Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Újraszületésem jubileumára

Cikkünk szerzője unokáival Tony Curtis Holocaust emlékműve előtt Jóllehet az igazolványom szerint 1938. március 20-án érkeztem e zűrza...

Cikkünk szerzője unokáival Tony Curtis Holocaust emlékműve előtt
Jóllehet az igazolványom szerint 1938. március 20-án érkeztem e zűrzavaros világra, újraszületésem - a haláltól megmenekülésem - dátuma 1945. január 18.-a. Ekkor szabadultam fel a budapesti gettóban, az Akácfa utca 9 számú ház pincéjében. Ilyen értelemben jubileumom van: 75 éves - az aggastyán-kor felé lépdelő - vénlegény vagyok.

Az előzményekről már többször írtam, most csak tömören ismertetem. Zsidó vagyok, ’44 végén, a karácsony utáni napok valamelyikén a nyilaskeresztesek szüleimmel és más sorstársaimmal együtt a Dunába akartak lőni. Hogy e kivégzésre miért nem került sor, arra tisztán emlékszem... de hogy kiknek köszönhetően menekültünk meg, abban nem vagyok biztos. A Raoul Wallenberg által szervezett védett házak egyikében - a Pozsonyi út 23-ban, a folyótól mintegy 100-150 méterre - dekkoltunk. Éjszakánként sűrű fegyverropogást hallottunk... dehát a főváros bombázása mindennapos volt. Az feltűnt ugyan, hogy a Pozsonyi út páros oldalán az épületek reggelre kiürültek, de ebből még nem szűrtünk le messzemenő következtetéseket.

Az egyik fogcsikorgatóan hideg éjszakán meglepően udvarias nyilas fiatalember lépett a zsúfolt szobánkba (legalább huszonöten szorongtunk a földre helyezett pokrócon), s felszólított minket, hogy menjünk a földszintre, mert máshová szállítanak valamennyiünket. Édesanyám megkérdezte a nyilast: „Melegen öltöztessem a gyereket, messzire megyünk?”... „Ó, nincs arra szükség, csak egész közelbe” - mosolygott a legény. Az előtérben már sok-százan toporogtak, nem sejtettük, hogy mi vár ránk. Majd újabb egyenruhások érkeztek. Emlékezetem hiánya, hogy nem tudom: más nyilas banda lett volna... vagy álruhás nyilasok... esetleg rendőrök? Gyanítom csupán hogy rendőrök lehettek. A két csapat tagjai vitatkozni kezdtek egymással, majd a minket elhurcolni akarók távoztak. Az újonnan érkezettek közül valaki hozzánk fordult: „Menjenek vissza a szobájukba, jelenleg nagyobb biztonságra számíthatnak az erzsébetvárosi, palánkkal körbevett nagy gettóban mint itt. Holnap reggel visszajövünk és mi visszük magukat oda!”

A Pozsonyi úttól a Klauzál térig - a gettó egyik kapujáig - vezető útra csak halványan emlékszem, de arra igen, hogy a Nagykörút lerombolt, még lángoló házait döbbenten bámultam. Kisérőink csak a gettó kapujáig jöttek velünk, majd a kaput belülről nyitották ki. Amikor betódultunk az egyik nyilas magasba emelt gumibottal rohant felénk. Anyám a testével akart védeni, a részegen dülöngélő briganti ütni kezdte anyu karját, ami annyira feldagadt, hogy később már nem tudtuk lehúzni róla a bundáját, csak úgy, ha apám a kabát ujját levágja. A Klauzál tér közepére tereltek minket. Ott egy idős „bácsi” a földön ült. Az egyik suhanc ráüvöltött: „Nem megmondtam hogy te is menj az üzletbe?”... „Mindjárt, csak szédülök”... „Úgy, szédülsz? Nesze!” - és hatalmas ütést mért az idős ember kopasz fejére, aki négykézláb próbált az üzlet bejáratát takaró, lehúzott redőnyhöz mászni. A kölyök felrántotta a redőnyt és berugdalta a bácsit a már zsúfolt helyiségbe. Egy másik gorilla ránk mutatott: „Egyet válasszatok ki ezek közül, azt majd én intézem el”. Éreztem, hogy nagy a baj, riadtan szorongattam apám kezét: „Jaj, csak nehogy téged vigyenek!”. Nem aput vitték, valaki mást rángattak ki. Lövés hangzott, az a valaki összeesett, a gorilla pedig szólt a suhancnak az üzletre mutatva: „Azokat ti intézzétek el!”. Az üzletből gépfegyver-ropogás - hangzott majd néma csend... Két ember futni kezdett a sorból. Utánuk lőttek, de a nyilasok annyira részegek voltak, hogy csak egy emeleti erkélyt találtak el.

Földes Tamás a gettó térképén mutat a házra, ahol tartózkodtak
Fogalmam sincs, hogyan mentünk az Akácfa utca 9-be, arra viszont tisztán emlékszem: az én gyermeki hisztériámnak köszönhető, hogy a családunk életben maradt. Egy első emeleti lakásba nyomultunk be, ahol már tenyérnyi hely se volt a számunkra. Toporzékolni kezdtem: „Ne menjünk ide, itt nagyon sokan vannak!” Apám haragosan szólt rám, de közben mások már benyomultak. Egy másik lakás konyhájában, ugyancsak a földön találtunk helyet. Azt hallottuk (és később be is bizonyosodott), hogy a nyilasok időnként bementek a gettó valamelyik házába és mindenkit legépfegyvereztek, akik a pincében szorongtak. Az ostrom oly’ közel volt, hogy többnyire mi is a pincében húztuk meg magunkat: apám egy padon ült, én a lábánál lévő hátizsákon és fejemet az ölébe hajtva aludtam. Egyik nap anyám felment a konyhába - képtelen volt elviselni a zsúfolt pince levegőtlenségét -, nagyanyám, apám meg én a pincében maradtunk. Majd egy dörgést követően, előre-hátra megmozdult a ház. Nyilvánvaló volt, hogy bomba zuhant az épületre. Apu felrohant az emeletre. Anyám a konyha padlóján feküdt - sértetlenül, fölötte, a falban srapnel-nyomok. A bomba abba a lakásba csapódott be, ahová hisztim miatt már nem fértünk be. Ott mindenki meghalt... Anyu attól kezdve velünk jött a pincébe. Egy alkalommal elájult az éhségtől... akkor már nem volt ennivalónk.

A dörejek felerősödtek, a robbanások mind közelebbről hallatszottak, s három vagy négy német katona lépett a pincébe. (Nagyanyám menten a pad alá bújt.) Akárcsak a nyilas suhanc a Pozsonyi úti védett házban, ők is fölöttébb udvariasak voltak. Azt tudakolták, van-e még egy kijárata az óvóhelynek. A felnőtteknek fogalmuk se volt róla. A katonák tisztelegtek, s arra távoztak amelyről érkeztek. Felsóhajtottunk, valamiben reménykedni kezdtünk... de hogy miben bíztunk, azt csak feltételezni lehetett. Kis idő múltával dörrenve ismét kinyílt az ajtó, és (ahogy a későbbi években látott szovjet filmekben) feje fölött kardot forgató kozák katona – huj-huj-hujt! – kiáltozva végigrohant a pincén, majd ugyanúgy kirobogott (nagymama mindeközben a pad alatt rémüldözött). Ekkor már bizakodóbbak lehettünk. Nem sokkal később szélesre tárult a pince ajtaja, világosság áradt be az udvarról (...és elnézést kell kérnem a megértő olvasótól - megálltam írás közben, mert könnybe lábadt a szemem); több szovjet fegyveres nyomult be a pincébe és „pasli-pasli!” kiáltással kitessékeltek minket a sötétségből. Már a lépcsőn mindenkiről letépték a sárga csillagot, nekünk gyerekeknek hatalmas karéj kenyeret nyomtak a kezünkbe, engem az egyik katona magasba emelt – FELSZABADULTUNK, megmenekültünk. Igen, tudom, hogy sokak számára e felszabadulás újabb megszállást jelentett... de mi több napos pincelét után szabadon kimehettünk a friss levegőre.

A Cipők emlékmű a Duna partján. Az unokák fejet hajtanak a Cipők előtt.
Hazafelé poroszkáltunk. A Klauzál téren - nem volt más kiút - csonttá fagyott hullahegyen másztunk keresztül (később tudtuk meg, hogy a Klauzál-téri csarnok is tele volt holttestekkel). Amikor a Hajós utcai lakóházunkhoz értünk, a negyedik emeleti otthonunk két szobája lángolt - azon az éjszakán kaptak belövést, az épület előtt holttest hevert. A néhány órával korábban hazaért szomszédok forró teával fogadtak, örömmel ölelgettek minket. Boldogok voltak hogy legalább mi élve vészeltük át a szörnyűségeket...

Földes Tamás
...Nos, igen, 1945 január 18.-a az én második születésnapom, amelyet évről évre megünneplek. Ha létemet akkortól számolom, most „csak” 75 esztendős vagyok.

A képek Susanne Földes és Douglas A Young felvételei

Nincsenek megjegyzések