Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Az én Aranycsapatom - Kovács Attila legújabb könyvéről

 Mindszentek napja volt. Elmentem halottaim sírjához, vissza a falumba, mára várossá kinevezett Tiszaföldvárra. Hiszek a múlt megőrzésének n...

 Mindszentek napja volt. Elmentem halottaim sírjához, vissza a falumba, mára várossá kinevezett Tiszaföldvárra. Hiszek a múlt megőrzésének nem hiábavalóságában. Apám s anyám öröke vagyok. Nem engedem magam lebeszélni arról, hogy a halottaknak számít, hogy kimész-e a temetőbe, s leteszel-e egy mécsest, egy csokor virágot, miután kiszedted a gyomokat, vagy nem. Én hiszek a könnyek létében, megcsillanásában, a szipogásban és a zokogásban.

Hiszem, hogy a múltunk nem önmagáért van, hanem értünk, hogy építsünk rá valamit. A múlt a mi erős támaszunk, erőt onnan merítünk.

Nem engedem magam lebeszélni arról, hogy a halottkultusz fontos, hogy a temető az utolsó menedékünk. Ha azt kidobják, megsemmisítik a sírköveket, fejfákat, akkor nem leszünk. Mert a papír elég, mint dédnagyapáim dokumentumai a levéltári tűzben, így nem tudni, hol halt meg a Don kanyarban, a másik Isonzónál-e vagy más olasz fronton.

A múlt gyermeke, a ma embere vagyok, mert két ember, apám, s anyám gondolt egyet és összehozta a lehetőségemet a jövőre. Belőlük vagyok, s élhetem e paradicsomi létet. Nélkülük erre nem lett volna lehetőség. És így-úgy, de a történelmünk részei voltak ők is. Apám elmuzsikálta az életét, anyám megrokkant a munkában, de két derékroppanás és lábtrombózis között elvitt a templomba, máskor több generációs sírokat jártunk körbe. Nem tanított, de ezt tanultam tőle.

Hazafelé hajtottam, Egerbe (hazafelé, hm, otthonból hazába…) és sok kocsit láttam a sportpálya előtt. Szombat van, gondoltam, éppen meccs ideje lehet. 

Bementem a kapun. Nem kérte senki a jegyet, nem kiabált, hogy mit akarok itt, hagyjam el a területet.

A pálya közelében beszélgetésbe elegyedtem kedves emberekkel. Mondom: kedvesekkel.  Idegen emberek voltak, de kedvesek, felénk, az Eged hegy alatt a haver is gyakran kedvetlen és undok, meg sokszor számító. Pár mondat után egy hangszeren játszottunk, a régi focira és játékosokra emlékeztünk. Mind többen szóltak hozzá, s mondták, ők tudják, hogyne tudnák, ki volt a vastag combú Seres, Kovács a középhátvéd, aki a magyar válogatottban is megállta volna a helyét. Ki volt az ördöngös Sághy Bandi, meg Szelindi kapus. Emlékeztünk arra, hol állt meg a víz mindig a pályán, hol árulta a soha olyan jó ízű napraforgó magot az árus, ráfordultunk és „kezet emeltünk” a salakos pályára, ahol sokszor kellett rúgni a focit, ha megállt a víz a füves pályán. Bevallottam, hogy magam is itt kezdtem a focit, de nem lehettem nagy versenyző, mert nem volt pénz az edzések kifizetésére és a szőlőben sok volt a meló, majd később Kecskeméten próbáltam megkapaszkodni, de már lehagytak a kölkök, nem bírtam azt a tempót.

Kudarcot vallottam abban is, hogy gyermekem majd ránevelem a földvári foci szeretetére, de amikor levittem 4 évesen a pályára, levizelte a kapufát. Itt véget is ért a reményem.

Boldog arcok újságolták, hogy a TISE a megyei I. osztályban a 2 helyen áll, megelőzve az egykor legendás Martfűt (közbekérdeztem, kiváló focista osztályfőnök tanáromat, Botka Jánost nem ismerték-e, de nem ismerték).

Mondták, menne ez jobban is a kék-fehér csapatunknak, ami majdnem bekerült a Magyar Kupa döntőjébe, de összesorsolták a Vidivel, s itthon kaptunk egy hatost, szóval menne jobban is, ha lenne több szponzor, persze nem panaszkodnak, mert az a 25 vállalkozó igazán kitesz magáért. Vágyuk éber, mert jó lenne egy osztállyal fentebb kapaszkodni…

Nézem a szegényes lelátót, ahol csápoltunk egykor, ha az osztályt kivezényelték szurkolni, és kiolvasom belőle, hogy nekünk nem lejt a pálya, ha stadionépítés jön számba. Meghat a boldog emberek beszéde, tekintete. Vírus van, de mindenki nyújtja a tenyerét, szorosan fogják a markom és hívnak, jöjjek legközelebb is.

Csak 10 perc volt, de benne 60 év szakadt fel focistákkal, történelemmel, még a május elsejékkel is, amikor traktorok platóján vidám májusi énekekkel ide jöttünk apámmal, máskor melaszt vittünk, mert ez is a történelmünk része.


Amikor hazaértem, a postaládában várt Kovács Attila könyve. Ha visszafelé történt volna ez az eseménysor, hogy: kezemben van Attila foci-emlékezete, benne a szakralitás apró részletei, akkor azt mondom, hogy belőle fakadt, az ő műve aktiválta mindazt, amit leírtam. Így azonban nem mondhatok mást: van ilyen! Mert ez nem lehet véletlen.

Nagy történelmi események mellett időz el az író, nagy temetkezések futnak át az ő oldalain is. Mert foci nélkül nincs történelem. De történelem nélkül sincs foci.

Nagyszerű vallomás-vallatás ez a kötet, mely Az én aranycsapatom címet viseli. De milyen nagyszerű cím ez? Aranybetűkbe foglalva tündöklik a borítón Az aranycsapatom, alatta meg az alcím: Az utolsó világverő magyar labdarúgó-válogatott története 1983-1986. Még alatta pedig a csapat, amit Csonka-Magyarország kontúrja vesz körbe. Az  egészet a lobogó magyar lobogó övezi. Az eszköz a szép és sokat mondó küllem, ami ezúttal egészen biztos, hogy szentesíti a célt: nem csak kézbe veszi az olvasó, de minden részletén átrágja magát. Rossz ez a kifejezés, mert rágás helyett könnyen olvasva jut el a záró, 180. oldalig.

A hátsó borító „simogatósra” készült, mert a szerző hologram szerű fotója  fénylik, amit óhatatlanul is megsimogat az ember.

És igen! Meg is érdemli a simogatást Kovács Attila, hiszen egy hiánypótló könyvet tett le az asztalunkra, mely nem csak sport, hanem történelem, több fejezetében krimibe illő vallomások és megnyilatkozások tűnnek elő.

Aranycsapat? Ha ezt feldobjuk bármelyik kocsmában, a habzó sörök kortyolgatói gyorsítónak legurítanak egy unikumot is, és már lövik ki magukból: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula, Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II. László, s zúg a terem: Magyarország 6:3-ra kiütötte az angolokat!

De ha a következő kört én fizetem, s kérdezem, melyik volt a másik Aranycsapat, akkor fejüket csóválják és a sör felé fordulnak. Pedig volt a magyar futballtörténetben még egy dicsőséges válogatott. Ennek történetét írta meg Kovács Attila. 

Kicsit személyes sikerem is e könyv megjelenése, mert amikor az írótól sorozatban kaptam meg az elkészült újabb és újabb részleteket, azzal biztattam, hogy könyv formájában is adja ki, mert ez nagyon kell! Egy ilyen lélekemelő könyv kell a focin lelkesedő, abban halálukig hívő magyar embereknek.

És most, hogy megjelent, csak az elismerés meleg szavával lehet illetni az alkotót. Hogy miért? Mert annyira emberi. Úgy emlékezik, hogy a történelem sötét csücskeit emberbánatba göngyölve feltép valamit az olvasóban is. De ezen túl feléled benne, hogy a büntetésének, a saját elfordulásának okára is visszatérjen. Mert igen, mind, kik ismertük ezt a fociidőszakot, amelyet 1983-1986 határol be és a vége súlyos kudarc volt, mi mind elfordultunk, köpködtünk és büntettünk. Sokáig kiabáltuk még a Bunda! Bunda! szlogent, meg azt, hogy Mezey takarodjon a pálya közeléből is! De nem tettük jól. Nagyon nem tettük jól. Erre józanít ki Kovács Attila.

Pedig nem lett volna szabad elfordulni ettől a válogatottól, melyhez hasonló azóta sem állt fel, mint akkor, s olyan eredményt produkált, ami Európa élére lökte, s a világranglistán a dicső 3. helyet vívta ki magának (ma az 59. helyen gurigázunk, nagy anyagi bázissal és szakértő gárdával!). Mezey György szövetségi kapitány nagyságát dicséri az a tény, hogy a World Soccer szakfolyóirat hivatásos szavazás után ő lett az év legjobb vezető kapitánya.

Ez volt az eleje. És mi lett a vége, a mexikói 6:0-s vereséget követően? Ezt járja körbe Kovács dokumentumokkal és interjúival, melyeket az akkoriban nagyra becsült, majd feledésre ítélt focistákkal készített.

A megbecsülés példázata ez az izgalmas kötet. Telitalálat, ami afféle utolsó nagy lehetőség arra, hogy a még élő kiválóságokat megszólaltassa. Emlékeztesse a kezdetekre, a hatalmas meccsekre, végül a Nagy Kudarcra, amikor egy legyengült csapat vánszorgott a szovjetek ellen és kapott 6 gólt. Az okok vizsgálata, az okok nyomozása felér egy krimivel: ki, mit evett, sok vagy kevés volt a tészta, mi történt a szupergyors játékosainkkal, hogy ólomlábakon vánszorogtak és nem győzte kapusunk a hálóból kiszedni a labdát. Felmerült egy alapos gyanú, hogy ételükbe belekevertek valamit. A másik gyanú pedig, amit mindmáig őriz egy-egy felírat betontömbökön: BUNDA volt! Ez ellen azonban mindenki határozottan tiltakozik. Kicsit hasonlít a Puskás féle aranycsapat döntőbeli vereségére ez a mexikói fiaskó, mert a döntő pillanatban valami árulás mindig történik.

Ezt az időszakot a 20. század történelmét feltáró író így jellemzi: „A magyar labdarúgás történetében csak az Aranycsapat 1954-es szereplését kísérte olyan felfokozott várakozás, mint a mexikói vb-nyitányt. Ennek persze társadalmi okai is voltak. A poshadó, agonizáló Kádár rendszer végóráiban a magyar futball érzékelhető, általános süllyedése ellenére, szinte a semmiből jött létre egy megdöbbentően jó válogatott, amelytől a legszebb futball-álmaink valóra válását sem tartottuk elképzelhetetlennek. S amely - reméltük, vártuk - reménybeli kimagasló vb-szereplésével majd megadja annak érzését, hogy büszkék lehetünk, hogy jó magyarnak lenni.”

(Mert csak gondoljunk arra, ha a csúcsvezetőségnek vagy a cigánysoron élőknek feltesszük ezt a kérdést: mi az, ami Spanyolországról eszükbe jut? - rögtön rávágja: Barcelona, Real Madrid. Van olyan ember, aki semmi más spanyol sajátosságot nem ismer, mit neki a spanyol opera, képzőművészet vagy éppen a történelem? Ha Messi gyengélkedik, fél Spanyolország beteg.

Így vagyunk mi magyarok is. Beteg a magyar futball, ezért kicsik vagyunk lélekben.)

Aztán lassan kopni kezdtek az emlékek, az emberek megnyugodtak, elmentek dolgozni és várták az új magyar focit. De ez a foci nem jön, hiába a stadionok, a politikai kinevezettek, nem megy a csapatoknak és nem megy a válogatottnak.

Talán Mexikó volt a foci 2. Mohácsa?

De mi történt azokkal a játékosokkal, a csaknem legendás 22-vel? Ez a könyv második legerősebb fejezete, mikor megszólal mind, aki még él. Vallanak. Arról szólnak többen, hogy soha senki nem állt velük többé szóba, másoknak sikerült megkapaszkodni egy-egy csapatnál, volt, akit edzőnek is alkalmaztak.  Többen vállalkozónak álltak, de vannak olyanok is, akik végső kiábrándultságukban elhagyták az országot.

A magyar történelem lekicsinyített változata ez is. E történet kicsiben a magyar történések sokasága, melyből összeáll a történelmünk. Itt nem lehet eléggé jónak lenni, mert ha egyszer hibázol, lehúznak az öblítőn. Ez a futballtörténet tükörképe a magyar társadalom működésének. Erre figyelmeztet Kovács regényes könyve. Ő szeretne tanítani, hogy tanuljunk végre valamit, a kudarcainkon emelkedjünk fel úgy, hogy ne lökjünk a mélyre senkit.

Naiv kísérlet ez, de nagyszerű a vállalásában és a dokumentálás erejében.

Détári megírta a maga könyvét életéről, sorsáról. Nemrégiben olvastam el. Az utolsó focistánk, aki még gólt lőtt VB-n. Hatalmas tehetség volt, de rajta a Kádár rezsim járta el a korlát-táncot. Nem engedték külföldön boldogulni. Szomorú sors az övé, de a többiek sorsából is összeáll egy nagy csapat. A nagy lehetőségeink összeomlása.

Vereséggel estünk ki, aztán kombináltunk, majd lassan mindenki a legjobb fociértő lett, olyannak képzelte magát, aki felépítene és könnyűszerrel elvezetne egy válogatottat. Ezt gondolja a sörkocsmák vendége, a középvezető, de sajnos a sportág élén trónoló néhány nagyguru is. Így nem tudja kicserélni a jelen korhadó kifutóját jobbra a bankár, a politikai kinevezett vezetők sokasága. Mind többen kerülnek csúcsra a focit csak könyvből ismerő botladozó egyének, mikor már nem a fociról szól minden, hanem az álmodozásról, a pénzről, meg a hatalomgyakorlásról.

Volt egy alázatos, egy világviszonylatban is magasan jegyzett magyar válogatott. Ennek egyedi történetét beszéli el Kovács Attila.

Vegyük kézbe a könyvét és mondjunk el egy köszönő imát az alkotónak és egy fohászt az Úrhoz, hogy teremtsen nekünk még egy szituációt, amiben a magyar labdarúgás felemelkedését ünnepelhetjük.

(Az én Aranycsapatom. Magánkiadás, 2020., Veszprém)

Szíki Károly

Nincsenek megjegyzések