Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

ÓRIÁSOK LÁBAI ALATT - Kötetlen sorok Veszely Ferenc sarok-kötetéről

„ A könyv, ami a kezedben van, mind csiszolt munka, évekig simogatott, még a böffenések is. Egynéhány vers közöttük angolul íródott, ott...

„ A könyv, ami a kezedben van, mind csiszolt munka, évekig simogatott, még a böffenések is. Egynéhány vers közöttük angolul íródott, ott csiszolódott is. Magyarra fordításukra viszont egyetlen weekend jutott, ennyi ideig tudtam kölcsönözni számítógépet. … anyanyelvemre sokkal könnyebb volt fordítani, s ezek a versek nem követeltek szigorúra szabott formát. Szóval ez ment, mint a karikacsapás.”

Ajánló sorok is lehetnének ezek a gondolat-szövetek, Veszely Ferenc sorai önmaga kötetéhez, de csak egy magánlevélben küldi, mint süketnek, vaknak, olvasásban hiányos embernek. Jól teszi, mert ki hiszi ma már el, hogy a művét elolvassa az a barát, rokon, idegen vagy ismerős, akinek elküldte szemlére vagy szerkesztőségbe. Robot-pilóta módjára majd egyszer! felkiáltással dobálja az ember polcokra a terméseket, majd lassan kihűl benne az akarat, hogy átolvassa, s így egy sor köszönetre sem fussa(!). Na! A költő megírta és még hozzátette:

Tartsad fejben a következőket. Amit a kezedben tartasz, annyi van kiadva. Hogy ezt megértsed, ahhoz kell egy nap. Írói-költői tevékenységem ideje nagyon kurtára lett szabva. Hogy miért, ahhoz kell egy másik nap.

Egy könyv a vad és gyönyörűséges British Columbiából. Az aranyláz felföldjéről, Kamloopsból.

Írni mindig érdemes, írni kell, mert a fájdalom és az öröm kiszakad, nyomában nyugalom nyújtózik, rejtőzik, betölti a béke fogalmát.  Írni, kisírni, kimondani, elénekelni, kiírni mindent, a mindenből mindent. Mert a semmi az nem állapot. Olyan nem létezik, csak botorkál benne az ember, de szabadulni nem mer. Az írás lételem, benne felfrissül a légáram, jön új vérkör a mondatok nyomán, mely kikapcsol, összeköt, bemenekít a semminek hitt valamiből valamibe, valakibe, mindegy hová, de egy kikötőbe: egy kötődésbe, egy kunyhóba, ahol még hozzátehetsz magadból valamit és akkor házat építesz már magadnak.

Firkálunk egész létünkben, mert a Teremtő megadta a lehetőséget, minthogy színészetet is adott, hogy kifejezésmódunkban emelkedjünk az állatok fölé, bár a jeleket ők is mutatják már. És jutottunk annyira, hogy az ember is képes állati szintre emlékeztetni.

Veszely Ferenc nem firkál, nem írogat. Ír, megdolgozott sorai jó részét lepkekönnyen mutatja fel, hogy könnyűnek tűnjön a röpdösése. Aki azonban beletúrja tekintetét és nem csak lapoz a 240 oldalas kötetben, de feltöri a sorokat, akkor egy hatalmas idő, egy feledett-elfedett kor és mérhetetlenül nagy távolságok utazójává válik. Távolságok lőtávolból, majd még messzebb, hogy a konyha-líra fölé beröpülve vadásszon ránk olvasókra, ki érti, kik akarják megérteni a lázadást és az utolsó sétát is?
Majdnem életregény ez az egyetlen mű. Kényszerűségből, írói hanyagságból egyetlen? Miért csak 2005-ben először és milyen jó, hogy ekkor legalább! Nem tudni, ki billentette ki az írót nyugalmából, állította fel székéről, hogy ne üljön a verseken és mértékadó elbeszélésein, hogy összerakott dolgozata nyomdára érett, majdnem túlérett?

Ha Veszely Ferenc több diplomás pedagógus, kanadai magyar költő, író, műfordító és drámaíró, magyar és angol nyelvű vendéglátó honlapjára vetünk egy pillanatot, ahol a kortárs irodalom és kritika magyarul és angolul jelenik itt meg, gyakran eredeti publikációként, ismertetők és értékelések mellett. . Embertelen nagy feladatot végez a véges emberi erőkkel rendelkező szózsonglőr, s talán ezért nem sorakoznak kötetei a polcon.

A 12 stációba szerkesztett kötet borítója hófehérbe befutó két kék folyó, hol a Thompon és a Fraser egyesül. Felette laza ecsetvonással feltűnő felhő. Mint egy festmény, olyan az egész. Alatta felirat: mint városomban két folyó- bennem két élet folyt egybe: egy magyar és egy kanadai. Tehát egy szívvel két hazában élő költő Veszely. Mondhatjuk ezt? Mondani lehet, de támaszkodjunk meg inkább a versek olvasásában, a verszuhatagban, a 12 stáció termésében. A kötet cím (Bajban szépült életem) alatt még egy alcím: Egy 56-os magyar emigráns vívódásai.

Aki olvassa az emigrációs lírát, némi kétely ébred benne, érdemes-e tovább menni, rejt-e titkot, van-e mélyén valami vagy csak leharcolt versek, s a szokás buckáin vergődik végig az ember? Esetlegesen lesz valami megszelídíthetetlen, elszabadult nagyszerűség? Sok ’56-os, ’46-os és későbbi menekült fogott tollat és írt, de ez még nem súlya a dolognak, a baj az, hogy többen meg is jelentették azokat. A silány termésekből hegyet lehetne, sőt kellene rakni, melyekkel csak a papírkereskedőket és nyomdákat  gazdagították a szerzők.

Ez a könyv, melyet Veszely és a nyomda rakott egybe, nem tartozik ebbe a vonulatba. Már ez önmagában is győzelem annak, aki nyeglén vagy kétkedéssel, netán fenntartással tartja magasra, veszi kézbe az ízléses tipográfiában, szerkesztői fantáziával felkantározott kötetet.

A kanadai költők középnemzedékéhez sorolják. Ide tartozik: Horváth Loránd, Vitéz György, Király Ilona, Tamási Miklós, Veszely Ferenc, Kemenes Géfin László, Pintér László, Kasza Marton Lajos.  Kissé vegyes a felhozatal és az értékelés szerint is, mérhető művészeti teljesítményben is meglehetősen zilált a kép, de ha ez a mértékadó besorolás, legalább besorolásnak fogadjuk el. Veszely ars poetica-ját ismerve nem biztos, hogy jól érzi magát ebben a besorolásban.

Egy író nem önmagáért ír, ha önmagáról is ír. Mindenkor van és mindenben van egy arc, megvívandó harc, amelynek körvonalait megerősíti, egy elfeledett kép, amelyet felszínre hoz a történelem ködös zugaiból vagy éppen az irodalom rejtő redőnyei mögül. Veszely így vállalta életfeladatának, művészete vallomásának a kortárs-barát költő, Szerb György lámpásának felkapcsolását. A szerkesztő az első stációba, éppen a legéberebb percekre teszi az ő emlékének felmutatását. Nem is emlék ez csupán, hanem a közös lét megmozgatása, eleven képekben, mikor még a református gimnáziumban koptatták együtt az elnyűtt padokat. Több évtized morzsolódása morgása után elhatározást teremt magának Veszely: életet ad a múltnak. Nem leporolni akarja a 46 éves korában ellángolt költő-zenszerző zseni képét, hanem annak a rossz időnek foglyát kiszabadítani, még ha lassan kihűlt is a bánat. Ennyivel tartozik, vallja a költő annak, aki neki valaha fénysugár volt. A hűség költője vagy valami más, valamivel több is Veszely? Sorsközösség ott köttetett a Mester utcai Fáy András Gimnáziumban, s talán a drámai szövet is örök pecsét lett egyszerre, mikor második felesége, Katrin, autóbaleset áldozata lett, sötét tragédia, mint Veszelynél is, a családi tragédiák sorozata: a II. világháború idején két tizenéves unokatestvérének meggyilkolása, majd jóval később saját lányának halála. Katrin-hez írt szerelmes versei a magyar líra gyöngyszemei. Szerb György a kiszolgáltatottság elől az alkoholba menekült, ez aláásta egészségét. 1972-től rokkantnyugdíjasként élt. Egyes források (PIM) szerint öngyilkos lett 1983. szeptember 23-án. Sírkövén verséből vett idézet áll: "Kiás a jövő amikor ideért".

Rímbe megírtan dicsőítő sorokkal is emlékezik arra, hogy Szerb verseiben élt, bár zeneszerző is volt és fia őrzi kiadatlan műveit. Abszolút, gigantikus zsenisége ölte meg, azaz a maga magát hajszolás.

A 2007-es nagy tanulmánya tanúként áll: ami megmaradt, abból olvasható jeleket állít össze, s biztos abban, hogy Szerb zsenije nem csak ott van valahol a feltáratlan nyelvi lehetőségekben és megalkotott különleges nyelvi kreációkban, de az elérhető távolba is kerül munkája által mindenki számára. Heroikus optimizmus? Igen. De csinálja, folytatja, nem nyugszik bele, mint trianonisták a haza nagyobbik részének elvesztésébe. A lehetőséget és a már megalkotott valóságot kínálja formanyelvnek, utazó poétikát keresgélők és kedvelők számára.

Verseiből folyamatosan kiérződik költői iskolázottsága: a betanult, begyakorolt verslábak működtetik a költészetét. Ritmushoz idomult fülűeknek bő zeneiséggel. Erre ő is a legnagyobb hangsúlyt fekteti. Szinte sehol sem lazít, formára, tanult mintára simogatja a sorokat. Nem is szerénykedik ebben, ha teheti, hangsúlyozza is a tanultságát. Néha kétséget is ébreszthet, hogy szándékosan unalmas a versfolyam egy-egy versben, különösen a Szerb emlékezésben vagy belefeledkezett egy-egy formai játékba, de mindenekelőtt az iskolázottságába Veszely különös „kéjjel” ront azokra a verselőkre, akik nem a rímes-kínrímes időmértékes formát választják. Számára ez a klasszikus verselésbeli tudatlanság, iskolázatlanság (Kasza Marton Lajos: Ostor és vallomás)

1936. szeptember 22-én született Kispesten. Húsz évesen részt vett a forradalomban. A megtorlás elől 1957-ben Kanadába menekült. Ma Kanloopsban, British Columbiában él. Mint írja: Az ötvenhatos forradalom egyenesen acélossá kovácsolta bennem a hazafias érzést, és úgy vettem benne részt szívvel-lélekkel, mint akit nem fog a golyó…..Igaz hazafinak tartva magam, semmiképpen sem akartam elhagyni az országot, még akkor sem , amikor már a szovjet katonák is kerestek…. Menekülésem története egy kalandos filmnek adna bőséges anyagot.

A kivándorló, hazájától leszakadt ember történetét, életérzését írja meg Emigrációm története fejezetben, tört sorokkal, amilyen az élet, nem rímbe faragva, járva-kelve a konyhában, s felkiáltva: megvan, ez a bokorrím illik ide! Prózából tördelt sodró vallomás ez, mely egy gondolat, egy ív, s nem kalandozás a stílusok között. Mint menekülésre fogva kilöttyen egy pohár budafoki édes, úgy terül el az olvasó előtt minden keserves, de csiszolt vers ebben a ciklusban.

És mit hitt, mit gondolt a 20 éves forradalmár, ha elhagyja a hazát, milyen lesz az új élet 10 ezer kilométerre Budapesttől, s valóra vált-e minden vagy semmi nem lett az álmokból? Veszely így összegzi a rá következő csaknem 60 évet:

Ha menekülésem történetéhez egy film kellene, akkor kanadai emigrációm történetéhez egy több kötetes regény. Az első kötet a beilleszkedés kalandor problémáiról szólna, a második egy ottani reformkorbeli pedagógusi karrierről, nekem egy újmódú szerepű házasélet és egy nem mindennapi   gyermek nevelése keretében, a harmadik egy személyes kalamitássorozat nehézségeinek átéléséről.

Ezt a hármas tervet, afféle szinopszis formában dolgozza fel ebben a stációban, az Emigrációm története címűben. A fizikai menekülő zaklatottságát áthúzza a lelki rejtőzködés szférájába is, amikor az egykor menekült már új hazát keresve menekül belül és kívül, mikor a mára őshonossá avanzsáltak támadásainak célpontjává lesz

De Budapest szülöttje, mit keresek én
ebben a furcsa településben
ami túl nagy mezővárosnak lenni,
de túl kicsi ahhoz, hogy nagyváros legyen?
Miért pont Kamloopszban, 
központi helyen, de olyan messze mindentől,
hogy csak pont egy nagy távolság központjában legyen
mindentől. 
(Angol eredeti kelt (March, 1997, at Kamloops.Fordítás Feb. 17, 2014, Kamloops)

És ahogyan Radnótinak nem jött a fogságban az álom, az enyhet adó, úgy neki sem érkezik a szabadság kalitkájában az enyhülés, mert a család és nagycsalád hiányát nem enyhíti az, hogy kólát meg rágógumit pult fölött is lehet kapni a kantinban (Család és barátok).

Személyes történet helyett közösségi történelemmé válik sorai nyomán az emigrációs lét, mert nem a saját lélekküzdelmét, fizikai kapaszkodását dokumentálja csupán, hanem az egyetemes magyar bánat és öröm kerül a lapokra. Kitágult horizonton láttatja saját sorsán keresztül ötmillió magyar helykeresését a csábítástól az elcsábultságon át a mélyrepülésig, az álmok gyötrelmében megfogalmazott haza hiányig.

Kötetében ígéretes kincsek, feltáratlan lehetőségek nyomába ered, nem szórakozásból, de a megélési remény zálogával. Mindezt mélyről fakadt érzelmekkel és bővérű költői nyelvvel írja meg.

Veszely saját dacos vállalása nyomdokain jár, s érezhetően nem érdekli a kritikai kérdés: ki olvassa és milyen részletességgel, s efölött a kötekedő kérdés koronája: mire becsüli, értékeli bárki?  Kanada magyar költőjét ez nem érdekli. Aprólékosan beszél az emberi helytállásról, a nem könnyű újvilági lét gyötrelmeiről. De szépségeiről is. Mert a munka nemesít és ne feledjük, a kötet címe nem a Bárban készült énekem, hanem: Bajban szépült életem.

Életében nagy kincs a szabadság és a függetlenség. Sok helyen ír erről vallomásaiban is töretlen és függetlenségre vágyó emigránsként.

Kamloopsba költözik, megcsendesül benne az egykori lázadó hazafi: feleségül vesz egy kanadai lányt. Már megáll, s körültekint, összegez, másokat szolgál. Felveszi reggelente a fehér inget, nyakkendőt köt és bemegy az iskolába, hogy választott hazája gyermekeinek mutassa a fényesség felé vezető utat.  27 évig tanít megszakítás nélkül. Nem lehet egyedül tanítani, vallja, mert az eredményes oktatáshoz kellenek a partnerek is, a tanítványok, akiket először jutalmazott és csak azután büntetett, ha szükség volt rá. Megbocsátott, de sosem feledett.

A Beszélgetés Arany Jánossal ciklusban lelke a magasba emelkedik, mert tisztán látja, a haza veszélyben van, a haza végveszélybe sodortatik a röhögő hordák által. Kíméletlen, kimeríthetetlen hazaszeretet ez, melyet cipel magával emberöltő óta, s most, a tollragadás pillanatában lavinaként kiömlik és nyomot hagy a kanadai papíron. A  meg nem alkuvó forradalmár dala szól a hangján. És honnan szól ez az ének? A fogadott hazából, onnan szól, lázít,ahol hiába próbált gyökeret verni, mert a haza sebe mindig fölfeslik valahol:

A fogadott hon, mint idegen holmi,
 nem illik reá és nem tudja takarni.

Tessék pontosan érteni, ha átfutna valaki e sorokon és érintetlenül menne tovább: a fogadott hon nem illik rá, nem tudja betakarni. Tehát reszket, didereg. Megfagy az idegen honban.

Veszely megtántoríthatatlanul Petőfi:

Legmélyebb erényed, a röghöz tartozás, 
ez az ős emberi-sőt állati szokás…
Hiába ment vissza, emléket se talált:
változik mindenütt a kerek nagyvilág.

Visszajönne-e Petőfi egy ilyen amnézia-vezérelte hazába?  És visszanőne-e ősi rög emlékét idézni a 60 éve hazát vesztett Veszely? A kötő megadja a választ, más költő bőrébe bújva:

Akarva se tudna többé visszanőni.

De válaszadása nem tűnik el a visszhangtalan éjben. Arany János, a honban két lábbon álló és ahhoz száz karral kötődő poéta ad választ. Választ, amelyben egyetlen jajveszékelést, egyetlen érvet nem fogad el, mely arról szól, miért kellene e hazát elfeledni, elfedni, megtagadni.

Veszely önmagával küzd. Harca a hazáért és a haza feledéséért. Lehetetlen küzdelem, de ezt érdemben megvívja, megírja és önmaga vereségét önmagába csatolva is megéli. Mert nincs más út, csak a hazafelé vezető út. Felégetni nem lehet, mások sem téríthetnek el erről az egyetlen legfontosabbról.

Az Epilógus csak címében és hűségében azonos az Aranyéval. Nem rezignált, mint a nagyszalontai óriás, nem adja fel, nem késő semmi, nem vágyik végső nyugalomra, nem rab madár szegett szárnyon. Neki az epilógus tenni, cselekvően állni, állva meghalni, mint a fenyők. S akkor az egész erdő beleremeg, ha eldől, visszhangzik a zuhanás. Nem a nyugalom, nem, a cselekvés Veszely epilógusa, hiszen Trianon és Gulág kérdések rendezetlenek, s egyénre szabottan is faladatokat ad.

Az Egy 56-os magyar szabadságharcos meglátásai fejezetben elbeszéléseket közöl.

Öröm és bánatkönnyek. Humor és mély érzések felszakadása. Ezeket tartalmazzák a kötetnek ezen lapjai. Amikor már elbúsultunk volna nagyon a haza és országvesztés dilemmáján a haza elleni összeesküvés tényvázlata után, megkapjuk a nyakunkba újra ezt, de már új színben, új verseléssel: humorban, korlátlanul a korlátolt elmékről.

Szárnyaló humorral vezeti végig a Moszkvában végző kommunista Pistát, a megélhetési politika-bérenc politikus lumpen proletárt, a mindenkor önkritikát gyakorló elvtárs besúgót, mint a hatalom szimbólumát a különböző szakaszokon és történéseken: a kékcédulás választáson jeleskedő módszerpropagandista agitátort.

A Rendszerváltás vers az eszmehordaléknak túlélési stratégiáját, mócereit tárja olvasói elé. Aki nem tudná, az kétkedjen legalább, de ne fogadja el, mint éhes kutya a szöges húst, a rendszerváltásnak hazudott valamit, amely csak mócerváltás volt, semmi több, hiszen a fedélzeten ott ugatnak a nyolcvanas évek kopói, éhes farkasai. Nem olcsó szituációs komédiáról van szó ezekben a teátrális ízekben bővelkedő részekben, hanem nagyon is politika ágyazta valóságos játéktérre nyit reflektort. Veszely szerepet oszt, dramatikus játék formájában mutatja be a mócert, olyan apró részletekből rakja össze az összeesküvők beszédtárát, hogy azt csakis a haza dolgainak legjobb ismerője tudja megtenni.

A Thaly Bélának írt fejezet nagy epikai mű, mint Zalán futása Veszely futama. Szigorúan 16 szótagra, mint a 16 éves diák Veszely vallásos fogadalma. De a vers nem esett szét, míg a hit, a Református Gimnáziumi, az útra engedő, darabokra hullt. Évtizedekig feszítette, míg megírta ezt a tanulmányival szembehelyezkedő verset. A könyve bevezetőjében van egy mondat: "Csak a Gondviselő Istenben csalódtam jobban, mint embertársaimban (utalás a gátlástalan politikai karrieristákra).”

A gondviselésben való csalódása a forradalom letiprásával kezdődött, majd a megelőző részletek bemutatásából is kiviláglik: az Újhaza megágyazta a további döbbeneteket is.

Íme, az ember! Egy ember, aki keresztény iskolát járt, s a nagyvilágban való tudásanyag többlet, meg a csalódások átemelik a másik oldalra és elindul azon, hogy megkeményedett ateista legyen. Hat oldalas versében valóságos hitvitát folytat korábbi énjével, mely elveszni látszik a mind műveltebb, s ebben egyre önteltebb költőben.

Hatalmas harc ez, s hiszi minden még megmaradt barátja, akivel nem rúgta össze a port, hogy csak úton van, nem érkezett meg és hitvitája végén mélyebben lesz Isten hívő, mint volt eddig. Most mindenért Istent hibáztatja: a „nagyfejű szó-szajhák” dominanciájáért.

Veszely nem az ördög dáridóját ismeri fel abban, hogy „füzér, kereplő imakönyv van dögivel … és adományban nincs hiány” és a fennebbvalót okolja azért is, s nem a földi szolgáit azért, hogy biznisz az egyház, sőt benn van a szemléletben az egyre szaporodó papi vélemény: akkor maradunk meg, ha kaszinózunk. Arról már ne essék szó, hogy a sátán műve a pénz. Benn van a tudatban és gyakorlatban és a vallás gyakorlásában. Ezért Isten a felelős? Aligha.

A diktátorokért és a rendhiányáért egyaránt a fennebbvalót hibáztatja. Tagadja, hogy más műve lenne minden, hogy nem tud rendet teremteni egy Gondviselő.

Azt ne meséld nekem,, hogy a rossz az Ördög munkája.

Ezek után teljességgel nem véletlen, hogy Thaly Béla, Isten földi szolgája megszakította a kapcsolatot egykor hívő kebelbarátjával, Veszely Ferenccel. Csak remélni merjük: talán csak úton van Veszely és ha megérkezik, újra a régi Fáy András Gimnázium hívő diákjának lelke költözik vissza belé.

Gigantikusan reménytelen képeket ír a kemloopsi költő. Már nem csak a szabadságvágy fájdalmáról szól, hanem sokkalta fontosabbról: a determinált létünkről. Ez pedig a földet kimerítő ipar és kereskedelem, melyet egy szűk réteg ural. S a végén ott áll majd az emberiség, mint olcsó indián faragvány, mely önmagára emlékezteti, filléres egykoriságára egy rozoga dohánybolt polcán.

Veszelyt ebben az eszmekalitkában csak az bántja legfőképpen, hogy bár a halál nem a halálban van, a sírokat eltünteti az idő, mégis megmarad aki marad az emlékezetben - a valóságos siralom abban van, mi a legkíméletlenebb érzés, hogy nem talál irgalmat.

Megírja a maga naplóregényét (Utazás a szívem körül), percnyi pontosságú időrendmutatós szenvedéstörténetét. Egy humanista ember följegyzéseit tartalmazza saját szívműtétéről és a sokkoló betegségről, de hogy ne legyen ennyire „snasz”, hogy elüssön a Koponya körüli utazástól, sokkhatásnak beemeli még kártyabarátja Árpád infarktusát is.

Izgalmas regényhelyzetet teremt újra, helyet szorítva benne a kegyes halálnak és az ezt követő nagy várakozásnak, amikor majd ő következik de csak halálon innenig. Önmaga médiumaként figyel és elmélkedik. Döbbenetes még olvasni is az ízig-vérig humanista beteg vívódásait a tudomány csodájának árnyékában. Egy fehérköpenyes misztériumjáték központi figurájává emelkedik, akinek hideg-rideg, műszerfémesen dermesztő, néha meg kétségbeesett gondolatai odaszegezik olvasóját a lapok fölé.

A minőség nemcsak jogcím, de keserves kényszer nála is, most kedve ellenére jelentkező belső parancs. Az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. De nem az író,  akit a belső parancs az élmény újbóli megélésére kényszeríti.

Aki emberi lelkeket akar meghódítani, annak túl kell élnie először önmagát, meg a kor dilemmáit. Ha egy költő A-ból B-be el akar jutni, az ő útgörbéje fura kacskaringós térkép. A jobbaknál, mint Veszely Ferenc, minden bizonnyal így van. Életben maradása is példa, csakúgy, mint élete is.

Aki vállára vette, vitte, mint Kányádi versében Simon Bolivár a keresztet néhány stáción át, a megkorbácsolt Krisztusért. Aki felveszi Veszely könyvét, az is cipeli érte, műveiért és továbbiakért ezt a kötetet. Mert egy különös arcélű költőért teszi. Lángoló hazafiért, aki ’56-ban otthagyta szeretett hazáját és innen, messze földről teszi a magáét, visszaperel, miközben Istennel is perel.

Sok nagyszerű írást rejtenek a fedelek. Aki megnyitja és belenyúl, mint barackmag zára alá, hogy kivegye a lét alapját, a termést, még nem tudja, mi a mű részletének a lényege. Azt megérti, hogy figyelmes, fegyelmezett, gondolataiban szerteágazó, sosem unalmas, ha a vers néha az is, de a gondolat-osztaggal mindig fel kell venni a harcot. Arcot rajzol százat, ezret, benne a magáét is, mert olyan a fedelek alatti termés az övé, hogy apró részletes vonásokkal készíti a teljes képet. Sosincs torzó a ténykedése nyomán. Kisebb, nagyobb virágok bontják szirmukat, s kisebb-nagyobb puskaporos töltények is jönnek szembe velünk. Nem rejt, nem rejtőzik, tiszta és őszinte. Nem szerencsés az őszinteség, de megpróbálja. Így nevel, bátorít megtántorodva az idő súlya alatt, de nem tántorodik meg az akaratban, a hitben, ami önmaga sajátos, bevallottan Istennel, a Gondviseléssel hadakozó hite.

Megannyi virágot ültet, amit nem hagy el az olvasó. Megillatozza, locsolja vagy továbbadja, de nem megy el mellette közömbösen.

A nagy versek állnak igazán jól ezen a lapon és Veszelynek is ez a nagy erőssége. Ragaszkodik a  kicsihez is, mert ahogyan írja, csiszolt mű mindegyik. Ez kétségtelen,. De a nagy versek mértékadóbbak és azok lendülete, energiája szétrobban a teljes műben. Az apróbbak kedvesen játékosak vagy finoman ironikusak, absztraktok, mint rakott trakkok, s nem tarakkok. Nem szerencsekártya a műve, hanem mélyről felszínre küzdött lételemek. Belebújnak az ember bőre alá, ott ragadnak. Legyen mindenek fölött az egységesség a lényegi záradék. Mert ez ő, a mű: a Bajban szépült élet.

Szíki Károly
(Veszely Ferenc: Bajban szépült életeim, ------Tótkaép Kft)

Nincsenek megjegyzések