és fürdőszobája, az unokák elhalmozták szeretetükkel, mindene megvolt, de csak nem talált vissza régi önmagához.
   Napközben egyedül lézengett az üres lakásban, mert mindenki dolgozott vagy iskolában volt, s még egy aprócska park sem volt a közelben, ahol leülhetett volna egy padra. Csak a nagyváros állandó nyüzsgését, zaját és vibrálását érezte, s nem talált semmi olyan elfoglaltságot, amelyben örömét lelte volna.
   Lánya hozott a könyvtárból könyveket, az újságostól rejtvényeket, bíztatta édesanyját, hogy keressen magának a tévében őt érdeklő műsorokat. Ezekkel ideig-óráig lefoglalta magát, de aztán csak nem tudott mit kezdeni temérdek idejével.
   Aztán egy napon gyökeres fordulatot vett élete. A szokásos mindennapos sétájára ment, ami húsz percnél sem tartott hosszabb ideig, s nem is igazán szerette, csak hát a családjának tett ígérete kötelezte, így hát meg is tette nap, nap után. Nos, ezen a délelőttön egyáltalán nem volt kedve elindulni. Valahogy fáradtnak érezte magát, arra is gondolt, hogy talán beteg lesz. Az időjárás sem volt barátságos. Fújt a makacs őszi szél, s vastag, szürke felhőpaplan telepedett a városra.
Erőt vett mégis magán, beburkolózott vastag, galambszürke színű kabátjába, felhúzta bélelt magas szárú cipőjét, gondosan fejére illesztette a keskeny zöld szalaggal díszített kalapját, s komótosan elindult lefelé a lépcsőn.
Szokásához híven egy nagyobb háztömböt került meg, így biztos volt benne, hogy nem téved el, mert mindig csak jobbra kellett lekanyarodnia.
A séta felénél sem tartott, mikor úgy érezte, a lábai már nem bírják. Az eső is el kezdett cseperegni, s bár meglehetősen hűvös volt, mégis nagyon melege lett.
Az eső elől behúzódott egy erkély alá, fáradtan nekivetette hátát egy bérház falának. Kalapját levette fejéről, fejét lehajtotta, s imádkozni kezdett. Erőt kért a Mindenhatótól, hogy hazajusson.
Így állt mozdulatlanul néhány percig, amikor különös dolog történt.
A maga előtt tartott kalapjába valaki beledobott egy pénzérmét.
Hirtelen felocsúdva nem is értette, mi ez. Aztán, ahogy a pénz a kalapjában, neki is leesett a tantusz.
Hiszen őt valaki koldusnak nézte!!
Ezen mélységesen felháborodott. Be is olvasott volna az önzetlen adakozónak, de az akkor már sehol sem volt. Ugyanebben a testtartásban maradva bosszankodott, mikor egy újabb pénzérme landolt kalapjában.
Belenézett. Meglepődött.
„- Nem is olyan kevés röpke két perc alatt!” – gondolta, s akkor, abban a pillanatban hatalmas ötlete támadt…
   Másnap izgatottan ébredt. Lezuhanyozott, megmosta, beszárította a haját. Alig várta, hogy mindenki elmenjen otthonról. Patyolat tisztára pucolta a cipőjét, felvette galambszürke kabátját, a tükörbe nézve gondosan fejére biggyesztette zöldszalagos kalapját, s útnak eredt.
Egyenesen arra a helyre sietett, ahol tegnap rosszul lett. Idegesen körülnézett, majd levette kalapját, lehajtotta fejét, s nekidőlt a falnak.
Nem kellett sokáig várnia, míg meg nem szánta valaki. Aztán csörrent a második pénzérme, majd a következő s a következő.
Nem állt ott egy óránál többet, de érezte, hogy egyre súlyosabb a zöldszalagos kalap.
Ekkor a táskájába borította annak tartalmát, felrakta fejére kalapját, s elindult hazafelé.
Alig várta, hogy otthon megszámolhassa a „keresetét”. Maga is elámult, mennyi pénz gyűlt össze.
   Következő nap ismét elment, azután következő nap megint. Csupán a hétvégéken maradt otthon.
Gyerekei és unokái észrevették a pozitív változást Margitkán. Örültek neki, s betudták annak, hogy Margitka valószínűleg megszokta az új környezetet, s a gyásza is enyhült valamelyest.
   Így ment ez hosszú éveken át. Boldogan, vidáman éltek, mígnem Margitka néni át nem költözött szeretett férje mellé a Mennybe.
   Szeretteiben hatalmas űrt hagyott maga után, s egy megfejtetlen talányt.
Amikor ugyanis temetése után a szobáját rendezték, s a szekrények kipakolása után kinyitották az ágyneműtartót is, hát… mit is mondjak… nem igazán jutott szóhoz senki. Az ágyneműtartó ugyanis színültig volt aprópénzzel.
   Hogy mi lett ezután a több zsáknyi pénzérmével?
 Arról már nem szól a fáma.

5 megjegyzés

  1. Van, ami többször is élvezhető, ez a novella olyan. :) Régebben már olvastam, most is ugyan úgy tetszett.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szeretem novelláit, ahányszor olvasom számomra mindig feltöltődést jelentenek, megunhatatlan. Kíváncsian várom az újabb, élménygazdag, szerző részéről fantasztikus képzelőerővel átszőtt írásokat.

    VálaszTörlés