Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE

Pages

latest

Évfordulós beszélgetés Dr. Pázmándy Lászlóval, az amerikai Szabad Magyar Újságírók Szövetségének díjazottjával

Pázmándy László Mezőkövesd szülöttje. Három diplomás ember. Tanári diplomát szerzett Egerben, de volt rendőrtiszt, rendelkezik jogi dipl...

Pázmándy László
Mezőkövesd szülöttje. Három diplomás ember. Tanári diplomát szerzett Egerben, de volt rendőrtiszt, rendelkezik jogi diplomával is, de mindennél büszkébb a mezőkövesdi író - és közéleti munkáira. A Kaptárkövek című irodalmi-, művészeti-, közéleti folyóirat felelős kiadója.

- Művésztestvéreid vannak. Csak te lettél egy ilyen elfajzott rendőr?
- De nem mindegy, hogy milyen rendőr. Nyomozó tiszt voltam. 1989-ben a rendszerváltás idején bűnügyi osztályvezetőnek neveztek ki, 2000-ben nyugdíjba mentem.
- Pázmándi Antal keramikus-szobrász a bátyád. Ő is Mezőkövesden él?
- Ő 1943. január 6-án született, de mára pesti művészként él. Neki mindig más kell, újabb, régibb, jobb, szebb, nagyobb, értékesebb és nehezen elérhetőbb, ha csak vélhetően, vagy csak, ha mondottan is.
- 2016 óta Magyarország Érdemes Művésze.
- Valamint Ferenczy Noémi-díjas szobrász- és keramikusművész.
- Az írják munkáiról, hogy azokat nem magyarázni kell, hanem látni, és szellemileg elkalandozni bennük.
- Ez az ő munkáiban a varázslatos!  Az örök rejtélyes elégedetlensége sarkallja, mindig az alkotás kényszerű lázában él. Tehetsége mással össze nem téveszthető, értékes, időtálló nyomot hagy maga után.
- Szépen öcsédről. És a húgod?
- Róla, Erzsébetről is csak szépen tudok beszélni. Ő nyugdíjba vonulásáig maszkmesterként dolgozott a Televízióban.
- Önmagaddal nagyon szerényen „bánsz el”, festő is vagy, képeid feltűntek már Egerben is, jogász diplomád is van, komoly irodalmi munkásság áll már mögötted…
- Ha a megjelent 3 kötetemre gondolsz, akkor az igen szerény eredmény.
- Nívódíjas író vagy!
- 2005-ben Kalász Márton, az Írószövetség elnöke adta át, megtetszett nekik, amit Vörösmarty elégetett leveleiről írtam.
- És megtetszett Amerikában is egy versed olyannyira, hogy…
- Igen. Volt egy pályázat, a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége írta ki. Társaim unszolására beadtam ezt a verset:

Lelőtt torony
- 1956 -


Lelőtt torony egy város főterén,
Kockaköveken fekvő kereszt.
Utolsó útjára indult a vőlegény,
Szívébe tavasz volt október helyett.
Teherkocsi húzta a bronzszobrot,
És szikrákat szórt a kövezet.
A Hoór-patak medrében kapott új otthont,
A rettegett bálvány széttöretett.
Lángokba állt a temetői árok,
Lövedék pattogott sírköveken,
Lánctalp taposott égő szalmaszálon
És ők nem tudták, hogy ez nem Szuez.
Vér csordogált a menyasszonyi fátylon,
Kenyérért sorban állók lába remegett.
A lánctalpcsörgés fülünkbe cseng fájón,
Álmunkban is sajognak a régi sebek.
A nyomjelzős lövedék most is világít,
Nappal is, ha lehunyom a szemem.
Apám lenyelt könnyeit, anyám imáit
Akkor nem értettem, mint kisgyerek...

- És megtetszett a zsűrinek…
- Így lettem én az amerikai Baltimore városában működő Szabad Magyar Újságírók Szövetségének, az 1956-os forradalom 50. évfordulójára meghirdetett irodalmi pályázatának egyik díjazottja.
- És ha rövid időre is, de együtt publikáltál a magyar lelkiismeret legnagyobb írójával.
- Az újságnak ebben a számában jelent meg Vass Albert: Emlékezés egy régi márciusra című verse, melyet Bajorerdőben írt 1947-ben.
- Tíz éve történt ez! És mire fordítottad a nyereményt?
- Az oklevél a falamat díszíti, a pénzjutalmat elittuk barátaimmal.
- Honnan ez az energia, ez a szívós munkálkodás?
- Talán családi örökség. Apám megjárta a fogságot, volt kitől példát szereznem. A Szabad Európa rádió hallgatásában nőttem fel, így tőle ismerem az elhallgatott igazságokat. Erről írtam az "Egmont nyitány" című versemet.

                    Egmont nyitány...


          A múlt gomolygó ködén fénylik át,
          Egy rádió zöld macskaszeme.
          Fülembe cseng az Egmont Nyitány,
          Az a nyughatatlan, lázító zene.

          Dráma volt, remény, végzet és gyász,
          Végtelen, hullámzó tengere.
          Fölötte szállt a zsenialitás,
          Goethe és Beethoven szelleme.

          Apám megrendülten hallgatta,
          És tekintetével csendre intett.
          Zajlott ’56,- forradalma,
          Az emléket őrzöm, mint egy filmet.

          Mit láthattam, mint 8 éves gyerek,
          S megértettem a mély hallgatásból,
          Évekkel később a történteket.
          Kihűlt remény lett a lángolásból.

          Jött egy kor, egy hazug világ,
          A trónokon árulók ültek.
          Letiltották az Egmont Nyitányt,
          A hitszegésben elmerültek.

          Sokáig várt csendben jó apám,
          És ’56 győzelmét megélhette.
          Feljött a nap a sötét éj után,
          Melynek fényét magával vihette.

          Ha meghallom az Egmont Nyitányt,
          A szívem könnyekkel lesz tele,
          Mert pereg a régi film tovább,
          S jön apám megrendült tekintete.

- Hallgattátok a zenét, megírtad a verset, majd megihletett édesapád is.
- Olyannyira, hogy megírtam kopott bőrkabátjáról is egy verset.

                    Kopott bőrkabát


          Emlékek alszanak a szív pitvarán,
          Mint képek kopogtatnak a falán.
          Felébreszti őket az örök titok,
          Amit megfejteni úgysem tudok.

          Éjfél után sétáltam a parkon át,
          S szembe jött velem egy kopott bőrkabát.
          Valami régi békét éreztem én,
          Amely múlt ködében volt enyém.

          A kamraajtó belső oldalán,
          A szögre akasztva volt egy kabát.
          A tékozló időben sok vihart látott,
          Ősszel, tavasszal szabadba vágyott.

          Vitte magával évtizedeken át,
          Bor és dohányfüst fanyar illatát.
          Gőgös ruhásszekrény nem fogadta be,
          Nálam mégis nagy volt becsülete.

          Ha jött mogorva idő és hideg szél,
          A kopott kabát mindig útra kélt.
          Régi barátokat meglátogatott,
          Bor mellett sok dalt és nótát tudott.

          Ha az idő elszaladt, s hajnalodott,
          Nekem midig ajándékot hozott.
          Szép dalokat dúdolva jött haza,
          Ekkor karosszék volt az otthona.

          Ha ott aludt reggelig a székben,
          Mosolyogva várta ébredésem.
          Zsebeinek titkát jól ismertem én,
          Az ott feledett kincseknek helyét.

          Ha felidézem évek fátyolán át,
          Torkomban érzem szívem dobogását.
          Árnyékából láttam ’56 viharát,
          A láncot tépő remény diadalát.

          S kezem fogta akkor, mikor dőlt a torony,
          S elvitte a reményt, súlyos lánctalpakon.
          Az idő elsodort mellőle rég,
          De most is érzem azt az ölelést.

          Ahogy néha magasba felemelt,
          S ő is boldogan velem nevetett.
          Az éji sétát fiam értette meg,
          S láttam, a párásodó szemeket.

          Hallgattunk, nem kellettek a szavak ott,
          Összekötött minket egy erős kapocs.
          Apám rég elment, és fogynak a csodák,
          Övé volt, az a kopott bőrkabát.

- Szívszorító és torokszorító. Nincs is más kérdésem. Köszönöm!
- Én köszönöm! És jó lenne hallani valamit azon amerikai testvéreinkről is, akik ezt a pályázatot kiírták, elbírálták és elismerésben részesítettek engem.
- Ha megengeded, a száműzött írófejedelemnek ajánlott versed tenném a végére!
- Megköszönöm!

                    SZÁMŰZÖTTEK BORA

                              (gróf Wass Albertre emlékezve)

          A száműzöttek borában,
          Mindig van néhány könnycsepp.
          Ott láthatod bíborában,
          Az időt is, mit a bölcsek.

          Múlt és jelen hullámverése,
          Csillog a borospohárban.
          Száműzöttek kézremegése,
          Múltat hordoz a mában.

          Mert időt lélegzel te is,
          A levegőtlen világban.
          Borral iszol könnyet is,
          Honvággyal telt magányban.

          A száműzöttek életét,
          A sors palackba zárja,
          Mint hajótöröttek levelét,
          Viszi a tenger árja.
Szíki Károly

Nincsenek megjegyzések