Pozsgai Katalin: Különös hobbi - novella

Tisztelt Szerkesztőség! Magyarországon élek s jó pár éve az írás szerelmese lettem. Megjelent már egy gyermekkönyvem, de igazán novellákat s...

Tisztelt Szerkesztőség!

Magyarországon élek s jó pár éve az írás szerelmese lettem. Megjelent már egy gyermekkönyvem, de
igazán novellákat szeretek írni. Elnyertem egy országos novellapályázat első helyezését, amelynek ünnepélyes díjátadójára a Parlamentben került sor.  Rendszeresen publikálok egy, a szárnyukat bontogató írók számára létrehozott honlapon (www.jelenvagyok.hu).

Hiszem és vallom, hogy a magyar nyelvet, annak szépségével, gazdagságával, ápolni, örökíteni kell.
Régi vágyam, hogy azokhoz az emberekhez is eljussanak műveim, akik távol élnek az anyaországtól, de lelkükben, nyelvükben magyarnak érzik magukat.

Őszinte tisztelettel: Pozsgai Katalin

Köszönjük a novellát. Reméljük, ahogy a szerkesztőség, úgy az olvasóink tettszését is megnyeri az írás:

Pozsgai Katalin: Különös hobbi

   Élt egyszer hajdanán, nem is olyan régen, egy szépséges hajadon – nevezzük Margitkának – és egy délceg ifjú – barátainak csak Jani – egy világtól elzárt, békebeli nyugalmat sugárzó falvacskában.
   Mint az a mesékben is lenni szokott, a két fiatal egymásba szeretett, héthatárra szóló lagzit csapott, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Na azért közben történt néhány dolog.
   Házasságkötésük után nem sokkal született két szépséges gyermekük, egy kisfiú és egy kisleány. Margitka és Jani keményen dolgozott, s mindent előteremtettek kis családjuk számára.
   A gyerekek szépen cseperedtek, s hamarosan ki is repültek a családi fészekből. Mindketten családot alapítottak, s mivel munkalehetőség nem igen adódott a faluban, hát felköltöztek a fővárosba.
Margitka és Jani felett is lassan eljárt az idő, s a szomszédok már Margitka néninek és Jani bátyámnak szólították őket.
   A gyerekek és unokák gyakran hazalátogattak a kedves kis faluba, néha még az éjszakát is ott töltötték.
   Történt aztán, hogy Jani bátyánk egy napon rosszul lett, kórházba került, s sajnos már soha nem tért onnan haza.
   Margitka néni vigasztalhatatlan lett. Nem volt már kedve semmihez sem. Álló nap szótlanul ült a vén diófa alatti padon, ahol régen a papával ücsörgött, s szomorkodott, sírdogált.
Látták ezt a gyerekek, s mivel több hónap elteltével sem változott semmit a helyzet, úgy döntöttek, eladják a szülőházat a hatalmas kerttel együtt, s Margitka lánya magához veszi édesanyját.
   Margitka néni nem akart a fővárosba költözni, mert hát mit csinál ő majd ott, de a gyerekei meggyőzték, hogy ott majd nem lesz egyedül, meg hát már úgy sem bírja megművelni a hatalmas kertet és a nyugdíja még arra is kevés, hogy a számláit kifizesse.
Felköltözött hát Margitka néni a fővárosba a lányához egy szép nagy lakásba. Lett külön háló- és fürdőszobája, az unokák elhalmozták szeretetükkel, mindene megvolt, de csak nem talált vissza régi önmagához.
   Napközben egyedül lézengett az üres lakásban, mert mindenki dolgozott vagy iskolában volt, s még egy aprócska park sem volt a közelben, ahol leülhetett volna egy padra. Csak a nagyváros állandó nyüzsgését, zaját és vibrálását érezte, s nem talált semmi olyan elfoglaltságot, amelyben örömét lelte volna.
   Lánya hozott a könyvtárból könyveket, az újságostól rejtvényeket, bíztatta édesanyját, hogy keressen magának a tévében őt érdeklő műsorokat. Ezekkel ideig-óráig lefoglalta magát, de aztán csak nem tudott mit kezdeni temérdek idejével.
   Aztán egy napon gyökeres fordulatot vett élete. A szokásos mindennapos sétájára ment, ami húsz percnél sem tartott hosszabb ideig, s nem is igazán szerette, csak hát a családjának tett ígérete kötelezte, így hát meg is tette nap, nap után. Nos, ezen a délelőttön egyáltalán nem volt kedve elindulni. Valahogy fáradtnak érezte magát, arra is gondolt, hogy talán beteg lesz. Az időjárás sem volt barátságos. Fújt a makacs őszi szél, s vastag, szürke felhőpaplan telepedett a városra.
Erőt vett mégis magán, beburkolózott vastag, galambszürke színű kabátjába, felhúzta bélelt magas szárú cipőjét, gondosan fejére illesztette a keskeny zöld szalaggal díszített kalapját, s komótosan elindult lefelé a lépcsőn.
Szokásához híven egy nagyobb háztömböt került meg, így biztos volt benne, hogy nem téved el, mert mindig csak jobbra kellett lekanyarodnia.
A séta felénél sem tartott, mikor úgy érezte, a lábai már nem bírják. Az eső is el kezdett cseperegni, s bár meglehetősen hűvös volt, mégis nagyon melege lett.
Az eső elől behúzódott egy erkély alá, fáradtan nekivetette hátát egy bérház falának. Kalapját levette fejéről, fejét lehajtotta, s imádkozni kezdett. Erőt kért a Mindenhatótól, hogy hazajusson.
Így állt mozdulatlanul néhány percig, amikor különös dolog történt.
A maga előtt tartott kalapjába valaki beledobott egy pénzérmét.
Hirtelen felocsúdva nem is értette, mi ez. Aztán, ahogy a pénz a kalapjában, neki is leesett a tantusz.
Hiszen őt valaki koldusnak nézte!!
Ezen mélységesen felháborodott. Be is olvasott volna az önzetlen adakozónak, de az akkor már sehol sem volt. Ugyanebben a testtartásban maradva bosszankodott, mikor egy újabb pénzérme landolt kalapjában.
Belenézett. Meglepődött.
„- Nem is olyan kevés röpke két perc alatt!” – gondolta, s akkor, abban a pillanatban hatalmas ötlete támadt…
   Másnap izgatottan ébredt. Lezuhanyozott, megmosta, beszárította a haját. Alig várta, hogy mindenki elmenjen otthonról. Patyolat tisztára pucolta a cipőjét, felvette galambszürke kabátját, a tükörbe nézve gondosan fejére biggyesztette zöldszalagos kalapját, s útnak eredt.
Egyenesen arra a helyre sietett, ahol tegnap rosszul lett. Idegesen körülnézett, majd levette kalapját, lehajtotta fejét, s nekidőlt a falnak.
Nem kellett sokáig várnia, míg meg nem szánta valaki. Aztán csörrent a második pénzérme, majd a következő s a következő.
Nem állt ott egy óránál többet, de érezte, hogy egyre súlyosabb a zöldszalagos kalap.
Ekkor a táskájába borította annak tartalmát, felrakta fejére kalapját, s elindult hazafelé.
Alig várta, hogy otthon megszámolhassa a „keresetét”. Maga is elámult, mennyi pénz gyűlt össze.
   Következő nap ismét elment, azután következő nap megint. Csupán a hétvégéken maradt otthon.
Gyerekei és unokái észrevették a pozitív változást Margitkán. Örültek neki, s betudták annak, hogy Margitka valószínűleg megszokta az új környezetet, s a gyásza is enyhült valamelyest.
   Így ment ez hosszú éveken át. Boldogan, vidáman éltek, mígnem Margitka néni át nem költözött szeretett férje mellé a Mennybe.
   Szeretteiben hatalmas űrt hagyott maga után, s egy megfejtetlen talányt.
Amikor ugyanis temetése után a szobáját rendezték, s a szekrények kipakolása után kinyitották az ágyneműtartót is, hát… mit is mondjak… nem igazán jutott szóhoz senki. Az ágyneműtartó ugyanis színültig volt aprópénzzel.
   Hogy mi lett ezután a több zsáknyi pénzérmével?
 Arról már nem szól a fáma.