Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Koós Jánosra emlékezem

Nem voltunk barátok. Haverok sem. Egyidősek voltunk. Ismertük egymást, de gyanítom,  sejtelme sem volt arról, hogy ki vagyok valójában. Á...


Nem voltunk barátok. Haverok sem. Egyidősek voltunk. Ismertük egymást, de gyanítom,  sejtelme sem volt arról, hogy ki vagyok valójában. Állástalan, de már nem kezdő hírlapíró koromban, a Nagymező utcai Rátkai Márton Színészklubban - mondhatni minden napos törzsvendégként - ott vertem el a nemesebb célra is hasznosítható estéimet-éjszakáimat. Azért ottan (persze nemcsak azért), mert a nagybátyám nevét viselő Rátkai Klub több szempontból is meghatározó helyszíne volt az életemnek. Édesanyám és apám ott ismerték meg egymást még a háború előtt, az akkori játékkaszinóban, én pedig Évámra találtam rá, aki immár fél évszázada a feleségem.

...Valamikor a hatvanas évek elején a velem egykorú (pontosabban nálam napra négy hónappal idősebb) Koós János is feltűnt e bohémtanyán, amelynek emeleti galériáján, egy biliárd-asztal szomszédságában, az akkortájt divatba jött asztali foci játék is helyet kapott - rudakra szerelt bábukkal kellett a fagolyót a kicsiny hálóba juttatni. Különféle partnerekkel próbáltuk bevenni az ellenfél kapuját. Egy alkalommal „Jani” is odajött (emlékezetem szerint egy zenész barátja volt a párja), én Selmeczi Elekkel, az Irodalmi Színpad dramaturgjával álltam ki ellenük. A „nemes viadal” előtt sportszerűen kezet ráztunk, elmormoltam a nevemet és „csatára fel!” jelszóval játszani kezdtünk. Mit cifrázzam - egyoldalú csata volt. Perceken belül lesöpörtek minket a pályáról, a visszavágón még súlyosabb vereséget szenvedtünk - nem kértem újabb revansot.

Majd 1967-ben Komlós János, az ávósból lett újságíró -  aki korábban a Magyar Nemzettől kiebrudalt engem - e klub egyik számunkra fontos felétől fosztotta meg a tagságot. Színházat akart létrehozni és az éttermet szemelte ki a nézőtér számára, ahol rendkívül olcsón igen jó ízű vacsorákat fogyasztottam, az igazgatói irodáját pedig a galériában alakította ki. A kényelmes klubszoba a bárpulttal megmaradt ugyan, de a Mikroszkóp Színpad előszobája lett. Három évadon keresztül Koós „Jani” is - énekes színész-parodistaként - a Mikroszkópban szerepelt, nem ritkán Hofi Gézával párt alkotva.

A színpad művészei közül néhányan, előadás után elvegyültek kollégáik között, ott lazítottak - így kerültünk Janival olykor egy társaságba. Ha ő jelen volt képes volt mindenből tréfát csinálni; állandó jó kedv lengte körül. Egy alkalommal csipkelődve megkérdezte: „Nos megtanultál már asztali focizni? Bebizonyíthatod”. Pökhendien válaszolta: „Színigazgatód jóvoltából megcsonkított klubunkban ama asztalnak már nincs helye”. Így nem kellett ismét megszégyenülnöm; akkor is csak nagy szerencsével tudtam (volna) a fagolyót az ellenfél hálójába juttatni. (Komlós nem ült közénk, a bárpultot támasztotta és egymás után nyakalta be a fél deci konyakokat.)

Megesett, hogy a Fradi-pályán is összefutottunk Janival; mosolygott, köszöntünk egymásnak - semmi több. Megismert, de gyanítom hogy a nevemre nem emlékezett. Koósról köztudott, hogy szenvedélyes FTC-szurkoló volt, miként egy ideig én is... de később kiábrándultam a honi labdarúgásból, így a korábbi nagyjait nélkülöző Fradiból is. A kilencvenes években Jancsó Gyula, az Amerikai Magyar Hírlap kiadója, és Zsuzsa, az újság főszerkesztője elegáns bált rendezett a Los Angeles-i patinás Biltmore Hotelben. Emlékezetem szerint a lap megalapításának valamelyik kerek évfordulóját ünnepeltük.

A Koós családot - Jánost, az ugyancsak énekes feleségét, Dékány Saroltát és a színésznő-énekesnő lányukat, Rékát - kérték fel közreműködőknek. A műsort én konferáltam. Budapesti otthonában hívtam fel Jánost, bemutatkoztam és megkérdeztem, hogy miről szeretné ha beszélnék. „Majd a bál előtt elmondom uram”, válaszolta...

...Mindhárman, csak a bál napján, érkeztek Los Angelesbe, a reptérről menten a szállodához hajtattak. Én valamivel később érkeztem a „tett színhelyére”. Gyula arra kért, hogy egyelőre ne zavarjam a családfőt, mert álmos és ledőlt kicsit szenderegni. A hotel egyik szobáját jelölték ki öltözőnek. Miután a Hírlap történetéről szándékoztam beszélni, bevezetőként lapunk első szerkesztőjét, a bálon jelenlévő Szegedi Lászlót akartam felköszönteni, akinek aznap volt a születésnapja. Miközben méltató szavaimat fontolgattam, kiadónk hívott: „Gyere, bemehetünk Janihoz, már nem alszik, de fáradt és még fekszik”. Szervusz - köszöntöttem (akárcsak amikor telefonon beszélgettünk). Rám nézett, majd elnevette magát: „Jaaa, te vagy az?... Ne haragudj, amikor telefonon a nevedet mondtad, nem tudtalak azonosítani!”... „Miről beszéljek tehát? Gondolom a fociról, a Fradiról még néhány dalodról?”... „Ne, azokról majd beszélek én”...  „Akkor hát?”... „Mondj néhány korabeli pesti viccet, azokba sződd be a nevemet, találj ki valamit ami jól hangzik!”.

Kitaláltam. De nem kellett sokat konferálnom a színpadra lépése előtt. Amikor kiejtettem a nevét, az elegáns báli közönség megelőlegezett vastapsba kezdett. Azt követően „nem maradt más hátra, mint előre” - minden frappánsságot nélkülözve annyit mondtam csupán: „ Akkor most ő következik”. Javára szóljon: a hosszú repülőút fáradalmait figyelmen kívül hagyva, perceken át ő humorizált helyettem, a népszerű slágerei később következtek. Elhangzott néhány dala, amelyeket hálás hallgatói vele együtt dúdoltak. Hatalmas sikere volt, akárcsak a vele együtt éneklő feleségének és a Budapesten akkor már ismert - ám azóta musical-színésznőként a szakma élvonalába emelkedett - Réka lányának. Akkor, Los Angelesben találkoztam utoljára az elmúlt évtizedek legsikeresebb férfi táncdal-énekesével, akit parodista-színészként is szívébe zárt a közönsége.

Földes Tamás
Legutóbb február 21-én szerepelt a budapesti ATV televízió egyik beszélgetős műsorában. Meglepően törődöttnek találtam, a „nagy dumás Jani” olykor kereste a szavakat. Arról szólt, hogy eltört a karja meg a válla, a bal kezét alig mozgatta... de megemlítette még egy betegségét, amin az orvosa már nem tud segíteni. Hogy mi a baj, arról hallgatott, az okot azóta se tudjuk. Egy héttel később elhunyt, a gyászjelentés csupán „rövid, hosszú betegségre” utal. Március 20-án - 81. születésnapomon - a Farkasréti temetőben helyezik végső nyugalomra. Aznap leszünk/lennénk egyidősek...

Ismét valaki - akit sokan kedveltünk - csatlakozott a művészek mennyei társulatához.

Nincsenek megjegyzések