Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Egyenruhás iskolaőrök

Kosztolányi Dezső 1925-ben írott Aranysárkány című regényében három diák a túlságosan szigorúnak tartott - ám a kisvárosban közmegbecsülé...


Kosztolányi Dezső 1925-ben írott Aranysárkány című regényében három diák a túlságosan szigorúnak tartott - ám a kisvárosban közmegbecsülésnek örvendő - Novák Antal középiskolai tanárt az érettségi bankett után megveri. (A regényből 1966-ban film készült, a tanárt Mensáros László alakította emlékezetesen.) Nem tudom, hogy a múlt század húszas éveiben gyakori volt-e egy pedagógus bántalmazása, következésképp Kosztolányi valós történetet dolgozott fel, vagy csupán fikció-e az egész, de napjainkban nem ritka, hogy a diákok megalázzák oktatóikat. Ezért ősztől – vagy amikor az iskolai tanítás ismét megkezdődhet – iskolaőröknek nevezett rendőrök ügyelnek majd a fegyelemre a magyarországi tanintézetekben.

Néhány évvel ezelőtti, egy mobiltelefonnal felvett esetet elevenítek fel, amelyet a Magyar Televízió leadott, ország-világ láthatta. Egy szakközépiskola énekóráján a fiatal tanárnő képtelen volt rendet tartani tini leányokból álló nebulói között. A cinéma vérité – magyarán a valóság hiteles bemutatását célzó, rejtett kamerával felvett „műben” – a csitrik minden egyebet tettek, csak nem daloltak. A tanárnő békés hangon így intette le az egyik hangoskodót: „Ne ordíts, hanem énekelj!”. Ám a hangoskodó, szőke leánynak önérzete volt – méghogy ő, bársonyos hangján ordítozna? Nem kiabált tovább, inkább társaival együtt dobálózni kezdett. Nem tojással, az nem volt az iskolatáskákban, a pedagógushölgyet csupán tankönyvekkel meg zsömlékkel vették célba. A tanárnő fegyelmezni próbált - intőt adott az egyik lánynak, mire a tanítvány: „Te, nehogy már beírj nekem egy intőt, mert...” Aztán a csitri (elnézést: az ifjú hölgy) a katedrához rohant, nézte, amint a tanárnő, a fenyegetés ellenére beírt az értesítőbe és rákiáltott: „Te, mit írsz beee?!”, majd a többiekhez fordult: „Ezt nem hiszem el, minden nap kapok egy intőt... Az összes tanárt utálom, rohadjanak meg! Úgysem tudnak megbuktatni”.

Mindenki ordított (elnézést ismét: mielőtt hozzám is odavágnának egy tankönyvet – a diákok, diákpolgári jogukkal élve tiltakoztak), aztán az ártatlan, kék szemű szőkeségek kórust alkotva mégiscsak dalra fakadtak. Emelkedett stílusú, maguk faragta rigmust adtak elő, amelyet – önmérsékletet tanúsítva – nem idézek szó szerint. A szűzies tekintetű leányzók arról trilláztak, hogy amíg élnek, szexelnek (e ténykedést más, nyomdafestéket kevésbé tűrő kifejezéssel illették, valami kefét emlegettek), és dalba foglalták azt is, hogy mi ne legyen „lankadt”, inkább „kőkemény”. A szintúgy ifjúnak tűnő (meglehet szemérmes) énekoktató ekkor feladta az egyenlőtlen küzdelmet és közölte: „Gyerekek, én nem bírom ezt hangerővel”, majd megpróbált kimenni a teremből. E próbálkozása kudarccal végződött: egy – a megintett lánnyal szolidaritást vállaló, még meg nem intett – diáktárs az ajtóhoz ugrott és a többiek harsány gúnykacaja közepette közölte: „Nem mehet ki, még nem járt le a munkaideje!...”

Iskolapszichológusok szerint a történet nem egyedi. Ráadásul: „Szinte mindennapos az is, hogy a diákok mobiltelefonjukkal felveszik, majd felteszik az internetre, hogyan zaklatnak tanárokat. Ez mostanában egy trend, vagy divat, nagyon kevés következménye lehet az ilyen viselkedésnek. Egy intőnek, vagy fegyelmi tárgyalásnak alig van jelentősége.”  S mit mond az iskola igazgatója? „Nem megoldás, ha kirúgják a diákot. Egy ilyen óra után el lehet tanácsolni a gyereket, de mit érünk el vele? Az a gyerek, akit eltanácsolunk az iskolából, kikerül az utcára... Az jobb lesz? Nem. Ez egy olyan nevelési probléma, amit pedagógiai módszerekkel kell kezelni.”

Sejtelmem sincs, hogy adott esetben mi lehet a „pedagógiai módszer”. A körmös – bár egy politikus néhány éve javasolta - akárcsak a koki, tiltott fegyelmezés. A diákok ma már semmitől se félnek, s feljelentik a tanárt, ha csak hozzájuk ér. A kukoricára-térdepeltetést is túlhaladta az idő. Tanítás után bezárni a renitens nebulót? Ez esetben „személyi szabadságjogát” sértenék meg. Leíratni százszor, hogy „énekórán éneklek, számtanórán számolok, franciaórán franciázok”?... De mi van, ha a diák nem tud írni?  (A tv-híradóban látott videóval egyidejűleg azt is láttam, hogy egy Európa Uniós tanulmányi versenyen a magyar középiskolások alig tudtak fennhangon olvasni. Marad tehát a rimánkodás. A beletörődés. A viszonyítás, vagyis az afeletti öröm, hogy az iskolát még nem zárták be, így a tanároknak nem kell új munkahely, netán más szakma után nézniük. Talán az lesz a megoldás, hogy jövőben egyenruhás iskolaőrök vigyázzák a rendet?

A tanítványok pedig – gondolom – a tanórák után hazamennek, bekapcsolják a tévé-híradót, és mit látnak? Tüntetőket, nyílt utcán dorbézolókat, szobrokat ledöntőket. Mindezt látva – meglehet – a lányok arra gondolnak: hiszen ők igazán rendes gyerekek. Nem gyújtották fel az iskolát (miként az nemrég Párizsban történt), nem lövöldöznek osztályról osztályra járva (miként Amerikában megesett) - ők békés csínytevők csupán.

Egyelőre.

De maholnap ők lesznek a „jövő”. Egyikük-másikuk tán a holnap politikusa. Miniszterelnök, vagy ellenzéki pártvezér... Csak a gyerekeket hibáztassuk, valóban? S hunyjunk szemet a nemtörődöm szülők, a felnőttek felelőssége miatt – akik viszont környezetükben tapasztalják, hogy a közöny mindennapos, az agresszivitás pedig egyenesen célravezető? Egy kisvárosi rendőrkapitányság vezetője szerint „ebből komoly problémák lehetnek, ugyanis egy új generáció nő fel, akikkel, ha nem fogunk foglalkozni, akkor ezek az esetek mindennaposok lesznek”. Íme, mint cseppben a tenger mindaz, ami napjainkban végbemegy. Ha Petőfi ma élne, gyanítom, nem azt kérdezné: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?” - inkább azt: milyen virág teremhet a korhadó fa ágain?  Amig a mesterségesen és felelőtlenül megosztott országban a társadalom – a nemzet – vezetésére vállalkozó, önnön elhivatottságukban hívő politikusok nem ébrednek rá, miféle morális zsákutcába taszítják az országot, addig aligha várható változás az iskolákban csakúgy, mint a közhivatalokban, a villamoson, az élelmiszerüzletben, a kutyapiszoktól bűzlő utcákon - az emberek egymás közötti kapcsolatában...

Földes Tamás
...Ne gondolja a Tisztelt Olvasó, hogy annak idején, osztálytársaimmal nem törtünk borsot egyik-másik tanárunk orra alá (már amelyik hagyta). Radírgumit dobtunk a vaskályhába, és így – az elviselhetetlen bűz miatt – elmaradt a dolgozatírás. Krétaport tettünk a tanár székére, majd kiröhögtük, amint fehér üleppel lépdel fel-alá a padsorok között, szamárfület mutattunk a háta mögött. De volt egy – nevezzem úgy, közmegegyezésen alapuló? – határ, amelyet nem léptünk át. Az énekórán tankönyv- és zsömledobálás helyett énekeltünk. Hogy mit? Hát amit akkoriban kellett: „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogód!”... Ja kérem, én még diktatúrában koptattam az iskolapadot. Napjainkban viszont demokrácia van. Nem tudom, hogy e demokráciában a rendőr-iskolaőrök milyen fegyelmezési módszert alkalmaznak majd. (Remélhetőleg nem olyat, amilyent egy amerikai rendőr tett a közelmúltban, aki egy fekete bőrű férfit nyakára térdelve megfojtott.) Az viszont tény – legalábbis olvastam –, hogy szülőhazánkban a jövőben 12 éves kortól kezdve a vétkeseket rács mögé zárhatják. Ott aztán lesz mit tanulniuk... Ám előbb a tudomány embereinek e fránya koronavírussal kellene elbánni. Nemcsak Magyarországon, hanem szerte a nagyvilágban.

Nincsenek megjegyzések