Nyolcvanasként hetvenkedem Néhány héttel ezelőtt, mikor is a Magyar Szocialista Párt vezetőségválasztásra készült, az egyik - kétsé...
Nyolcvanasként hetvenkedem
A fentiekről egy – még a legyőzhetetlen béketábor virágzásának éveiben megesett eset – jut eszembe. A lengyelek meg a németek aligha nevezhetők puszipajtásoknak. Ellenségeskedéseiknek megannyi oka volt az évszázadok során. Rossz szomszédság, örök átok - ám indokolt esetben elássák a harci bárdot, s erre akkori példával szolgálhatok. A purparlé előzménye, hogy a lengyel államhatár közelében, a Balti-tenger németországi partszakaszának egy részét a germán nudisták birtokolták. Kukkolóktól nem zavartatva addig hódolhattak a meztelenségnek, amíg – a Berlint kettéválasztó falhoz hasonlóan – le nem omlottak a schengeni határok és ez alkalomból eltávolítottak egy kerítést. E kerítés pedig eltakarta a férfi/női szemeket egyaránt vonzó látványt.
Mitológiai emlékeinkből tudjuk, hogy Szép Heléna miatt véres háború tört ki Trója és Görögország között. S bár (nem tapasztalatból!) tudom, hogy a német nők között is akadnak esztétikus látványt nyújtó szépségek, mégis kétlem, hogy a felhevült lengyel férfiak pucér Brünhildák elrablásának szándékával le akarták volna rohanni szomszédjukat. A Magyar Távirati Iroda akkortájt adta hírül: pucér légijáratot indított egy német utazási iroda nudista ügyfelei számára. A repülő Erfurtból indult egy balti-tengeri üdülőhelyre, Usedomba. Összesen 55 utasnak volt hely a kisméretű repülőn. A személyzet – biztonsági megfontolásból (?) – végig ruhában teljesített szolgálatot, az utasok viszont amint beszálltak a gépbe, pucérra vetkőzhettek. Leszállás előtt ugyanakkor ismét fel kellett öltözniük, mert nem nudista repülőtéren landoltak.
E fenti híren is el lehet tűnődni. Kinek a számára jelentett megfontolt biztonságot a nyakig begombolkozó személyzet ruhája – a szemérmes stewardesseknek, vagy a ruha nélkül tettrekészségéről láthatóan tanúságot tevő másodpilótának? Napjainkban persze egy nudista repülőtér sok macerától megkímélné az utasokat: példának okáért nem kellene mindent kipakolni a zsebekből, levetni a cipőket, vagy a röntgenszemű biztonsági kapun átmenni. Ámde ne csapongjon a pajzán képzelet! Mert kétségkívül igaz, hogy egy élelmiszerboltot, iparcikk-üzletet is jobban óvná az áruházi szarkáktól, ha a vevők másutt vásárolt cuccaikkal együtt ruháikat is a bejáratnál hagynák, így vitás esetben fölöslegessé válna a megalázó motozás. Egyéb ötletekkel is példálózhatnánk... de maradjunk a balti-tengeri szomszédok villongásainál!
Saját tapasztalatomból tudom, hogy a lengyel férfiakat egy időben hidegen hagyták a német nők. A hetvenes évek végén a festőin szép lengyel kisvárosban, Kazimierz Dolny-ban töltöttünk két hetet családommal. A 14. század elején alapított település főteréhez közeli dombon állt az a szakszervezeti üdülő, ahová a belföldi nyomdászok meg újságírók mellett – csereüdültetés keretében – külföldiek is beutalót kaphattak. Velünk egyidejűleg, a „hazaiak” mellett, keletnémetek vakációztak ott. Mi, magyarok, külön-külön érkeztünk, a németek testületileg (és annak rendje-módja szerint, azon melegében vezért is választottak, aki napról napra parancsba adta, hogyan kell öntudatosan pihenni). A hagyományos lengyel-magyar barátság szellemében, vendéglátóink körberajongtak minket – kivált azt a két szerkesztőségi titkárnőt, akik után odahaza, a szerkesztőségi folyosón is örömest forgatták fejüket kalandra éhes kollégáim.
A lengyelek a keletnémet üdülővendégekkel szemben kezdettől ellenszenvet tanúsítottak, pedig a germán lányok között is voltak fiatalok, szőkék - no persze annak rendje-módja szerint termetesek. Egy Zbigniew nevű fiatalemberrel megbarátkoztam, aki elmondta: ők bizony képtelenek elfelejteni a második világháború esztendeiben életüket vesztett lengyel áldozatokat. Dajcsék érzékelték az ellenszenvet, ennek megfelelően magukba zárkóztak. Majd következett a két hetet lezáró búcsúest, amikor egzotikus vacsorával (nyitányaként a zalewajka néven asztalunkra szervírozott, kovászos krumplilevessel) tettünk pontot kellemes vakációnkra. Néhány mondatban én is megköszöntem a szíves vendéglátást, majd következett a német Vezér, aki – mi másról, mint – a szocializmus építésében vállvetve együtt haladó lengyel és keletnémet nép megbonthatatlan, örök barátságáról szónokolt terjengősen, e testvériségre emelve vodkával teli poharát.
Beszédek után tánc. Mazurka, tangó, csacsacsa. A lengyel fiúk sorra felkérték a magyar lányokat, a többségében nőkből álló német különítmény eközben szomorkásan gubbasztott. Szánalomra mindenkor hajlamos voltam, ezért odaléptem a legpufókabb német lányhoz – táncoslábú hitveském éppen egy polszki legénnyel ropta -, s megpróbáltam a táncparkettre csábítani. (Ha már keletnémet gyártmányú Trabanttal érkeztem a Polski-Fiatot gyártók földjére, ennyi előzékenység elvárható volt tőlem.) A madchen szemlesütve tiltakozott - no persze, előzetesen nem kapott engedélyt a Vezértől! -, én viszont nem hagyom annyiban, ha kosarat kapok: kezénél fogva próbáltam magammal vonszolni. Bár ne tettem volna! Egyik heves rántásomra leesett a székről, nagyot puffant a földön, s kishíján engem is magával rántott. Egy kabarétréfának se lehetett volna kacagtatóbb csattanója, mint a földön ülő, termetes keletnémet lány meg én, ahogy kétrét görnyedve próbálom felemelni. A kárörvendve nevetők kórusa túltett Moniuszko „Halka” című operája menyegzői kórusának dallamos vidámságán is.
Ám van még egy csattanó. E búcsúestre - hogy-hogyan nem - betoppant egy Volkswagennel furikázó, nyugatnémet lány is. S ismét csak hogy-hogyan nem, a szövetségi köztársaság „konvertibilis valutájával” rendelkező lánnyal több lengyel férfiú is perceken belül szóba elegyedett. Úgy tűnt, a tőkés Nyugatról érkező ifjú hölgyet is jókedvre derítette a keleti blokkban palackozott vodka, nem mondott nemet a táncra kérőknek, sőt. Másnap, elutazásunk reggelén kiderült, az éjszakát is az üdülőben töltötte, jóllehet egyetlen üres szoba sem volt. Aligha szundíthatott békésen valamelyik keletnémet lány szobájában – az ilyen „kapitalista fellazítási kísérletet” nem engedte volna meg a mindenre árgus tekintettel figyelő vakációs Vezér. Nem kizárt, hogy valamelyik lengyelfi szobájában adott ízelítőt a „haldokló kapitalizmus országaiban” már népszerű, “fülledt erotikájú” nudizmusból. Legalábbis arra lehetett következtetni másnap reggel a lány mellett kidüllesztett mellel lépdelő fiatalember férfigőgös mosolyából.
...Óhazánk e tekintetben is a legvidámabb barakk volt az erényes táborban. Ahogy akkortájt szokásos volt, nem tiltották - de nem is támogatták! - a nudizmust. A főforgalmi utaktól messze eső délegyházi tavaknál a nyolcvanas évek elején megjelentek az első naturisták. Idézek egy visszaemlékezésből: „Abban az időben a meztelen fürdőzéshez és napozáshoz való jogot az emberek a hatóságok zaklatása nélkül nem gyakorolhatták”. Feltételezem, hogy a „fakabátként” becézett marcona hatóság egyenruhában érkezett, s nyomban személyi igazolványt kért a szabálysértőktől. A nudisták alighanem széttárták a karjukat, bizonyítva: még személyi igazolványt sem tartanak maguknál.
Az idők változására utal, hogy a Hon naturistáinak már szövetségei vannak (igen, így, többes számban); feltételezem, hogy az elveikhez ragaszkodó X Szövetség tagjai másként meztelenkednek, mint az Y szövetségiek. Honlapjuk is olvasható, amelyből megtudhatjuk, hogy: „A naturisták nem mutogatják csupasz testüket, hanem meztelenül élnek – és ebben rejlik a különbség! Mihelyst az időjárás, illetve a környezeti viszonyok engedik – levetkőzve élvezik a természetet.” A naturizmus alapelveiben pedig az olvasható: „A naturizmus nemcsak meztelen megjelenési formát jelent, hanem szemléletmódot (olykor életmódot) és közösségszervező erőt is. A naturizmus a közösség kialakításának legtermészetesebb fóruma.” Hej, ha ezt a közösségi szemléletet a magyar parlament tagjai is felvállalnák! (Megnyugtatásul közlöm: mi újságírók mostanság ki vagyunk tiltva az ülésteremből.)
Az egyik szövetség honlapján fotókkal illusztrált beszámolók is láthatók-olvashatók az ilyen-olyan eseményekről. A Negyedik Pörköltfőző Versenyükön tucatnyi hurka is szemügyre vehető, ám az óvatos szakácsnők kötényt kötöttek maguk elé. Az Első Lecsófőző Versenyükön viszont valamennyien ruhában fogyasztották el a mennyei csemegét... Egy kaliforniai nudista tán’ felvilágosíthatna, hogy – legalábbis öltözet/vetkőzet szempontjából – mi a különbség a pörkölt meg a lecsó között.
Előre is köszönöm a szíves tájékoztatást.
* * *
Földes Tamást elsődlegesen mint újságírót – riportert, publicistát – ismerik az Amerikai Magyar Hírlap olvasói, jóllehet az elmúlt negyed században néhány humoreszkje is megjelent lapunkban. A 2009-ben megszűnt (a Hírlapba beolvadt) Californiai Magyarságban másként jegyezték Tamást: több mint két éven át, „Könyörgöm, vissza a Lipótmezőt!” címmel, hétről hétre összesen 126, jobbára társadalmi témákat tollhegyre tűző humoros írása jelent meg. Los Angelesben akkortájt szóbeszéd tárgya volt, hogy „olvastátok mit írt legutóbb Földes a rovatában”? Szerzőnk valójában pályakezdésétől párhuzamosan művelte a két műfajt. Az ötvenes évtized végén a híroldal tetején lévő – rangot adó – 10-15 soros „hírfejekkel” jelentkezett a Magyar Nemzetben, később az Esti Hírlapban.
Első, egész estét betöltő zenés vígjátéka, a „Bolondos éjszaka” 1960 nyarán került színre az egyik budapesti színpadon (a főszerepeket olyan népszerű művészek játszották, mint Latabár Kálmán és Árpád, Csákányi László, Gózon Gyula, Somogyi Nusi). Zsudi József, a Vidám Színpad rendezője ’61-ben felkérte, hogy írjon a „Fiatalság nem bolondság” című ifjúsági kabaréba (egy sanzonját és két tréfás jelenetét adták elő), azt követően több esti, felnőtt műsornak is szerzője volt. Egy évvel később a Vígszínházban adták elő egy keretjátékát – igaz, műkedvelők, színjátszók és táncosok működtek közre -, egy országos ifjúsági vetélkedő díszelőadásának szövegét írta. Az Irodalmi Színpad részére ugyancsak ifjúsági műsor keretjátékát, konferansz-szövegeit hozta össze négy/!/ nap alatt („Ezek a mai fiatalok”), az eredetileg felkért ismert humorista egy héttel a bemutató előtt közölte, hogy „nem ér rá”... Tamás különösen büszke arra, hogy Kellér Dezső – amikor éppen a Thália Színházban konferált („Nyomozás a Tháliában”) - , Abody Béla, Békeffi István és Gyárfás Miklós mellett őt kérte fel, hogy írjon egy sztriptíz-jelenetet az Élet és Irodalomban megjelent, pikánsan mulatságos szösszenetéből.
A budapesti Magyar Hírlapban a gazdasági rovat főmunkatársa, alkalmanként szerkesztője volt, miközben - szombatról szombatra – „Közbeszólás” címmel láttak napvilágot ironikus, jobbára politikai helyzetelemzései. A Kamara Varietének kuplékat írt, sanzonja elhangzott a tévében, néhány tréfás jelenete a rádióban, s ugyancsak évekig havi rendszerességgel jelentkezett humoreszkekkel két szövetkezeti kislapban. Számítása szerint két-háromezer vidám írást jegyzett, amellett vidéken „haknizó” színész-csoportok műsorait konferált (némelyiküknek a magánszámát is ő írta). Ugyancsak konferálta a Los Angeles-i Thália Stúdió „Csak nőkről és csak férfiakról” szóló, jubileumi előadását (a színtársulat – Hacsek és Sajó, és egyéb jelenetei miatt – házi szerzőjének tekintette). Öt esztendeje, a „Nosztalgia75kabaré”című szerzői estjén a helyi művészek léptek fel a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban. Legutóbbi regénye, az „Egy fiú, két lány meg egy asszony” se nélkülözi a vidámságot.
...Tamás joggal érzi úgy, hogy szerteágazó újságírói-írói tevékenységének köszönhetően teljes és kerek az immár több mint hat évtizedes, „betűvetéssel” eltelt pályája.
Földes Tamás írásai itt találhatók >>>
Nincsenek megjegyzések