Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Nudikalamajka

Nyolcvanasként hetvenkedem Néhány héttel ezelőtt, mikor is a Magyar Szocialista Párt vezetőségválasztásra készült, az egyik - kétsé...

Nyolcvanasként hetvenkedem


Néhány héttel ezelőtt, mikor is a Magyar Szocialista Párt vezetőségválasztásra készült, az egyik - kétségkívül kellemes küllemű – elnökjelöltjéről megjelent egy karikatúra, amely anyaszült meztelenül ábrázolta a vonzó hölgyet. (A szépnem iránt érdeklődő jó ízlésű olvasó megnyugodhat tehát: nem az egyik férfi-jelöltről van szó.) A hölgy nem álszemérmes, nem tiltakozott emiatt, viszont azt javasolta: a pucér testek iránt érdeklődő honpolgárok kattintsanak az internetre, amelyen a jelenlegi kormány egyik államtitkár-hölgye látható Éva kosztümben, aki - sikeres aktív sportolóként - akkoriban modellt állt a Playboynak. Miután érdekel mindaz ami szép, én bizony rákattintottam. Jól tettem. S a sportoló (ma már politikus) hölgy is jól tette, hogy megmutatta mindazt ami megmutatásra érdemes... Arra gondolni se merek, ha az egyik férfi kormánytag szerepelt volna hajdani délceg korában valamelyik női magazinban. Arra mondták volna Budapesten: „mecsoda különbség”. Amúgy manapság a honi bulvárlapok elárasztják olvasóikat a meztelen női testekkel, és többet írnak ama lányok-asszonyok szexuális perverzióiról, mint arról hogy mi a kedvenc ételük...

A fentiekről egy – még a legyőzhetetlen béketábor virágzásának éveiben megesett eset – jut eszembe. A lengyelek meg a németek aligha nevezhetők puszipajtásoknak. Ellenségeskedéseiknek megannyi oka volt az évszázadok során. Rossz szomszédság,  örök átok - ám indokolt esetben elássák a harci bárdot, s erre akkori példával szolgálhatok. A purparlé előzménye, hogy a lengyel államhatár közelében, a Balti-tenger németországi partszakaszának egy részét a germán nudisták birtokolták. Kukkolóktól nem zavartatva addig hódolhattak a meztelenségnek, amíg – a Berlint kettéválasztó falhoz hasonlóan – le nem omlottak a schengeni határok és ez alkalomból eltávolítottak egy kerítést. E kerítés pedig eltakarta a férfi/női szemeket egyaránt vonzó látványt.

A puritán lengyel strandolók a szomszédban látható pucér testek miatt háborogtak - pucérék viszont azt állították, hogy a fürdőruhás polszkik távcsövekkel mustrálgatják őket. A balti-tengeri lengyel körzet kormányzója perverziónak nevezte a nudizmust, a németek viszont germán dacossággal közölték, hogy „nem hagyják magukat megfélemlíteni”. Mielőtt jegyzékváltásra került volna sor a két állam között, az illetékesek átvágták a gordiuszi csomót: többnyelvű táblákat helyeztek a strand környékére. A lengyeleket a közeli nudista napozóhelyek létére figyelmeztették, míg a németeket arra kérték, hogy „legyenek tekintettel másokra és csak a kijelölt helyeken szabaduljanak meg ruháiktól”. (Noha a lengyel-magyar barátság hagyományos, a táblán mégse volt magyar nyelvű, érdeklődést felkeltő szöveg.) Hogy a tábla célba talált-e, nem tudom, azt viszont tapasztalatból teszem hozzá, hogy a Csendes-óceánhoz képest a Balti-tenger dermesztően hideg.

Mitológiai emlékeinkből tudjuk, hogy Szép Heléna miatt véres háború tört ki Trója és Görögország között. S bár (nem tapasztalatból!) tudom, hogy a német nők között is akadnak esztétikus látványt nyújtó szépségek, mégis kétlem, hogy a felhevült lengyel férfiak pucér Brünhildák elrablásának szándékával le akarták volna rohanni szomszédjukat. A Magyar Távirati Iroda akkortájt adta hírül: pucér légijáratot indított egy német utazási iroda nudista ügyfelei számára. A repülő Erfurtból indult egy balti-tengeri üdülőhelyre, Usedomba. Összesen 55 utasnak volt hely a kisméretű repülőn. A személyzet – biztonsági megfontolásból (?) – végig ruhában teljesített szolgálatot, az utasok viszont amint beszálltak a gépbe, pucérra vetkőzhettek. Leszállás előtt ugyanakkor ismét fel kellett öltözniük, mert nem nudista repülőtéren landoltak.

E fenti híren is el lehet tűnődni. Kinek a számára jelentett megfontolt biztonságot a nyakig begombolkozó személyzet ruhája – a szemérmes stewardesseknek, vagy a ruha nélkül tettrekészségéről láthatóan tanúságot tevő másodpilótának? Napjainkban persze egy nudista repülőtér sok macerától megkímélné az utasokat: példának okáért nem kellene mindent kipakolni a zsebekből, levetni a cipőket, vagy a röntgenszemű biztonsági kapun átmenni. Ámde ne csapongjon a pajzán képzelet! Mert kétségkívül igaz, hogy egy élelmiszerboltot, iparcikk-üzletet is jobban óvná az áruházi szarkáktól, ha a vevők másutt vásárolt cuccaikkal együtt ruháikat is a bejáratnál hagynák, így vitás esetben fölöslegessé válna a megalázó motozás. Egyéb ötletekkel is példálózhatnánk... de maradjunk a balti-tengeri szomszédok villongásainál!

Saját tapasztalatomból tudom, hogy a lengyel férfiakat egy időben hidegen hagyták a német nők. A hetvenes évek végén a festőin szép lengyel kisvárosban, Kazimierz Dolny-ban töltöttünk két hetet családommal. A 14. század elején alapított település főteréhez közeli dombon állt az a szakszervezeti üdülő, ahová a belföldi nyomdászok meg újságírók mellett – csereüdültetés keretében – külföldiek is beutalót kaphattak. Velünk egyidejűleg, a „hazaiak” mellett, keletnémetek vakációztak ott. Mi, magyarok, külön-külön érkeztünk, a németek testületileg (és annak rendje-módja szerint, azon melegében vezért is választottak, aki napról napra parancsba adta, hogyan kell öntudatosan pihenni). A hagyományos lengyel-magyar barátság szellemében, vendéglátóink körberajongtak minket – kivált azt a két szerkesztőségi titkárnőt, akik után odahaza, a szerkesztőségi folyosón is örömest forgatták fejüket kalandra éhes kollégáim.

A lengyelek a keletnémet üdülővendégekkel szemben kezdettől ellenszenvet tanúsítottak, pedig a germán lányok között is voltak fiatalok, szőkék - no persze annak rendje-módja szerint termetesek. Egy Zbigniew nevű fiatalemberrel megbarátkoztam, aki elmondta: ők bizony képtelenek elfelejteni a második világháború esztendeiben életüket vesztett lengyel áldozatokat. Dajcsék érzékelték az ellenszenvet, ennek megfelelően magukba zárkóztak. Majd következett a két hetet lezáró búcsúest, amikor egzotikus vacsorával (nyitányaként a zalewajka néven asztalunkra szervírozott, kovászos krumplilevessel) tettünk pontot kellemes vakációnkra. Néhány mondatban én is megköszöntem a szíves vendéglátást, majd következett a német Vezér, aki – mi másról, mint – a szocializmus építésében vállvetve együtt haladó lengyel és keletnémet nép megbonthatatlan, örök barátságáról szónokolt terjengősen, e testvériségre emelve vodkával teli poharát.

Beszédek után tánc. Mazurka, tangó, csacsacsa. A lengyel fiúk sorra felkérték a magyar lányokat, a többségében nőkből álló német különítmény eközben szomorkásan gubbasztott. Szánalomra mindenkor hajlamos voltam, ezért odaléptem a legpufókabb német lányhoz – táncoslábú hitveském éppen egy polszki legénnyel ropta -, s megpróbáltam a táncparkettre csábítani. (Ha már keletnémet gyártmányú Trabanttal érkeztem a Polski-Fiatot gyártók földjére, ennyi előzékenység elvárható volt tőlem.) A madchen szemlesütve tiltakozott - no persze, előzetesen nem kapott engedélyt a Vezértől! -, én viszont nem hagyom annyiban, ha kosarat kapok: kezénél fogva próbáltam magammal vonszolni. Bár ne tettem volna! Egyik heves rántásomra leesett a székről, nagyot puffant a földön, s kishíján engem is magával rántott. Egy kabarétréfának se lehetett volna kacagtatóbb csattanója, mint a földön ülő, termetes keletnémet lány meg én, ahogy kétrét görnyedve próbálom felemelni. A kárörvendve nevetők kórusa túltett Moniuszko „Halka” című operája menyegzői kórusának dallamos vidámságán is.

Ám van még egy csattanó. E búcsúestre - hogy-hogyan nem - betoppant egy Volkswagennel furikázó, nyugatnémet lány is. S ismét csak hogy-hogyan nem, a szövetségi köztársaság „konvertibilis valutájával” rendelkező lánnyal több lengyel férfiú is perceken belül szóba elegyedett. Úgy tűnt, a tőkés Nyugatról érkező ifjú hölgyet is jókedvre derítette a keleti blokkban palackozott vodka, nem mondott nemet a táncra kérőknek, sőt. Másnap, elutazásunk reggelén kiderült, az éjszakát is az üdülőben töltötte, jóllehet egyetlen üres szoba sem volt. Aligha szundíthatott békésen valamelyik keletnémet lány szobájában – az ilyen „kapitalista fellazítási kísérletet” nem engedte volna meg a mindenre árgus tekintettel figyelő vakációs Vezér. Nem kizárt, hogy valamelyik lengyelfi szobájában adott ízelítőt a „haldokló kapitalizmus országaiban” már népszerű, “fülledt erotikájú” nudizmusból. Legalábbis arra lehetett következtetni másnap reggel a lány mellett kidüllesztett mellel lépdelő fiatalember férfigőgös mosolyából.

 ...Óhazánk e tekintetben is a legvidámabb barakk volt az erényes táborban. Ahogy akkortájt szokásos volt, nem tiltották - de nem is támogatták! - a nudizmust. A főforgalmi utaktól messze eső délegyházi tavaknál a nyolcvanas évek elején megjelentek az első naturisták. Idézek egy visszaemlékezésből: „Abban az időben a meztelen fürdőzéshez és napozáshoz való jogot az emberek a hatóságok zaklatása nélkül nem gyakorolhatták”. Feltételezem, hogy a „fakabátként” becézett marcona hatóság egyenruhában érkezett, s nyomban személyi igazolványt kért a szabálysértőktől. A nudisták alighanem széttárták a karjukat, bizonyítva: még személyi igazolványt sem tartanak maguknál.

Az idők változására utal, hogy a Hon naturistáinak már szövetségei vannak (igen, így, többes számban); feltételezem, hogy az elveikhez ragaszkodó X Szövetség tagjai másként meztelenkednek, mint az Y szövetségiek. Honlapjuk is olvasható, amelyből megtudhatjuk, hogy: „A naturisták nem mutogatják csupasz testüket, hanem meztelenül élnek – és ebben rejlik a különbség! Mihelyst az időjárás, illetve a környezeti viszonyok engedik – levetkőzve élvezik a természetet.”  A naturizmus alapelveiben pedig az olvasható: „A naturizmus nemcsak meztelen megjelenési formát jelent, hanem szemléletmódot (olykor életmódot) és közösségszervező erőt is. A naturizmus a közösség kialakításának legtermészetesebb fóruma.” Hej, ha ezt a közösségi szemléletet a magyar parlament tagjai is felvállalnák! (Megnyugtatásul közlöm: mi újságírók mostanság ki vagyunk tiltva az ülésteremből.)

Az egyik szövetség honlapján fotókkal illusztrált beszámolók is láthatók-olvashatók az ilyen-olyan eseményekről. A Negyedik Pörköltfőző Versenyükön tucatnyi hurka is szemügyre vehető, ám az óvatos szakácsnők kötényt kötöttek maguk elé. Az Első Lecsófőző Versenyükön viszont valamennyien ruhában fogyasztották el a mennyei csemegét... Egy kaliforniai nudista tán’ felvilágosíthatna, hogy – legalábbis öltözet/vetkőzet szempontjából – mi a különbség a pörkölt meg a lecsó között.

Előre is köszönöm a szíves tájékoztatást.

* * *

Földes Tamást elsődlegesen mint újságírót – riportert, publicistát – ismerik az Amerikai Magyar Hírlap olvasói, jóllehet az elmúlt negyed században néhány humoreszkje is megjelent lapunkban. A 2009-ben megszűnt (a Hírlapba beolvadt) Californiai Magyarságban másként jegyezték Tamást: több mint két éven át, „Könyörgöm, vissza a Lipótmezőt!” címmel, hétről hétre összesen 126, jobbára társadalmi témákat tollhegyre tűző humoros írása jelent meg. Los Angelesben akkortájt szóbeszéd tárgya volt, hogy „olvastátok mit írt legutóbb Földes a rovatában”? Szerzőnk valójában pályakezdésétől párhuzamosan művelte a két műfajt. Az ötvenes évtized végén a híroldal tetején lévő – rangot adó – 10-15 soros „hírfejekkel” jelentkezett a Magyar Nemzetben, később az Esti Hírlapban.

Első, egész estét betöltő zenés vígjátéka, a „Bolondos éjszaka” 1960 nyarán került színre az egyik budapesti színpadon (a főszerepeket olyan népszerű művészek játszották, mint Latabár Kálmán és Árpád, Csákányi László, Gózon Gyula, Somogyi Nusi). Zsudi József, a Vidám Színpad rendezője ’61-ben felkérte, hogy írjon a „Fiatalság nem bolondság” című ifjúsági kabaréba (egy sanzonját és két tréfás jelenetét adták elő), azt követően több esti, felnőtt műsornak is szerzője volt. Egy évvel később a Vígszínházban adták elő egy keretjátékát – igaz, műkedvelők, színjátszók és táncosok működtek közre -, egy országos ifjúsági vetélkedő díszelőadásának szövegét írta. Az Irodalmi Színpad részére ugyancsak ifjúsági műsor keretjátékát, konferansz-szövegeit hozta össze négy/!/ nap alatt („Ezek a mai fiatalok”), az eredetileg felkért ismert humorista egy héttel a bemutató előtt közölte, hogy „nem ér rá”... Tamás különösen büszke arra, hogy Kellér Dezső – amikor éppen a Thália Színházban konferált („Nyomozás a Tháliában”) - , Abody Béla, Békeffi István és Gyárfás Miklós mellett őt kérte fel, hogy írjon egy sztriptíz-jelenetet az Élet és Irodalomban megjelent, pikánsan mulatságos szösszenetéből.

A budapesti Magyar Hírlapban a gazdasági rovat főmunkatársa, alkalmanként szerkesztője volt, miközben -  szombatról szombatra – „Közbeszólás” címmel láttak napvilágot ironikus, jobbára politikai helyzetelemzései. A Kamara Varietének kuplékat írt, sanzonja elhangzott a tévében, néhány tréfás jelenete a rádióban, s ugyancsak évekig havi rendszerességgel jelentkezett humoreszkekkel két szövetkezeti kislapban. Számítása szerint két-háromezer vidám írást jegyzett, amellett vidéken „haknizó” színész-csoportok műsorait konferált (némelyiküknek a magánszámát is ő írta). Ugyancsak konferálta a Los Angeles-i Thália Stúdió „Csak nőkről és csak férfiakról” szóló, jubileumi előadását (a színtársulat – Hacsek és Sajó, és egyéb jelenetei miatt – házi szerzőjének tekintette). Öt esztendeje, a „Nosztalgia75kabaré”című szerzői estjén a helyi művészek léptek fel a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban. Legutóbbi regénye, az „Egy fiú, két lány meg egy asszony” se nélkülözi a vidámságot.

...Tamás joggal érzi úgy, hogy szerteágazó újságírói-írói tevékenységének köszönhetően teljes és kerek az immár több mint hat évtizedes, „betűvetéssel” eltelt pályája.

Földes Tamás írásai itt találhatók >>>



Nincsenek megjegyzések