Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Valami bűzlik Dániában (2.)

„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”. E remélem még nem közhellyé vált kijelentést gróf Széchenyi István vetette pap...


„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”. E remélem még nem közhellyé vált kijelentést gróf Széchenyi István vetette papírra. Ám van a mondásnak más – lényegét tekintve azonos - változata is: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma”. Kossuth Lajos – Széchenyi egyik legnagyobb politikai ellenfele – azt írta róla, hogy noha sok vitájuk volt, „polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hízelgésből, hanem meggyőződésből, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni”. E kijelentést a XIX. században, annak is feltehetően az első felében fogalmazta meg a politikai ellenfél. Ugorjunk mintegy kétszáz évet! El tudnánk e képzelni, hogy a mai parlamentben a jelenlegi kormányfő – Orbán Viktor – a korábbi miniszterelnökről – Gurcsány Ferencről (vagy Gyurcsány Orbánról) hasonlóképp vélekedjék? Elképzelni még tudnám, de valószínűtlennek tartanám. Pedig milyen példásan együttműködtek a rendszerváltást megelőző hónapokban. Az ifjú Orbán 1989-ben így vélekedett (látható is, hallható is a youtube-on): „A KISZ-esek közül nincsen normális, tárgyalóképes ember, akit én ismerek, akit komolyan kell venni, ha az ember tárgyal vele, mert az a Gyurcsány nevű ember. Az összes többi az komolytalan. Sajnálom kisz urak, ez a véleményem”. Aztán 2006-ban volt közöttük egy pártelnöki vita, amit a televízió is közvetített, s amelyre – úgy tűnik – Gyurcsány alaposabban készült fel. Őt választották miniszterelnökké. Ezt vitapartnere azóta is képtelen megemészteni. Nem tudom hogy az elmúlt csaknem másfél évtizedben váltottak-e szót egymással, ám az immár tíz esztendeje ellenzékbe szorult Gyurcsány 2018 szeptemberében, parlamenti felszólalásában, egy hosszú tirádája végén azt mondta Orbánnak: „Maga politikai értelemben miniszterelnök úr egy gazember”...

...Ördögbe is – intézem önmagamhoz az intelmet -, hiszen az elmúlt héten azt ígértem, hogy legközelebb színházról írok. Dehát – megint Shakespeare-t idézem – „Színház az egész világ/ És színész benne minden férfi és nő:/ Fellép és lelép, s mindenkit sok szerep vár/ Életében”.  Kétlem, hogy minden idők legnagyobb drámaírója látnok volt és a XXI. század magyar politikusaira gondolt volna. De elég a fecsegő papír pocsékolásból, lényegre fel!

Szülőhazámban úgynevezett „kulturkampf” megy végbe. Röstellem bevallani, hogy a német szó jelentését eleddig nem ismertem. De hála „kisokosomnak”, az internetnek, hosszas értelmezés után már tudom: a német kulturkampf nem más, mint kultúrharc. Ha pedig harcról van szó, Orbánra mindenkor lehet számítani. Csakúgy a focipályán mint az Európa Unióban. Őszinte sajnálatomra nem tudom a kormányfő szavait szó szerint idézni, de néhány éve olyasfélét mondott, hogy nem filozófusokra meg szociológusokra van szükségünk, hanem jól képzett kétkezi szakemberekre. (Ha nem ilyesfélét mondott, akkor minden olvasómtól elnézést kérek). De tény, hogy ama kulturkampf megkezdődött.

Először a filozófusok ellen indult lejárató kampány. Pontosabban – mivelhogy nincs új a nap alatt – még a Kádár-rendszerben, amikor 1958-ban, a világháború után hithű kommunistává lett Heller Ágnest eltávolították az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Filozófia Tanszékéről. Attól kezdve, öt éven át középiskolában tanított, majd 1968-ban – a társadalmi reformmal együtt járó gazdasági reform kezdetén - a filozófia tudományok doktora lett. Ám a gondolkodás szabadságának korabeli korlátait nem fogadta el, emiatt állásából elbocsátották. Néhány évig fordításokból élt meg, majd 1977-ben hosszú tanulmányútra indult, vagyis külföldi emigrációba ment. Nem kellett „disszidálnia”, az akkori hatalom örült, hogy megszabadult tőle. Tanított a nyugat-berlini, a melbourne-i, a torontói, a Sao Pauli-i egyetemen, végül 1986-ban New York-ban kapott egyetemi katedrát; a kilencvenes évek elejéig tanított ott. Csupán 1995-ben tért haza - vagyis több mint másfél évtizedig tartott a „hosszú tanulmányútja”. Attól kezdve, 1999-es nyugdíjazásáig ismét az Eötvös-egyetemen, az Esztétika Tanszéken adhatott elő.

Ámde: azt követően se rejtette véka alá a véleményét - aktív szereplője maradt mind a tudományos, mind a politikai és kulturális életnek, ezért több oldalról is támadták. E támadások odáig fajultak, hogy a legújabb kor hírhedt elszámoltatási kormánybiztosának feljelentése alapján, „hűtlen kezelés” címén nyomozás indult ellene. A nyomozást „bűncselekmény hiányában” 2012 májusában - Ágnes 83 esztendős korában - megszüntették. (Ismét elnézést kérek, amiért bizalmaskodó módon a keresztnevén szólítom, de pályakezdő újságíró-slapajlént több alkalommal egy társaságban ülhettem vele - természetesen néma jelenlévőként - a Luxor Kávéházban.) Legutóbb négy éve találkoztunk, akkor már beszélgettünk is egy budapesti színházban. Meglehet mindenkor „rebellis” volt. S noha barátjának nem nevezhetem magam, de tavaly júliusi haláláig - mikor is jó úszó létére, szívbénulás miatt a Balatonba fulladt – őszinte tisztelője voltam.

A kulturkamf keretében több tudóst és tudományos csoportosulást is megtámadtak. Kezdődött a Soros-egyetem néven ismert CEU, vagyis a budapesti Közép-európai Egyetem elleni vádakkal. Orbán Viktor csaknem négy éve, az Egyesült Államok frissen beiktatott elnökével, Donald Trump-pal szeretett volna találkozni, hogy tisztázzák az egyetem helyzetét. E megbeszélés nyélbeütését az akkori washingtoni nagykövetre, Szemerkényi Rékára bízta, aki balszerencséjére – vagy szerencséjére? – képtelen volt a találkozót létrehozni. Nem rajta múlott. A CEU elleni támadások akkor és úgy értek véget, hogy az egyetem - megsokallva a támadásokat - áttelepült Bécsbe, Szemerkényi Rékát pedig a meghiúsult párbeszéd miatt 2017-ben nagyköveti állásából felmentették. Miért nem tartom balszerencséjének? Azért nem, mert az amerikai magyarság körében fölöttébb népszerű, angolul, franciául és olaszul felsőfokon beszélő hölgy - aki a Forbes közéleti listáján három alkalommal (2015-ben, ’16-ban és ’17-ben) „a második legbefolyásosabb magyar nőként” szerepelt - 2017 októbere óta ügyvezető alelnöke a washingtoni Európai Politikai Elemzések Központjának (CEPA). A központ elnöke kijelentette, hogy a volt nagykövet „Közép-Európa egyik vezető atlantista hangjaként megtestesíti a CEPA küldetését és vízióját”. Nem tudom, hogy ez van akkora rang, vagy megtiszteltetés-e, mint a nagyköveti. Mindenesetre Szemerkényi Réka nemzetközi személyiségként öregbíti a magyarok tekintélyét.

...Az „első fecske”, a CEU után a többi egyetem is górcső alá került. Az idén, április elsején (nem április tréfa!) hat állami egyetemet magánalapítványnak adtak át. A budapesti Corvinus - az egykori „közgáz”, vagyis Közgazdasági, amelynek padjait felnőtt fejjel, egy szemeszter erejéig én is koptattam – már magánalapítványként működik (ennek tapasztalatait most „elemzik”). Volt egy felsőoktatási törvény, amelyről - mea culpa - nem sokat tudok. Az viszont ismertté vált, hogy módosítják. Az optimista ilyenkor azt mondja: „na, most végre tökéletes lesz”. A pesszimista attól tart: „ami eddig jó volt, azt most elrontják”.

Legyünk jóhiszeműek, lássuk a tényeket! A módosítás „pontosítja” (de ronda szó, szavamra nem én találtam ki), hogy a központi költségvetés csak a felsőoktatási intézmény alaptevékenységét támogatja – hosszú, többszörösen összetett mondat következik – ami „az oktatási tevékenység támogatásából, a tudományos kutatási, művészeti alkotótevékenység támogatásából, valamint az ezekhez igazodó mértékű fenntartási, üzemeltetési tevékenység támogatásából áll”.

Az „üzemeltetési” is gyönyörű kifejezés. Egy alkalommal, még ama átkosban, egy pesti presszó asztalánál „faricskáltam lomhán egy dalon” (Tóth Árpádtól galádul kölcsönvett verssor). No dalon nem, de egy cikken igen. Ám megállt mellettem a felszolgáló asszonyság és zord arccal kérdezte: „Mit kér még a kedves vendég?” ...” Semmit, én csak írok” ... „Ja, ha a vendég csak sziesztázik, akkor én nem forgalmazok” (akkor már nem voltam „a kedves”) ... Átváltottam az ő szóhasználatára: „Maga itt üzemel?” ... „Ja!” ... „Akkor kérem szereljen ki még egy duplát az asztalomra”. Megértette. A kiszerelt dupla fekete volt ugyan, de csak a színe. Az íze több napos teára, vagy háború alatt ivott cikóriára emlékeztetett. De folytatom a pontosítást: „Ez azokra is vonatkozik, amelyek állami fenntartásban maradnak, és a fejlesztésről például nem szól”. Értem. Azok fejlesztetlenek maradnak. Nem irgalmazok (ily’ módon magamnak sem), folytatom. „A Corvinus a MOL és a Richter Gedeon gyógyszergyár részvényeiből kapott alapítványi vagyont, most az egyetem fenntartói jogán, mint vagyonelemen kívül csak ennyi szerepel: az alapítvány további vagyonának biztosításáról a kormány gondoskodik”. Világos ugye, nem valamelyik biztosító társaság, hanem a kormány. Egek ura, Karinthy Frigyes mennyivel értelmesebben fogalmazott a törvényalkotóknál: „Kiszera méra bávatag”. Ez legalább tömör mondat.

Más, a magánosítással össze nem függő szervezeti változások is lesznek a felsőoktatásban. Fogóddzunk meg, kérem olvassák türelemmel! „A kaposvári egyetem beolvad a gödöllői székhelyű Szent István Egyetembe, amely átveszi továbbá a veszprémi Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon karát és az egri Eszterházi Károly Egyetem agrárkarát, eddigi építéstudományi karát viszont átadja az Óbudai Egyetemnek. Semmi gond! Gyermekkoromban én is részt vettem a „megy a gyűrű vándorútra” elmés – igaz nem egyetemi szintű – játékban. Ez úton tudatom egykori játszótársaimmal, hogy a gyűrű nem nálam tűnt el. Rajtam ne keressétek! Inkább az „enyveskezűnek” becézett Bendegúzon.

Földes Tamás
Még nincs vége. A múlt héten elkezdett sorozatomat a jövő héten folytatom. Az elmúlt héten, tekintettel a négy napos ünnepre, nem történt semmi érdemleges fejlemény. Ígérem, hogy – ironizálás nélkül – a tényekre szorítkozom. A Színház- és Filmművészeti Egyetem magánosítása ugyanis nem fricska, inkább orrbavágás a 155 esztendős intézménynek. No meg a magyar kultúrának, az egész művésztársadalomnak. De nemcsak a színházi szakemberekre – rendezőkre, színműírókat segítő dramaturgokra - gondolok, hanem a filmesekre is. Akik az utóbbi években nemzetközi fesztiválokon adtak számot tudásukról, magas szintű képzettségükről. A vándorszínész Déryné nyomdokán haladó mai teátristák pedig nagyobb megbecsülést és több tiszteletet érdemelnének. Minderről részletesebben, legközelebb írok...

Nincsenek megjegyzések