Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE

Pages

latest

Földes Tamás: Gólt rúgtam! Győztem!

Még a „fényes szelekkel” illetett (ám inkább félelmetes szélviharoknak nevezhető) ötvenes években történt, hogy – természetesen a „népi f...

Még a „fényes szelekkel” illetett (ám inkább félelmetes szélviharoknak nevezhető) ötvenes években történt, hogy – természetesen a „népi fogellátás érdekében” – engedélyezték: a fogorvosok magánrendelőt nyithatnak olyan településeken, ahol nem voltak fogbetegségek gyógyászai. Édesapám – aki világéletében sportos férfiú volt – hatvanadik életévéhez közel sem riadt vissza e feladattól, s amellett, hogy hetente öt napon át az SZTK újpesti szakrendelőjében dolgozott, három szabad délutánján pedig lakásunkban kezelte a jajgató „pacienseit”, hétvégéjét is lelkesen feláldozta. No persze nemcsak hivatástudatból: a pénzt se vetette meg. Budapesttől 51 kilométerre, a Duna-menti Dömsödön, egy parasztházban bérelt két szobát (rendelőt és várót); szombat reggel hajnalban indult és vasárnap este érkezett haza. Dömsöd az idő tájt „kulák-falunak” számított, a tehetős gazdák nem tudták, hogy mibe fektessék elrejtett forintjaikat. Ennek köszönhetően édesapám már az első hétvégén annyi pénzt zsebelt be, amennyi csaknem azonos volt az SZTK-ban kapott havi fizetésével. Húzott-tömött, koronákra, hidakra vett fel megrendelést, a betegek pedig elrejtett aranyaikat adták át, amelyeket apám törvényesen - egy arra kijelölt helyen - válthatott át fogarannyá. Fogalmazhatok úgy is: arany-életünk volt, eltekintve attól, hogy a fővárosban vajmi kevés élelmiszert lehetett vásárolni - falun viszont olykor csirkével, tojással fizettek.

Amint írtam, édesapám szerette a pénzt – de inkább kapni, mint pazarló módon elkölteni. Ebből adódóan döntött úgy: ha hét közben üresen áll a keskeny soroksári Duna-ág mellett bérelt lakása, a 14-16 éves fia töltse ott a nyarat! Hogy mégse legyek egyedül, lakásadónk, a 70 éves, nagyothalló Mariska „kisasszony” vigyázott rám. Főleg a falu szélétől a rendelő környékére besettenkedő cigánylányoktól óvott, akikkel - bármily csábítóan mosolyogtak is rám - nemcsak a mariskai tiltás miatt nem elegyedtem szóba - 14 évesen fölöttébb mulya is voltam. Igaz, lakott a faluban egy 17 éves, nyúlánk-szőke „kuláklány” is, Ildikó, aki nem egy serdülő - a „doktor úr kamasz fiacskájával” - szándékozott volna korzózni a pletykára éhes falu főutcáján. Hej, pedig amikor a dunai strandon, divatos fürdőruhában megláttam... no-de nem akarok nosztalgiázni (főleg amikor nincs is miről).

A Dunához - ami gyalogosan se volt messze - attól kezdve mentem napjában többször is, amikor jó apám megörvendeztetett egy kerékpárral. Bekarikáztam a falu valamennyi utcáját, az alföldi puszta egyik poros dűlőútján a szomszédos Kunszentmiklósra is átpedáloztam ott lakó rokonaimhoz. Egy szó mint száz: magányomban sem unatkoztam. Kiváltképp felragyogott az arcom, amikor apu meglepett egy bőr-focilabdával. Laszti avatóra együtt mentünk a strand melletti sportpályára, ahol percek alatt izmos falusi fiúk gyűltek körénk. Két csapatot alakítottunk, az - ismétlem: sportos - apám is beállt abba a csapatba, amelyikben én botladoztam. Ellenfeleink nem tisztelték a „doktor urat”, s egymás után rúgták a labdát a háló nélküli kapuba. Néhány perccel a mérkőzés vége előtt már 6:0-ra vezettek. Apám lelkesen küldte felém a kerek bőrt - mindhiába. Csúfos vereség előtt álltunk. Majd hogy-hogyan nem, az utolsó másodpercekben az ellenfél kapuja elé sodródtam, a kapus már a kapufélfának támaszkodva beszélgetett valakivel, amikor - nicsak! - elém pottyant a labda. Én pedig - megint csak hogy-hogyan nem - belerúgtam. Képességemtől telően akár mellé is lőhettem volna, vagy eltalálhattam volna a kapufát - de nem! A laszti túljutott a gólvonalon - 6:1-re szépítettem. Én rúgtam a csapatunk egyetlen gólját! Gondolom, az őrangyalom segített hozzá. Diadalmasan mosolyogtam apámra, ő pedig megveregette a vállam és kezet rázott velem. Gólt rúgtam! Ha a csapatom nem is, de én legalább győztem!...

Miért idézem fel e csaknem hat és fél évtizeddel ezelőtti diadalomat? Az időszerű analógia miatt. Mint ismeretes, az elmúlt héten szülőhazám miniszterelnökét az Európai Unió néppártjának ítélőszéke elé rendelték, s esély volt arra, hogy az általa vezetett FIDESZ-t kizárják a népcsaládból. De másként alakult. Csak 190 képviselő szavazott - ha nem is a kizárásra - a tagság időleges felfüggesztésére. Hárman viszont az összes szankció ellen voksoltak. A 190:3 arány legalább olyan szépségtapasz, mint a csak-csak a gólvonalon túlra vánszorgott labdám. E gólomra - focista pályafutásom egyetlen góljára! - azóta is büszke vagyok. Én legalább győztem. Nem tudom, hogy a FIDESZ labdarúgásért rajongó elnöke hallott-e a diadalomról (Felcsút a Duna túloldalán van), mindenesetre ő - és pártjának többi vezetőségi tagjai - győzelemről beszélnek. Igaz, pártjuk a taccs vonalon túlra került - de nem állították ki véglegesen őket. Pirruszi győzelem... de legalább nem teljes kudarc. Lehet még javítani.

...Befejezésül néhány szó még Ildikóról, az izgi szőke dömsödi kuláklányról. Édesapjával és nővérével hirtelen tűntek el a faluból. Senki nem tudta, hová száműzhették őket. Kúria szerű házukat „állami kezelésbe vették”, majd a helyi termelőszövetkezet irodájává alakították át. Csaknem másfél évtizeddel később, már újságíróként, egy üzemben jártam, amikor egy kócos, görnyedt asszony megszólított a munkaasztala mellől:

- Tomi, nem ismersz meg?

Bambán bámultam rá.

- Ildikó vagyok, Dömsödről... naaa. Tudom, megviselt az élet, sok mindenen mentem keresztül.

Hogy mi volt a sok minden, nem tudom. Csupán sejtem. Talán bepótolhattam volna a kamaszként elmulasztottakat. De a gyermekkori ábrándozó vágyakozás akkorra már múlt idejűvé szelídült...

Nincsenek megjegyzések