Sütő András (1927. június 17 – 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas író „Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait...
„Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nem csak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.” (Anyám könnyű álmot ígér)
András halála óta írok egy naplót, Engedjétek hozzám az emlékeket címmel. 2016. szeptember 30-ra, halála 10. évfordulójára el is készülök vele, így határoztam. S talán közzé is teszem 2017 június 17-én, mikor 90 éves lenne. Lett! A napló meg nyitott maradt. Ha lennék, közzétenném én magam-magyar, ha lesz még magyar. Ha nem sikerül, akkor majd posztumusz humusz lesz belőle 2027-ben, mert én nem valószínű, hogy benne leszek. Majd kiadja más. Zizegni kezd a hajdani, a majdani kukoricás... Hej, Sándor, hej András! Együtt barangoltatok Lászlóval, Lacikával, mikor a gyermek megszólalt:
– Menjünk el még egyszer az állatkertbe.
– Ott szépebb lesz?
– Ott szebb lesz a világ.
Nem lett szebb.
- Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér;
- Úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, László. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hosszan éneklő, szép emlékezete.
Szóval: nincs más meghátrálás, írom tovább. Tovább, csak tovább!
SÜTŐ ANDRÁS feleségével, Éva asszonnyal
Kockázatos dolog az elesettek pártjára állani…
Megbocsátani magunknak. Szerintem ez a legmagasabb szintű emberi kötelesség és lehetőség. Megbocsátok magamnak. Így – miközben a legmagasabb elvárásnak teszek eleget-a legmagasabbra függesztett kötél alól is menekülök egyben. A legnagyobb kényszertől szabadulok. Több önmagamnak megbocsátani, mint másoknak. Mert elleneimnek megbocsáthatok, ha tudok, kellene tudnom, hisz ez keresztényi kötelességem, de ki bocsát meg nekem azért, mert megbocsátottam a gonoszoknak. A gonoszoknak, akik életemre, munkámra törtek, kiűzetésemre szerződtek. Csak én bocsáthatok meg magamnak azért, mert minden feltétel nélkül megbocsátottam nekik.
Nem egyezem a feltétel nélküli megbocsátás imájával. Hiszen azt nem írhatta elő a Teremtő, csak egyes érdek csoportok, akik tudták, hogy örökké vétkezni fognak és nekik majd előhozza a pap, s addig sulykolja míg elhiszi a földi halandó: bocsássak meg a gyilkosaitoknak! Gyermekeid, szeretteid legyilkolóinak, egy ország kifosztóinak, területe elrablóinak, mindazoknak, akik börtönbe zártak, rendőrökkel, ügyészekkel, bírákkal meghurcoltattak… Én nem akarok megbocsátani nekik, de magamnak meg kell bocsátanom, mert fegyverre nem fegyverrel válaszoltam, mert tolvajaimat nem tolvajlom meg, mert az összeesküvők ellen nem indulok hadakkal, a hazugokat, rágalmazókat nem törlöm képen, a szerelmemre szemet vetőt nem vágom orrba. Ezért, mert legyőztem magamban az egyenes választ, a vért-vérért kényszerét, megbocsátok magamnak. Ez a legnagyobb emberi tulajdonság. Ez az egyetlen előre vivő erkölcsi magatartás. Önmagamnak megbocsátani.
És mert ezt gyakorlom évtizedek óta, el tudok jutni oda, ahová vágytam, vágyom: testvéri magyarok közé. És közben olyan tájakat látok, melyek a világ csodáit hordozzák magukban. Azokat, amelyekhez szerelmes szavaiddal magad kötöttél, elődeim szülőforrásához, a Mezőséghez. Szíkhez, Pusztakamaráshoz…
A réginek a helyén új házat épített valaki…
Sütő András atyai jó barátommal egy alkalommal vitába keveredtem marosvásárhelyi otthonában. Ez akkor történt, amikor egy vendégjátszás okán ott jártunk a Gárdonyi Géza Színházzal, s a Securitate bevitt a laktanyájába, M. T. gazdasági vezetővel együtt. Akkor B. a mindörökké statiszta méretű-képességű csepűrágó és a köré gyűlt fegyelmi bizottság azonnal ki akart rúgatni, mert politizálásnak vették azon „kilengésemet”, hogy a secu bezárt pár órára Marosvásárhelyen. S a sors furcsa fordulatot vett 2 évtized elteltével, mert az akkori erőszakszervezet munkatársa, mai diktátorunk mostanság Sütő András művével nyitotta az évadot. Mint annak idején Gali rendezői diplomával, átható tudással és affinitással. Ő a Lócsiszár virágvasárnapját választotta, mely alighanem a legjobb Sütő darab.
A vitát az váltotta ki Andrással, hogy én vékonynak neveztem a Káin és Ábelt, valamint valamiféle deheroizáló kísérletnek, amelyben a Bibliai Ábelnek egy másik arcát, egy rosszabb arcát mutatja meg, s Káint pedig szinte hősi ellenállónak, afféle forradalmárnak építi fel, aki öl azért, hogy a zsarnokság igája alól szabadulhasson.
Tény, hogy a kisebbségi lét sorsmotívumai fogalmazódtak meg a dramatikus műben, s vannak dolgok, amik innen nézve nehezebben érthetőek és fordítva is igaz, de az átlagnézők egy része az egri bemutatóban ugyanígy, deheroizáló, hősöket a földre rántó kísérletnek értelmezte. S amíg ezen eltűnődik, véget is ért az előadás, semmiféle nyomot nem hagyva bennük. A cselekmény valóban vékony, kemény hitdráma, vita zajlik 5-6 szereplő között, mely nem mérhető a Lócsiszár korszakos, sokrétű, cselekményben gazdag drámával.
Akié a hatalom, azé a hála…
Darabot választani tudni kell. Sütő András drámái között is felállítható egy fajsúly szerinti sorrend. Így aligha kétséges, hogy színpadi erő szempontjából így követik egymást:
Egy lócsiszár virágvasárnapja (dráma) Bukarest, 1975
Csillag a máglyán (dráma) Bukarest, 1975
A szuzai menyegző (dráma), 1980
Advent a Hargitán (dráma) Budapest, 1987
Az álomkommandó (dráma) Budapest, 1987
Balkáni gerle (dráma) Budapest, 1999
Káin és Ábel (dráma) Bukarest, 1977
Mezítlábas menyasszony (dráma) Bukarest, 1950
A sokat emlegetett diktátor-direktori világlátás úgy látta jónak, ha Káint tűzi zászlajára. Kinek mi van, azzal főz. És mi ezt esszük meg. Azt minden esetre izgatottan vártam, hogy a motivációs problémákkal küszködő diktátor ki mellé áll, Káin vagy Ábel-lényét rendezi meg e darab kapcsán? Káin mellé, aki emberi méltóság törvényének nevében gyilkol? Ábel mellé, aki provokálja Káint
Én vagyok a magam Istene- mondja Ábel Arabellának. Ennek csíráit láttuk az elmúlt hónapokban, s megtapasztalhattuk többen is évtizeden át. Ábel mellett tör lándzsát, akit Önös- birtoklási vágy jellemez, kinek odaadó áldozatkészsége áltatás? Az első és második bűn válsághelyzet-generációja eljut-e a tudatig, hogy azzal valamit kell kezdeni, mert mindent nem lehet megúszni, ahogyan mondja gallérja mögül kiüzenve a gyáva: a nézőre bízom a döntést! Az igazság kálváriájának stációján végig kell mászni, ha tetszik, ha nem! Ha vállalta valaki a poéta sacer, szent költő Sütő művének színrevitelét, annak nemcsak átélni kötelessége egy szakrális és dramatikus világot, a közösségit, hanem újra is kell teremteni azt. No, itt kezdődik a művészet, melyet csak kevés diktátor ért igazán. Ugatni ugatja, de a poéta sacer vallatásával kitakarózik a lélek. A lélek, amiről kiderül minden.
Nézz le mireánk, ó könyörület. Ments meg a diktátoroktól.
Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.
Én nem tartozom azok közé, akik sorba álltak politikai formációk kis képességű nagy varázslói, zsebesei, sebesen hadaró elvtársainak kézfogásáért. Tartozom azok közé, akiket miközben eltávolítottak innen-onnan, leemelnek egy-egy Sütő művet a polcokról.
András három drámájában volt szerencsém játszani, de meséiből CD-t is készítettem. Tettem, amit tettem.
Trianon óta kisebbségben vagyunk, de az anyaországban is egyre erősebben. A nyavalygóké, nyalóké és diktátoroké a jelen, amely megeszi a jövőt. A féltehetség tobzódása fáj legjobban. Úgy gondolom ezt a kisebbséget sikerül szolgálni az új típusú színházmodell működtetésével, melyet Polgári Teátrumnak neveztem és világ elé vittem. Ezzel a kezdeményezéssel kísérlem meg a hagyománytudat és nemzettudat ébresztését, s teszem ezt a szándék és képesség harmonizációjával. Lépdelni, vagy ügyködni kell, nem számít a szélirány.
Kritikus pontra jutott már 2002-ben a magyar színházi modell, egyre érvényesebb buli a politikai direktori állás. Kellene tenni valamit, miközben a hibernáció miatt tehetetlenül nézzük, hogy a politikai kinevezett uralkodó igazgatók leváltották Sütő Andrást a műsorlapokról.
Mester! A bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél!
A fenyegetettség érzése hatja át valóban a nemzeti színjátszást és a nemzeti irodalmat. Lehetne írásomnak is az a címe, hogy élménybeszámoló egy bevehetetlen várról, mert a színház - úgy gondolom - miáltalunk válik bevehetetlenné, és ezt a szembenézést, amit ti fejtegettettek, próbálom ebben a kicsi írásban itt én is megerősíteni, hogy a magyar színház és a mai magyar történelem nézzen szembe a múltjával és számoljon el azzal, mert addig csak pamacsolás jeleit látjuk, programkészítés pedig nem történt mind a mai napig.
Tessék beemelni a kultuszminiszteri szinten talmitól elválasztott valót, mert a jelenlegi színházmodell a kiúttalanságot mutatja, holott küzdelmek és állandó fenyegetettség érzésében leledzünk, a brancs-szellem és a klikk megerősödése, váltóbotok váltása így is vagyon, és az irodalom mégsem válhat és a magyar színház hagyománya mégsem válhat áldozatává ennek az elképesztő klikk-szellemnek, ami uralkodik most és mindörökké talán.
Az ember pusztul, mert nem felejt…
Kötő József egyszer Tokajban azt találta mondani: a nyitott kultúra időszaka jött el. Ennek lehetősége van, de a veszélyei is megvannak. Erre a veszélyre hívom fel a figyelmet. A jelen helyzettel szembenézni, mert ne hülyítsük egymást, katasztrofális a helyzet a színészekkel való bánás és a színészeknek megnyilatkozásai jelenléte területén. Autonóm művészeti intézménnyé válás és interpretálás…. Hiszen a kettő együtt elválaszthatatlan elegy.
A színházi nyelvhez valami tanulságos esetet érdemes kőbe vésni: Latabárnak egyszer elvittek egy forgatókönyvet és azt mondták, hogy egy igazi arcodat, egy új arcodat látják meg a nézők, ha ezt eljátszod. Latabár erre csak annyit mondott: nekem a régi is jó. Tehát ezzel is óvatosabb bánásmódot javasolnék a magam részéről, ha lehet, mert a hagyomány része, ami jó kiútkeresés és az elit megteremtése, ez jól hangzik, de azért a Hegedűs a háztetőn nem hangzik itt idegenül, amelyben a hagyomány hagyományra épül. Eger környékén ez kiirthatatlanul itt van az ősforrásban is.
A kísérleti gyermekek a Betiltott Szavak zárt kapui előtt…
Sokan megcsontosodott hittel vallják: a nézőket szórakoztatni kell. Így igaz, de azt megteszi a katasztrófa kompetenciában jobb kommerszfilm-kínálat vagy az esti híradó. Ennél több kell: szórakoztatni és elgondolkodtatni kell, és ebben legyünk néha világváros!
Azt a címet viseli az én tanulmányom: úgy tilt és tűr, hogy mást támogat. Erre legjobb példa most Andy Vajna. Mindenféle kétes háttérrel és kétes értékű filmekkel komondor- modell lett a filmgyártásban, nem máshol, mint itthon. Állami pénzen, közvetlenül a miniszterelnök simogató öleléséből kibontakozva nem csak a kocsmákat és kaszinókat nyelte be, de a filmgyártásunk egészséges jövőjét is. Nincs már a sokat szidott Aczél rezsim idejében még életképes történelmi filmek gyártása. Csak a holokauszt népszerűsítő sorozata, meg a meleg-propaganda. handa-banda, hogy az kell! Csak kikel ez a rossz tudat és eközben elsorvad a valós igény, a valós nemzeti tükröt lelöttyintették egy kis lila fröccsel. Felvonná-e maradék szemöldökét Sütő András erre? Ezen gondolkodom. És csak ülök és gondolkodom.
Lesz egyszer, hol nem lesz, a Sáros utcán túl, a Bronzlovason innen…
Próbálom megfejteni a meghökkentőt, az öncélúan tetszetőst, a polcokon mindig szembe szökő helyre rakott, rikító híranyagokat, amikor már messze ment Sütő András, Nagy Gáspár, Gál Elemér, Sinkovits Imre, Bessenyei, Törőcsik Mari…Rettenetesen gyorsan kopnak a nagyok. Mintha így lett volna beprogramozva, és marad a szürke futam, a hullakanyar-maradékok ficánkolás. Ez ássa a nemzeti modellt mélyen alá, be a végtelen mélybe. Lesz-e ebből feltámadás? Csak ás a féreg, meg a bacilus-kaszinó disznó.
Hull a hó. Egy régi tél fehér méhrajzása…
Most, amikor nem róluk szólnak a ropogós újságok, most amikor az utolsó közöny is beült a fülledtté avanzsált országban, hol az utolsó könny is elpergett Kós Károlyért, Német Lászlóért, Páskándiért, Székely Jánosért, Sík Sándorért, Sütőért, Tamásiért, Mensáros Lászlóért, most amikor cukros szirupként szopogathatjuk az újságok címlapjain és belső oldalain színházművészethez kötődő új idők új sztárjainak sztorijait, csupa szomjúság az élet, a világító tornyok után, és nélkülük is úgy tűnik, az örökség megóvásának haláltusájában, mikor oda fagy arcunkra a mosoly, ha beleolvasunk az újságokhoz megtévesztésig hasonló lapokba, úgy tűnik, minden rendben van a színházi esték körül. És ha Wass Albert Sütő oldalán beülne a nézőtérre, ott most is csillogó szemű emberek ülnek, a közönség nem akar bírálni, nem akar jobban tudni, sem fölényeskedni, csak bámulja a színpadot, ahol magyar huszárok villogtatják kardjaikat. Van ott valami, az a bizonyos, ami átment nemzedékek öntudatán, és beszűrődött a lélek mélységeibe, az a titokzatosság, titokzatos anyag sugárzik benne, ami csak a mienk?
Lehetséges, hogy bizonyos értelemben mégis betelt a jóslat, csak ne tudunk róla?
A színházi este életünk legnagyobb pillanata volt mindig, úgy tűnik, a magyar családok többségének körében ma is az, s az maradt, mert sem a mutatvány színvonala, sem tartalma, sem a világról, megmaradásunk esélyeiről többet tudó írók világa nem érdekli őket. Mennek a felkínált menü után, hanyagolva Tamási Áront, Sütő Andrást, Remenyik Zsigmondot, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Illyést, és milyen hosszú lenne még ez a sor, ha győzném türelemmel sorolni. Hanyagolják a színi direktorok a véredényeket feltöltő, sorsformáló katarzist, messze elkerülik az igazság mezsgyéjét, létük szülőföldjét, hogy a teátrum falain kívüli reménytelenséggel való szembesülésben őket feloldozzák.
Az ember pusztul, mert nem felejt…
Az ország morális mélyrepülése, a nemzet szétszakadása, süllyesztése közepette, a politikai cselekvés mélygyökerű felelősségét levetve, van-e még remény a szembesülésre, a szembenézésre? Van-e még problémaérzékelés a divatízlés és politikai diktatúra meglebbentése, ellenszenves léte idején? Van-e még remény ott, ahol egy táborba terelt nemzeti irodalmat és színjátékot úgy tiltanak és tűrnek, hogy mást támogatnak? Mások meg a másságot támogatják. Gyűlöletkeltés és szembeállítás az eszköz, így sorvasztanak, s fellobog a médiadiktatúra, igazgatóváltási diktatúra, sajátos szociál-liberális ízlésmonopóliumot működtetnek gebinben, a másság-helyen meg Ságvárit, Cheguevarát vették pártfogásba minden kockázat nélkül, minden félelemérzet nélkül, s ebben a végletben meg leemelik Petőfit az érettségi anyagból, kivezetik Wass Albertet a hátsó kapun. Backstage-en sincs helyük! Pass!
Ez már nem a gilingalangos ének…
A vakító reménytelenséget a polgári, keresztény oldal azzal növelte 2002 óta, hogy elfelejtett tartóoszlopokat emelni, amelyek a reménykedés beszakadó boltíveit megtartanák. Ebben a dupla fenekű árulásban az őrlő kéz, a hatalom adakozó, totálisan nagyra nőtt mancsa csorgatta a pénzt belső és külső parancsra. Teátrumok és médiák felé csurgatta, öntötte. A polgári és a liberális polarizálódásban mára eljutottunk oda, hogy kozmikus méretekben terpeszkedik az ország fölött az édeskés mézernyő, mely elzárja az isteni erővonalakat Isten háznépe elöl, és kézi malom módjára zúg az udvari malom.
Hát ilyenek leszünk, ha már nincsen, akihez szólhatnánk?
Lapozzunk csak bele, hogy világosan érthetővé tegyem szavaim eddigi részét, lapozzunk bele, mit írnak a lapok, és szörnyülködjünk a minőségi forradalmat végképp feledve a művészeti vég kezdete előtt. Mit írnak? Idézek, de csak a türelem határáig.
Csonka Pici félholtan is énekel Korda Gyurival a Sziget Fesztiválon. Pindroch Csaba befejezte az éjszakázást. Angelina a kávézóban seggfejnek nevezte Brat Pittet. Megereszkedtek a sztár cickók. Hári Ricsi játszi könnyedséggel forgatta a palacsintát a levegőben. Csányi Sándor összeköltözött Erdélyi Timivel. Németh Kristóf ceremónia mester volt Judi esküvőjén. Horváth Éva megkívánta Jannyt. Gesztesi Károly barátjával golfozott. Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán évek óta vágynak közös babára. Görög Zitát megviselte a szülés. Dobi dobbantott, vége a Mega ~szerelemnek. Madonna karján kidüllednek az erek. B. S. bugyiban fürdött. Jól csak szívével lát az ember, tudhattuk meg Steiner Kristóf héber nyelvű tetkójáról. Vágó István elsírta magát fia esküvőjén. Bebe megtalálta a nagy Ő-t. Zséda 7 kg-ot hízott a várandósság alatt. Holnap kitör a WC-forradalom, a tarjáni családregény hőseinek romokban hever a házasságuk, dagonyázzunk pucéran a burgerlandi Édenkertben vagy a Sziget Fesztiválon. Eszenyi Enikő a gyönyöreit tárja ki a Sziget színpadon: „Hol a siető zongorista, ujján én és a füreliz, hol van Pista a fetisiszta, számból hol van a furcsa íz, mit belém öntött a lassú víz. A vastag farkú hova lett?”
Az égbe vagyunk bejáratosak. Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket.
Az általam elindított, ön és közjobbító szándékkal szerveződő Polgári Teátrumnak ebben a mézcsöpögős felhő alattiságban, az állati bombasztikus frázis petárdázásban van-e esélye megkapaszkodni? Aki Sütő András szavaival házal, mit lel a napi kerekezésben? Ha licitálni nem is képes, a szellemi infláció letörésére képes-e, és megérinti-e még a lelket, megtaláljuk-e szegény kamasz módjára a nemzet rögös útján a röghöz kapcsolódókat? Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Csábító lenne persze azt mondani, hogy igen, hisz a nemzeti identitás keresésében nincs kis téma. Cseppjeit bárki, bárhol fellelheti. Csak hát éppen ez az, hogy a cseppvadászokból volt legkevesebb 1990 óta folyamatosan. A szakrális síkon voltunk legkevesebben és az ellenzékbe szorult nemzet, a mindig kisebbségben élő nemzet, a vezetőivel együtt mintha beleragadt volna a liberális gáncsba és a bogáncsba, s most, mikor övé az ország, a hatalom és a dicsőséglehetőség, nem tud igazán igáján kilábolni a mélyre taszítottság állapotából. Az állatok torából még sok szemét maradt, mert nem volt tisztító paraszt vagy nagyúr, aki a kommunista-bűnökkel elszámolt volna, s kiszámolja őket mindörökké. Ámen.
A menekülő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok?
A poézis és polgári teátrum magára maradt. Csaknem támogatás nélkül. A kapucsengőt gyakran nyomogatták pedig a közvetítést vállalók, a visszaperelők, a szellemi elsivatagosodást észlelők. A felső akarat mintha áramütést szenvedett volna. A felfoghatatlan szörnyűségek észlelésekor 2002-ben mégis megalapítottuk a Varga László Polgári Teátrumot Egerben, Varga László képviselő úr tiszteletére. Cselekvési programot, polgári színházi modellt nyújtottunk be a FIDESZ szakpolitikusaihoz több ízben.
Még választ sem kaptunk.
A Polgári Teátrum működésére, munkájára pedig egyre nagyobb szükség mutatkozott. Hiszen a színházak, a közpénzen működtetett mamut intézmények elfeledkeztek kimozdulni a kényelmes játszóhelyről. Pedig a működési engedélyben is ott van az a kötelező szolgálat, hogy a vidéket el kell látni előadásokkal (természetesen a Heves megyei székhelyről mintáztam ezt a példát, lehet, hogy máshol nem így van, máshol egészen jó a helyzet). A vidéki települések teljesen magukra maradtak ezáltal, a szlogen megerjedt, elterjedt alapállássá merevedett: „jöjjenek be a megyeszékhelyre, ha látni akarnak valamit”. És ezzel odasimultak a szoclib kormány nemzetfelszámoló stratégiájához. Mélység és magasság táguló intervallumába ugrottunk mi bele, szálltunk Thália kordélyára.
Szavaink fehér törülközője a forró homlokon…
András! Nyálas optimizmus nélkül végezzük azóta is, mire esküdtünk veled, mire diplománk kötelez: szolgálni csalhatatlan egyszerűséggel a boldogságra vágyókat. Közösségteremtő szándékkal, mikroközegekben működtetni a felemelkedés reményét. Működtetni a nemzeti irodalmat, a vérkeringésbe pumpálni, lázítani a kiszolgáltatottság, a szerencsétlenségbe taszítás ellen. A nemzeti árulás ellen. A gagyi ellenében. A magyar nyelv szolgálatába szegődöttek köré szerveződve, az agresszív média diktatúrával, sértő támadóinkkal szemben. Páratlanul merész vállalás volt ez 2002-ben. De lassan a 20. évadunkra készülve nyugodtan mondhatjuk, egy pajzsot mi is felvettünk, egy kardot mi is forgattunk, és nem pusztultunk bele. Közben a hazugságot irgalmatlan könyörületességgel próbáltuk kiszorítani mindenhol, ahol megfordultunk. A lepusztult tereket benépesítettük szavakkal. És ha egyszer valakinek nagyon szüksége lesz arra, hogy milyen is egy polgári színház modellje, szívesen átadom majd. Most köszönöm a figyelmet.
A harangok a toronyban laknak…
A nagy vallásháborúk kora nem zárult le. Most népvándorlás köntösében verik rabszíjra Európát. A nemzetüldözötteknek most kell jelentkezni, mint régi tájak egykori uraiként. Mert igazában most kezdődik a muszlimok visszavágása, a nyugati országok meghódítása fegyverek nélkül. Egyszerűen: túlszüléssel megváltoztatják helyben az etnikai arányokat, aztán pénzelt vádorlókként elindulva beveszik Nyugat-Európát. Nincs az a kerítés, az az alagút, amely útjukat állná, ha a parancs megérkezik. Egy világtornyot szétlőni gyerekjáték ahhoz képest, amire egyéb eszközökkel is képesek, ha mögöttük a Világkormány vezetői állnak. Csaknem 2 évszázados csend után eldőlni látszik a keresztény-muszlim háború, melyben a keresztény világ súlyos vereséged szenved. A vereség pedig a legegyszerűbb okok miatt következik be: a liberális világkeselyűk az abortusz mellett bontottak zászlót, s emiatt az anyaországok többségében nem éri el a két gyermeket a családonkénti utódok száma. Franciaországban például ez az arány keresztényeknél 1,8, a muszlimoknál pedig 8,1 gyerek. Angliában 8 év alatt 30 szorosra emelkedett a muszlimok száma. A liberális Hollandiában 15 év múlva már 50-50%-os arány alakul ki. 2050-re Németország iszlám állam lesz. Honnan tudta ezt a technikát Ceausescu, hogy egy kis idő múlva az egész elszakított magyar terület román lesz, amit írtál, András, lépésről lépésre bekövetkezik. Hogy közelebbi megfogalmazásban írjam: bekövetkezünk!
A réginek a helyén új házat épít valaki…
Az elkövetett korábbi bűnök, a gyarmatosítás, leigázás miatt, napjainkban mondva: csinált háborúk miatt a régi civilizációk halálra vannak ítélve. (Mi is?). És nem a biznisz-terrorizmus miatt, hanem a nem keresztények összeesküvése, érzékeny memória-mezői miatt. (A nemzeti nagyothallásunk miatt. A politikai lódoktoraink miatt. Miniszterelnökök, államtitkárok és lóti-futi gombnyomogatók miatt. Márkás Márkok és hasonszőrű semmittevők, de pénzfelnyalábolók miatt. Az elmúlt 31 év hazugságai, elodázó hallgatásai miatt!) Pedig nem olyan a génállományuk, hogy a korakeresztény erőszakos gyarmatosítást, úgymond missziókat, keresztes háborúkat felejtenék. De a gének lázadnak és legyőzik a hagyományos nyugati kultúrát. Kadhafi mondta: nincs nekünk szükségünk terrorizmusra, kardok, puskák nélkül egyszerű élettani sajátosságainkkal győzzük le Európát. Ez a folyamat zajlik most.
Az Európa elleni, de nem iszlámok által kitalált, Európa elvesztésére kidolgozott liberális terv tehát beteljesedni látszik. A bűnösöket pedig meg sem nevezik. Pedig világosan látható, hogy a jólét-társadalmát beüzemelő, a szülések számát mesterségesen visszaszorító összeesküvő politikai elit eladta Európát.
De csak Európát? Észak- Amerikában nagyon hasonló a tendencia. Kanadában 2001-2006-ig 1,6 millióval nőtt a lakosság száma. Ebből 1,2 millió a bevándorló. Főleg ázsiai. Oroszország nem tudja kezelni az iszlám kérdést. Számukat már 21 millióra becsülik. Az újonnan szerveződő mohamedán közösségeket Kuwait és Szaúd-Arábia pénzeli. Pénzből pedig ott ilyen célokra tengernyi van, míg a keresztény Európa azon filozofálgat, hogy egy-vagy két gyerek legyen a családban, meg hogy két férfi az jó anya-e a gyereknek?
Kell némi idő megemészteni a nemzedékek, az európai, a civilizáltnak kikiáltott brutális hatalmasságok mészáros munkáit. De az ember edzett, mert hátában ma is kés a noszogató idő. Nincs rend, nyugalom, csak az, amit az ember kikever magának. Egy kávé és elindulunk a világ csodái felé.
A világ meggyógyítását holnapra kellene halasztani!
A lelkiismereti terrorizmusról elmélkedem az apró állatok szüntelen futkosása és a mellékoltár ezer számra lobogó gyertyáinak közelében. Csaknem megolvad az ember is. Olvadozik a történelem. Elfedett cselekményeinek sötét árnya bomlik ki, mint szélben lobogó zászló széle. Lelkiismereti terrorizmusról gondolkodom, amely a keresztény hittérítők és erőszakkal hitre kényszerítettek utolsó játszmája: a visszavágás! A legyőzöttek lázadása. Szájról szájra járatott erkölcsi kötelezvénye. Ma, 2021-ben érezhetően ezt éljük.
Szíki Károly
Nincsenek megjegyzések