Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Szíki Károly: Los Angeles. Függetlenségi bál - jelenet

Egy letűnt idő fikciói és valós szereplői Szíki Károly Lassan Györggyel Los Angelesben Szereplők: Szörényi Éva színművész Wass Alber...

Egy letűnt idő fikciói és valós szereplői

Szíki Károly Lassan Györggyel Los Angelesben
Szereplők:
Szörényi Éva színművész
Wass Albert író, költő
Szeleczky Zita színművész
Domokos Sándor író
Muráthy Lili színművész
Varga László író
Szombathelyi Blanka színművész
Lassan György (Kalapos) és felesége, a bál rendezői
Horváth Elemér költő
Szabó Sándor színművész
Kisvarsányi Géza és Éva mérnökök
Cserey Erzsi színész
Tollas Tibor költő
Katona Jenő lelkész
Madarász Pál író
Dékány László rendező
Czinkota Mihály színész
Dubsky Pirike, Jávor Pál utolsó szerelme
Tamási Miklós (Tabaki) költő
Bánkuty Géza (Motoros) vállalkozó, mentor

Nincs több körbejárás, mondja Kalapos, aki ennek a bálnak, minden évben kiemelt premiernek három évtizeden át rendező-igazgatója volt.

- Hölgyeim és Uraim! Hamarosan kezdetét veszi a 30. Függetlenségi bál, s el kell mondjam, csak Amerika lett öregebb ezekben az elmúlt évtizedekben, de mi nem. Köszöntöm mindazokat, akik a kezdetektől itt vannak a bemutatókon és azokat is, akik először jöttek el. A hagyomány szó egy emigráns életében erősödik fel igazán. Hiszen életünk nappali részét átitatják a befogadó ország szokásai, törvényei, de otthon, az esti órákban a Hamvadó cigarettavég, a Hollóházi porcelánok és korondi kerámiák közt töltjük életünket. Menekített Miska kancsó és szilvás szilke és egy lehangolt zongora jelenti a félmúltat. Nosztalgia ez, egészben. Óceáni orfeum. Másnak értéktelen, de nekünk a Minden. Angyalok csilingelése, szárnyaik suhogása a fülben. Meleg nyárban, hűvös télben. Egész évben várakozás tölt el bennünket, hogy meg lesz-e az a nagy találkozás, melyet Függetlenségi bálnak hívunk és a nyugati-keleti part magyarságát összehozza egy lélekemelő estre. A nagy találkozásra. Mennyi gond, mennyi nagy csodálkozás marad ilyenkor otthon. Hol? Melyik otthon? Mely elmúlt, mint egy szép kirándulás?.. (Fülembe ült ez a zene, Katona Klári énekli, most 2010 júniusában itt, s ott Los Angelesben a Magyar Házat megtöltő közönség előtt Presser mond el.) Mennyi csend, mennyi kezdő lázadás…És valóban: Elmúlt, mint egy gyermekkori láz és az összes zsebkendő eldobható a könnyeimmel. De már senki nem hiszi, hogy még minden távolság elérhető az életemmel. Jó hinni, olyan felemelő érzés rá gondolni, hogy: Még vár a nagy találkozás. Vár egy szép összetartozás. Összetartozunk. Összejöttünk ezeken a teátrális esteken, mit ma már úgy élünk át, mint egy süllyedő csodát... (Kalapos, a Kölyök bevallotta nekem, de lehet, hogy csak nekem még és feleségének, Erzsébet asszonynak, hogy szétszakadt álmokat sodor az éjszaka a partra. Kérdezem: már nincs több új állomás?… Már nincs több új állomás, mondanám, hogy ne mondd, de Presser rekedt hangja mind erősebbre tekeredik fel agyamban itt, a Los Angeles-i partokon.).

Kalapos, alias George Lassan kiszól a történelem portálja mögül. -Nos, újra együtt! Ezt az örömteli pillanatot konferálom most nektek, szeretett barátaim. És bár Amerika öregszik, lassan 210. évébe lép, mi fiatalon, sértetlenül, varázsos lendülettel kezdjük a mulatságot. Arra gondoltam, hogy a kerek évforduló kötelez bennünket valamire. Ezért néhány percig csendesedjünk el. Emlékezzünk a megérkezés csöppet sem könnyű perceire, hogy megbecsüljük jelen kényelmes életünket. A Haraszty honban élünk. A ’48-as forradalom örököseiként is számon tart a történelem. Mi vagyunk a mustrára kitettek, sétáltatott gyanús asszonyok és férfiak. De a kitoloncoltatottak is mi vagyunk. A birds of sea magyarok, kik megbecsülést vártunk és lettünk, akik lettünk, saját akaratból még magyarok. Azért különösen fontos, hogy a nem mindennapi évfordulós bál a nagyterem lobogó gyertyafényében a legszebb emlékeket és legreményteljesebb jövőt jelentse.

A Kölyök ellágyult egyszerre a prológ alatt, ahogyan végignézett a tágas terem asztalai mögött ülő fényes tekintetű magyarokon. Ilyenkor nagyon erősnek érezték magukat. Pedig nem múlt el ez a három évtized nyomtalanul. Megőszült az egykori vitézlő iskola, esteledik a színi tanodában. Akik pedig már itt voltak, a nagy öregek, példaképek és varázslók, negyvenötös emigráció eminensei, a fogadó generáció, aki szállást csinált olykor, olykor meg bezárta kapuit előttük, megfáradtan és megtörten, de az ünnepi órában egységben készül a nyitó táncra. Előtte azonban, mint minden alkalommal, megbecsült személyek lépnek a mikrofonhoz és áldásukat adják az estére.

A kitagadottak egyik asztalánál a költők ültek. Nyolcan. Sokáig szótlanul. Méregették egymást, végignézték, ki mit rendel. Láthatóan egy kivétellel mindenki csak ásványvizet, club szódát kért. Tabakihoz utoljára ért oda a felszolgáló. Tabaki - mert így becézték Tamási Miklóst, a vancouveri költőt -, nem sokat foglalkozott az erőltetett illemmel. Színész-író volt, szervező, menedzser, afféle mindenes. Ő tudta, a bál végére mindenki leereszti a torkán mindazt, amit egyébként odahaza vagy valami alkotóháznak kinevezett kocsmában rendszeresen elfogyaszt.

- Dupla viszkit kérek jéggel. És egy korsó sört.

A többiek, felé fordultak, mint valami csodabogár felé. Mint polgármesteri fogadáson, frissen borotválkozva, kinőtt öltönybe bújtatott, kimosakodott társulati tagok. Szorongva, s az első poénra várva, mint a Karinthy darabban. Akkor mindenki felvisít és jöhet a feszültség oldó konyak jobbról. Balról? Mindegy. Ilyenkor szeretik egymást a megjelent vendégek. Kivételt képezett Félénk, alias Pintér László, aki tudta, hogy Tabaki nem veti meg az italt. Ő így szerette az erdőbe tévedt társat, a soproni menekültet. Igazán szeszmentesen nem is mutatott jól, mert szomorúak voltak a szemei. S hogyan néz ki egy ilyen hatalmas testű ember szomorú szemekkel? A rendelését látván még két költőtárs utána szólt a felszolgálónak, de olyan tempóban, mintha a peronról kigördülő vonatra kapaszkodnának fel, az utolsó utáni pillanatban.

- Ha lehet, én is kérnék még egy Vilmost- nyitotta az utánrendelők listáját a Jogász-író.
- Shakespeare Vilmost vagy a brit kék cicust, Sir Williams-et, a macskámat? Kérdezte a mindig tréfás gyárfás, a pincér.
- Tell Vilmost! Tudja, amitől jobban célzom. Találtam?
- Talált, kérem!  Amíg a fejemen látja az almát, minden további nélkül lehetséges.
- Tehetséges! Jaj, de nagyon tehetséges! Sötét humor, jaj, de nagyon serétes! Ezért én egy kis unikumot kérnék - szólalt meg Kecskés. Ez itt unikum!
- Senki többet? Harmadszor?
- Akkor hozzon nekem is egy pohár sört.  Az asztaltársaság megvető pillantást vetett rá.
- Igenis, egy serital rendel. Ki? Ki is Ön, ki?
- Tabaki.
- Ja, igen, a tavalyi Tabaki uram.

Tabaki sötét bajusza alatt megvillant a huncut mosoly. Egészen aprócska rezdülés volt ez,, de aki ismeri őt, tudja, hogy élvezi az ugratást és a csiszolatlan humort…Ez a kis közjáték Los Angelesben érezhetően kibogozta a csomót az asztal körül várakozó állásponton pihenő vendégek lelkében. Szép lassan beindult a beszélgetés. A mérték kezdetben kiegyensúlyozott volt. Az előadó és társalgó szerep, mely az íróban egyszerre van jelen, nem szorított ki senkit a lehetőségből, hogy megmutassa önmagát, de kellő helyen súlyos hallgatással kiérdemelje majd a kollégáktól kapott dedikált pillanatot. A legcsendesebb szerepet Tabaki öltötte magára. Tekintélyes pocakján összekulcsolta méretes tenyerét és nézte a távolból érkező, csaknem barátokat.

Domokos, a Kiscsendőr, aki életének első felét egyenruhás társulatban, második felét ripacsok, megfontolt írók és más művészek között töltötte, felállt, ledobta átmeneti kalapját, és fordultában meglátta önnönmagát az oszlopra szerelt tükörben. Megigazította nyakkendőjét, kissé elmosolyította magát és ismételten megállapította, mint annyiszor: szemüveges arcának kifejezetten jól áll a mosoly. És ennek az egyelőre merevnyakú asztaltársaságnak még javára is válik, ha mosolyogva tér vissza. Ugyanazon kimért mozdulattal megfordult és magához ragadva a szót. Beszélni kezdett.

Tollas Tibor
- Ne haragudjatok, ha megkérdezem, de mint legmesszebbről jövőnek…
- Legmesszebbről? - vágott közbe Kisvarsányi.
- Igen, úgy hiszem a Winnipeg- Los Angeles út hosszabb, mint a…
- Mint a Los Angeles- Sarasota? Ezt kétlem, barátom.
- Ha megengeditek – kapcsolódott be a beszélgetésbe Félénk- és kifejtheti véleményét egy földmérő is…
- Akinek, mint köztudomású, egyik szeme colostok, másik szeme vízmérték- élcelődött Tollas-, ugye, mint az köztudomású.
- A szemnek ehhez most nincs köze- vette vissza a szót Pintér. A térképismeretnek inkább. E szerint és a józan emberi ész meglátásában…
- Én már nem vagyok teljesen józan, azért bátorkodom közbevetni- szólalt meg Tabaki-, hogy légvonalban repülővel…
- Vagy átszállással és beugrasz hozzám New Yorkba egy kis chilei borra- szúrt közbe a Jogász-író.
- Uraim, uraim! Én, mint egyetlen női szereplője ezen asztalnak, hadd javasoljam, Kisvarsányi felesége szerepében a tisztes vitát. Ezért visszaadom a szót az idő alatt víz alá nyomott Pintérnek.
- Mérnökként, soproni menekültként victoriai költőként köszönöm Éva asszony védő hálóját és becsszóra mondom, hogy Sarasota nyert.
- Domokos, mit szólsz ehhez? - szólalt meg Madarász, aki mindeddig szótlanul követte az eseményeket.
- Nézzétek! Én nem érzem magam egy római légiós katonának, hogy a barbárok ellen harcoljak a birodalmamért, mindhalálig. Ezért megadnám magam. Ezért igen. De hogy kanadai magyarként veszítsek amerikás magyarokkal szemben, azt az én igazságérzetem nem tűri…
- Kedves barátaim, mint jogásznak, lenne egy kompromisszumos javaslatom. Nem tudnánk inkább az irodalommal foglalkozni? Bizonyára megjelent kinél- kinél nem egy, de több kötet is azóta, hogy utoljára találkoztunk. Ejtsünk talán erről szót, ha már egybesodort az Úristen szele.

Kisvarsányi Géza és Szakács Dénes
Amint ezt kimondta, kötetek kerültek elő az asztal alá rejtet táskákból és megindult a végeláthatatlan dedikáció. Körbe- körbe, egymást keresztezve. A végére mindenkinél volt öt-hat új kötet. De a szerencsésebbek még távol maradt szeretőjének, feleségének, egy-egy jó barátnak is kért egy extra kötetet. Tabaki csak figyelte a báltermi négyes asztalnak, mint négyes páholynak méhkas szerű mozgolódását és emlékeibe egy Sopronban megismert költő emléke tört utat. Egy szőke feminin rímfaragó, aki egyre csak azt szavalta: Ott hagytam a korhadt osztályomat. Megfojtani bennem a költőt nem lehet, mert halálomban is szabad leszek. Kör-koros lenyomat… Hirdette ő is fennen, hogy a szabad szó katonája, szakított mindenkivel, rokonnal, boldog őssel, hogy példát mutasson a honi irodalom palettáján. Végül egy decemberi reggelen fagyva találtak rá a Pest felé vezető úton. A tanulság Tabaki számára akkor és most is az, hogy előbb érjük el a melegítő paplant, azután indítsuk útjukra a világostromló gondolatokat. Az megeshet, hogy bent reked minden ilyen elhatározás, de legalább ettünk néhány jó falatot és ittunk egy dupla whyskit jéggel és egy korsó sört.

Varga László
A Jogász-író másról próbálta meggyőzni asztaltársait, mára kirendelt hallgatóit. Számára New York volt az irodalom és a színház bölcsője. Nem is szólhatott máshogy, csak mint egy manhattani színházalapító. Ő, maga Doktor Varga László.

- Nézzétek. Ha szabad mondanom...
- Szabad Lacikám. Tiéd a Hudson szele, kapja fel szabad gondolataidat.
- Köszönöm. Nézzétek, ha körbenézünk, papokat, színészeket, költőket és ami különös, papköltőket találunk jószerével.  Mert a költő és a pap egyet hirdet: mesét.
- Ha leverik a veséd…
- Lehet, hogy ezt viccnek szántad Tollas barátom. Én Bartókot idéztem…
- Hát ne idézd, ha annyira se futja a nagy nosztalgiátokból, hogy a Central park sarkára ellátogassatok és egy elrojtosodott nemzeti szalagot kikössetek a falra, hogy kiáltson a loholó amikra: itt valaha egy hülye magyar élt. Legalább ennyit!
- Mire gondolsz?
- Talán kire!
- Bartókra gondolsz?
- Rá gondolok, Jogász! Éppen őrá. Mert rátok ki fog emlékezni, ha ti sem vigyázzátok a géniuszok lángjait?
- Igazad ellenére én hiszem, hogy mindkét szellemiség egy tőről fakad, a Jó Isten paradicsomkertjéből. Én New Yorkban éppen ezért olyan színházat hoztam létre, amely a templom alsó termében, mint a szent ház védelmében működik.
- És működik?
- Csodálatos élmény. Most éppen a két legnagyobb magyar hitvitájáról írt dráma bemutatójára készülünk.
- Mi a darab címe? - lépett be a két író élcelődésébe Pintér.
-  Kossuth vagy Széchenyi.
- Ilyen vagylagosan? Ilyen egyszerűen választhatunk? Ez jó. És ki írta?
- Szerény személyem.
- Azt csiripelik, hogy van egy Jogász színház Manhattanben. Azért Varga, mert csak a Jogász darabjait játsszák benne.
- Ez már úgy hangzik, mint egy ügyészi vallatás… Kiváló emigráns színészek lépnek színpadra. Szerintem ez a fő motiváció. Kétségtelen, hogy magam is írok színműveket a teátrum számára. De ez talán nem válik a színház kárára!
- Ha megengeded- szólt közbe Tabaki- dedikálnék a színházad számára egy ’56-os drámát.
- Miről szól konkrétabban? Milyen intevallumot ölel át?
- A soproni egyetemisták kálváriájáról írtam. Ígéretekről, idegenbe szakadás lelki gyötrelmeiről szól Az erdészeti tanoncok kálváriájáról. Legfőképpen a történelmi várakozásról és a be nem váltott ígéretekről.

A Jogász kinyitotta a 15. oldalon és olvasgatni kezdte Tabaki drámáját:

Egy geodéta lány lezuhant a sziklákról és meghalt. Ő volt a mi forradalmunk egyetlen halottja. Legalább is testben… Aztán, pár napja csak, kint járt a kanadai követség, meg a bevándorlási miniszterük, vagy micsoda…

Az ígéretek elsikkadnak az irodák fiókjaiban, az életek pedig az idegen közönyben... Persze lehet, hogy jól sikerül...

Hogy személy szerint én miért fogadtam el?.. Kalandvágy?

Talán a féltem hazajönni? - Nem tudom... És ne higgyétek, hogy nem szerettem ezt a földet…Vigyázok, hogy mindig az igazakba kapaszkodjak. Akkor talán megmaradok. És az ország is..

A Jogász eddig jutott el az olvasásban. Érezte, valami különleges, messziről jövő érzés markolja meg a torkát. Megköszörülte hangszálait, orrán feljebb tolta szemüveget és odaszólt Tabakinak.

- Küldd el a színház címére, New Yorkba. A következő évadban műsorra tűzzük.
- Kezedben tartod az egyetlen példányt, László. Megbízom benned. Vidd magaddal és bánj vele férfiúhoz illően.
- Köszönöm, szólt Varga és a többi dedikált példány mellé csúsztatta a Második vetést.

Katona Jenő, Katonáné Ibolya (jobb oldalon) és Birta Anna
Ekkor Katona Jenő, a San Francisco-i lelkész emelkedett szólásra, hogy megáldja, mint annyiszor tette már, a nemzeti bált.

- Imára kulcsolt kézzel hajtsuk meg fejünket. Fohászkodván a gondviselő Istenhez, magyar nemzetünkért.

„Be régen vérezel szegény magyar. Fegyvernek éle, s bűnöd átka mar. Remegve kérdem, hogy tán el sem jő, egy gyászos múlt után egy szebb jövő? De Jézusom szelíd feddőn felel: kicsiny hitű, miért kételkedel? Én Úr vagyok, vész és vihar felett. Hozzám siess magyar, megmentelek.”

Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel… és kitartással, bátorsággal, hogy legyen ereje tovább küzdeni létéért és jogaiért. Ne engedd, hogy nemzetidegen eszmék tovább is fertőzzék népünk lelkiségét a különféle izmusok által. Hanem adj tiszta szívet és bölcs elmét eljövendő új vezetőinek, hogy Krisztusi lelkülettel vezessék népünket egy tisztább és nemesebb emberi eszme felé.

Álld meg a mai estét ezen gondolatok által is. Áldd meg ezt a maroknyi, hazáját kényszerű okok miatt elhagyó magyarságot, akik immáron harmincadik éve tartják a fáklyát és ébresztik Magyarország feltámadásának reményét.
Hallgasd meg Uram könyörgésünket, a Pártus Jézus által. Ámen.

Szeleczky Zita
A megbeszélt forgatókönyv szerint Szeleczky művésznő lépett a pódiumra. Légiesen, vékonyan és csinosan lépdelt el a vendégek előtt. A régi filmsztár mosolyát hordozta végig az embereken. Pisszenésnyi emberi hang sem hallatszott, csak a légkondicionáló csendes búgása volt érzékelhető. A versmondás nagy asszonya, a birodalmakat beutazó szavaló művész. A Beverley Hills magányos menekültje. Kedves, lágy hangon vezette fel a költeményt:

Szeretett magyar testvéreim. Ezúttal Wass Albert versét hoztam el nektek. Külön öröm, hogy az ő megtisztelő jelenlétében nyújthatom át Önöknek. Kedveseim az idő rajtunk fog valamit. Az emigráció vasfoga hol itt, hol ott mar belénk naponta. Hervadunk az idegen tavaszban. Ezért, mint óhajt mondom el ezt a rövid alkotást. Mert hiszünk Magyarország feltámadásában. Szeretném, ha mielőbb érvényét veszítené a Költő verse.

Wass Albert
Idegen tavaszban

Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.
Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.

Virágtalanok itt az erdők.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.
Szelek s madarak rendre jőnek,
de egy se bennünket keres.

Mit ér, hogy gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,
idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?

Gyökerünket keleten őrzi
valami babonás varázs
s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.

Zúgó taps fogadta és kísérte helyére az egykori primadonna sztárt. Az asztalnál színésztársai fogadták.  A Kölyök vette kezébe a mikrofont:

- Áldozatvállalással kell a magyar jellemet megszilárdítani. Kilábalni a posvány teátrumból, amelyben évtizedek óta vergődtünk. Szemben a bolsevik eszme szuronyerdejével, henye helytartóival, játsszuk szerepeinket. Részeg kolhozelnökeikkel, toronyőreikkel egy manézsban. Szakítani akartunk a régi formákkal és nem megújítani, megreformálni azokat. Nem foltozni a kitérdelt eszme mackónadrágját. Nem hírnévért könyöklés vezérelt minket, de igazságszeretet és együttérzés. Ezt vallom utolsó leheletemig. A hagyományos karrier útjáról lelépett művészek közé tartozom, írók csökönyös vallatottjai közé, akik szép számmal itt ülnek ezen az estén is. Mások mást választottak. A hálózati jellemkomédia aggatott ruhái egyeseken viseltessé váltak. Ez a ’48as New Buda és ’56 forradalmának üzenete is. New Buda. Hírlik, hogy álmaink és szenvedéseink kálváriájáról valaki drámát írt, Kossuth-ot meglehetős liberális színben tüntetve fel. Valami Békés Pálnak hívják. És még senki sem tiltakozott teli torokkal. A mi torkunkból szárnyaljon bátran minden ének. Reményeinket egyetlen vereség sem hervasztotta le.   Új lapokról, új profilról esett szó. De mi a régieket sem szeretnénk hátrébb tolni. Azokat, akik a fegyver után, itt, az emigrációban tollal harcolnak a közöny és felejtés ellen. Horváth Elemér költő urat kérem, tegye lehetővé, hogy a „Maja tükrébe” bepillanthassunk.
-
Szakállas férfi lépdelt ki a sorok között. Kopottas öltönyével kicsit kirítt a szmokingba, nagy estélyibe öltözött vendégseregből. Többen gondolták volna bolti eladónak, szórakozott professzornak is akár, amint orrhegyére csúszott szemüvegében állt a pódiumon. Több zsebét átforgatva végül is ráakadt arra a gyűrött papírlapra, amelyen a költemény lenyomatát sejtették a hallgatók. Még egy rövid orrtörlés előzte meg a produkciót. Nadrágzsebéből méretes zsebkendőt húzott elő és alaposan megtörölgette az orrát. Először az egyik orrlukba, majd a másikba dugta be mélyen a seszínű textíliát. Rekedt hangon, valahol mélyről, nagyon mélyről kezdtek felszakadni a szavak. Darabosan és teljesen színtelenül. Mégis! Ellenállhatatlanul ragadta magával a sorsukra illő, lelkükbe fészkelődő sorosat.

Magyar költő a hazájára gondol Amerikában

Nem itt születtem ahol élek
s egy csöppet sem volnék itt idegen
ha nem a verseim miatt
Ezen nem változtattak évek körülmények
sem angol asszonyom (a szerelem
egy hajdani játszópajtásomé lett
s örökre édeni tilosba tévedt)
Elég a mindennapi kenyerem
s szabad vagyok
Tudom hogy cserélnének
sokan velem hacsak az értelem
okos játéka volna boldog élet
Ablakomból a nyári kertre nézek
Panaszra nincs okom nem is teszem
Az eső fehér almafái égnek

Már helyére lépdelt, amikor meghallotta a tapsot. Érezte, ez nem csupán a kötelező udvarias taps. Szavai mintha bevésődtek volna valahová az emberi szervezetben. Az asztalok között haladva többen megrázták a kezét, megérintették kabátja ujját. Jól eső érzés futkározott a hátán. A megmagyarázhatatlan hatás. A költészet ereje. A mindhalálig ellenség, a bolsevikok hátában székely bicska.

- Hölgyeim és Uraim! Most egy távolabbról érkező harcostársunknak adom meg a szót- vette ismét át a konferálást a Kölyök. Nem csak térben, időben is távolabbról jött régi kedves barátunkat szólítom a pódiumra. Orlandóból repült ide, csak erre az estére. Hallgassuk tisztelettel a Költő szavait.

Villogó tekintetű ősz öreg lépdelt fel a színpad lépcsőin. Botra támaszkodva, mint az elmúlásba menetelő ősz. Megköszörülte torkát. Tekintetét végighordozta szeretett közönségén és beszédbe kezdett:

- Wass Albert vagyok Orlandóból. Hosszú útra már nem tudott vállalkozni, mert hamarosan igen hosszú útra megyek. Itt állok, talán utolszor jöttem el és itt állunk ezen az új vártán és innen hirdetjük továbbra is a magyar szellem jussát és erejét. Hirdetjük és valljuk, hogy a magyar szellem magasabb rendű szintéziséért, a lelkek megbéküléséért és egymásra találásáért dolgozunk.  Hirdetjük és valljuk, hogy a magyar jövendő kulcsa nem különféle politikai szólamokban, hanem egyedül csak Krisztus tanításában található meg. Újra és újra odakiáltjuk a magunk megtalált titkát a magyarságnak: ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összefog! Ne gyűlölködés, önérdek, kicsinyes elfogultság irányítsa szavainkat és tetteinket, hanem a közös magyar sors felelőssége. Otthon szenvedő népünk jövőjének felelőssége, mely mindannyiunkat egyformán kötelez, Isten és ember előtt! Nem lehet tudni mikor, de biztosan eljön az idő, amikor szükség lesz egy fundamentumra, amire fölépülhet az új, szabad Magyarország. És jaj nekünk, ha ez a fundamentum nem épül meg addigra a lelkekben és ha nem a Krisztusi tanítás köveiből, nem a szeretet és a megbékélés köveiből épül. Ennyit szerettem volna Önöknek elmondani. Lelki erőt, egészséget kívánok a további küzdelmekhez, de mindenekelőtt jó szórakozást!

Hatalmas taps kísérte a helyére. Ebben a pillanatban átérezte, milyen dörgedelmes fogadtatásban lesz része darabjainak hazájában, ahová már nem térhet haza, mert a magyar sziklaszirtet megragadó keselyűk nem engedik leszállni a sólymokat. Átfutott agyán, melyiket mutatják be először, ha ő már nem zavar be a politikai palettán ugrándozó bohócoknak. Talán az Ember az országút szélén kerül először a rivaldafénybe. Vagy inkább az Elvásik a veres csillag… Nem, mégsem! Inkább a Funtineli boszorkányok. Mire eszmélt, a Kölyök már intett a zenészeknek, hogy készüljenek a nyitó táncra és a konyhafőnöknek, hogy a vacsorát hamarosan szervírozhatják.

- Magyar Testvéreim! Sok mondanivalónk lenne még egymásnak, így a pódiumról üzenve, lelkesítő szavakat kiáltva, igéket mormolva, de tekintettel arra, hogy nem egy konferenciára jöttünk össze, ahol az emigrációs lét nyűgét és örömét, az óhaza felé történő vállalásainkat bő időtartamban bemutassuk, kitárgyalhassuk, most meg kell szakítanom a szóáradatot. Egy verset és egy éneket jelentek még be. Először Monterey királydráma írója, Madarász Pál olvassa fel a nap témájához illő rövid költeményét.

Szálfaegyenes, szikár férfi lépdelt a pódium felé. Kevesen ismerték, de többen tudták róla, hogy Amerika egyik leghíresebb egyetemének, a Berkeley-nek elismert professzora és első szent királyunkról korszakos verses drámát írt. Két részben. Istefán néven.

- Most nem olvasom fel az egész Istefán és az Árpádfiak drámát- kezdte a daliás termetű író-, ahogyan ígértem a megérkezéskor néhány író barátomnak, hanem egy rövid vers erejéig ragadnám magamhoz a figyelmet. A mai nagy ívű gondolatisággal kapcsolatos kérdéseket vetek fel én is írásomban. Prózaian: ha elpusztulok, marad-e valami utánam?

Megmarad-e a nyom?

Alkonyodott.
Fekete-piros fellegek
Árnyékot vetettek
A fáradt világra,
Ködös Rába-partra,
Éjbe- hajló fákra,
S a vonatra, mely dohogva loholt,
Mint vén zsivány, kinek jó fogása volt,
S most tele a zsákja…

Az égen borzongva, fázva
Fürdött már a hold
Vérében a haldokló Mának,
Kit a leskelődő napnyugati Árnyak
Az ég peremén orozva leszúrtak…

„Meghalt a Ma”! meghalt a Ma!”
A fák riadtan zúgtak
Lent a Rába-parton,
És csattogva. Robogta száz vonatkerék:
„Meghalt a ma! Meghalt a Ma!”
Nézd, mily véres lett az ég!

Meghalt a Ma, és holnap meghal a ’Holnap’!
Lekopnak a hegyek, a vizek lefolynak,
 S a földet köröző sápadt, ifjú hold,
Holnap már nem lesz…
Holnap már csak volt…

És nem leszek én sem…
S ki tudja majd, hogy voltam?

Megmarad-e a nyom
Sárban, homokban, hóban?
S megmarad-e, vajon, sziklában, kőben?
Száz év, ezer év
Pillanat csak az örök időben…

Alkonyodott.
Fekete-piros fellegek
Árnyékot vetettek
A fáradt világra,
Ködös Rába-partra,
Éjbe-hajló fákra,
S a vonatra,
mely fáradtan loholt
Velem a semmibe… az éjbe.

A drámaíró meleg taps kíséretében lépett le a pódiumról. Kezében tartott könyvét átnyújtotta Lassannak. Írt bele pár sort, majd a helyére lépdelt. Különös érzések játszottak lelke húrjain: miért is mondta ki azt, ami oly régen nyomasztja már, hogy mi lesz, ha felbukik ebben a lefelé bandukolásban? Fia, aki óva inti őt, hogy magyarokért emeljen, írjon szót és áldozzon valamit e szent fogadalomra: Hazámat mindhalálig szolgálom. A költő bátran kiáltott és kiállt ott, azért, amiért kevesen állnak ki és csak kevesen kiáltanak. Befogták a szám, mert nem akartam azt írni, mit kért tőlem a liberális diktátum. Silentiumra tettek. Mondod még? Mondom! Mert nekünk nem szabad feledni, a gyilkosokat néven nevezni. Ki kell szabadítani rabságukból a gondolatokat. A költőket, művészeket Sikerülni fog, mert a hálózat burkából kiszökik a rabul ejtett szó, csak a kalitka előtt többen kell ácsorogjunk. Köszönő szavaimat most szerető közönségemnek küldtem, akik megfiatalítanak ebben reménytelen hosszúra nyúló emigrációban.

És ebben a pillanatban elsorakoztak a díszmagyarba öltözött táncosok, felcsendült a zene, kezdődött a Palotás.

George minden fájdalmát és örömét ki akarta táncolni. Ahogyan ígérte feleségének. „Megvárom a palotás végét- gondolta- és akkor új zenét kérek. Afféle meglepetést.” Szólt a zenészeknek. „Keringőt!.” A vezető bólintott. A díszmagyaros nyitány szépen formázta meg a teret, mint mindig. „A zene mindent visz- gondolta- ebbe nem lehet belebukni. A nagyobb kockázatos majd az én belépőmmel hozza.”

Taps és bravózás ébresztette a tervezésből. A mikrofonhoz lépett, dús ősz hajkoronája meglibbent kissé a légkondicionáló erejétől.

- Hölgyeim! És uraim! Barátaim, bajtársak! Most pedig mindenki hunyja le a szemét. Merüljünk el a harminc évvel ezelőtti nap emlékeiben. A jövő kérdőjelein. Keserű honvesztés lélek őrlésén. A bizonytalanságon. A sok-sok kétkedésen. A mindig kicsik vagyunk sugallatán. És akkor gondoljunk a jelenre. Ahová megérkeztünk. És nem is akárhogyan. Csak a hajunk lett őszebb. A hölgyeknek az sem. A szellemünk fiatal maradt és sikereink kimondhatatlanok. Családjaink már egy magasabb szintű életet élnek. Egy olyat, amilyet szerettünk volna nekik megteremteni, ha már a hazát újra cseréltük. Valamit, a mindenért, a legtöbbért, Magyarországért. A tánc akkor kétségekkel volt tele. Ma egy más táncot járjunk. Felhőtlenül, szabadon. Győztesen.

Én elkezdem, az én drága szerelmes feleségemmel. Kérlek Benneteket, fogjuk össze ezt a harminc esztendőt egy közös, szép keringővel.

Vadnak érezte magát, ahogyan felesége kezét megmarkolta és hátára helyezte jobb tenyere élét. Széles ívű nagy léptekkel forgatta körbe partnerét a báltermen. Szarvasnak képzelte magát. Hatalmas csorda gyermekének. Aki fölött megjelennek a vadászgépek. Egyre jobban és jobban magával ragadta az ég felé törő dallam. Könnyűnek érezte magát. A záró taktusra térdre omlott. Az asszony kezét nem engedte el. Mélyen a tenyerébe csókolt. Sokan megbabonázva nézték őt. Hogy olyan kölykös, ellenállhatatlanul sármos. De új dallam szökkent magasra és táncba indultak a parkett seniorjai. Kölyök felállt, tetovált karjában, melybe a volt menyasszonya neve volt bevésve, ott tartotta, ahogyan azóta is hűségben: élete párját. Állt terpesztett lábakkal. Ősz haja fürtökben a homlokába csapódott. Nem szóltak, csak lihegtek. Ingéből csurgott a víz. Egymás szemébe néztek mélyen. És akkor határozott hangon, nagyon mélyről egy szót ismételt Kölyök:

- Szeretlek. Szeretlek…

Cserey Erzsi
A hármas asztalnál ültek a színészek. Perzselő lobogás és mosolyerdő vibrált a feldíszített teremnek ebben a szögletében. Ismerték egymást és jól láthatóan mindenki elfogadott mindenkit. A bálozók jó része ismerősként üdvözölte őket. Még a New York-iak is hazajárónak számítottak már. A keleti partról Cserey Erzsi, a Szőkeparadicsom, Dékány László rendező és Czinkota Mihály, a nemzet színésze, nejével, Pirikével érkeztek. Egyedül Pirike nem volt közülük színész, de közéjük sorolják a manhatteniek, mert ő Jávor Pál szerelmeként közelről és mélységeiben is megismerkedett a teátrummal. Elválaszthatatlan részévé és szponzorává vált a keleti parti színháznak.

- Mesélj magadról, magatokról- szólalt meg először Szeleczky művésznő. – hallom, jól kezdett a frissen alapított színházatok New Yorkban. Mikor is jött létre?
- Nyolcvannégyben- válaszolt Cserey, a Szőkeparadicsom. - Az öreg úr, a Jogász Varga alapította. Kezével a szomszédos asztal felé mutatott és széles mosollyal egy „helló”-t is átküldött a szemüveges író-jogásznak.
- Na, ne mondd! Ő? Aki a politikusokkal ül együtt?
- Igen, ő. Maga is politikus volt 1947-ig. Akkor menekült ki Bécsbe.
- Á! Bécsbe? Igen? - kapta fel fejét a szemben ülő Muráthy Lili. Én magam is arrafelé vettem az utat 1946-ban… Nyőgéről indultam. Emlékszem minden momentumra. A lábamon egy kitaposott fejű trampli parasztcipő volt. Két számmal kisebb a lábamnál. 5 kilométer után lekékültek tőle a körmeim. Mezítláb mentem tovább a szabadság felé. .Igen? Szóval az öreg úr Bécsben. Úgy tűnik, ismerem őt. Igen, igen, hogyne! De nem onnan, hanem Manhattenből. A 38. utcából. Hogyne, hogyne. Most már megvan. Egy vitás filmszerződésem ügyében fordultam hozzá. Ő színházjogász is, talán tudjátok.
- Melyik filmed volt ez? - kérdezett közbe Szeleczky.
- No, várj csak, melyik is. Az Őszintén szólva, ronda vagyok. Azt hiszem. Igen. Nem, mégse. Az Egy nap a világ. Vagy a Megálmodtalak? Nézd, már, mennyire hülye vagyok, hogy nem emlékszem.. saját dolgaimra nem…A versek, minden vers itt zúg a fejemben. És minden szerep az első bukástól az utolsó zajos sikerig.
- Bukásról beszélsz? Na ne mondd? Olyan is volt? - kérdezett közbe Cserey, a Szőkeparadicsom, mintha új információt hallott volna. Pedig talán egyetlen volt, aki a nagy generáció minden művészének legapróbb mozzanatáról is hallott. Afféle kislexikon volt, amelyben ott csilingeltek a kis pletykák, intim történetek és a hangos botrányok, világsikerek egyaránt.
- Igen, drágám, óriási bukás volt. Ez nem régen történt. A minap. 1932-ben.
- Akkor ez  a bukás-jubileum, mert 55 éve történt.
- Azt akarod mondani netán, hogy egy emberöltőnyi idő és akkor már nem is vagyok fiatal?
- Ugyan, Pirike!  Eszedbe ne jusson ilyesmi. Rajtunk nem fog az idő, drágám. Fiatalok voltunk és maradunk mindhalálig. Én példának okáért bukásod évében születtem- szólt Szőkeparadicsom. Hangjában ott motozott az a kis érdesség, hogy az ünnepelt nagy sztárnál legalább, de minimum azért 20 évvel fiatalabb.
- Szóval, mi volt az a kis zökkenő? - tért vissza az eredeti témához Czinkota Mihály. Na, persze, ha szabad erről beszélni.
- Persze, hogy szabad. Mindenről szabad…Csak ha az éveimre céloznak, akkor szoktam berágni.  Ivott egy kortyot a Margarita koktélból és folytatta:
- Meg ha a rondaságomról esik szó. Azt sem szeretem. De nem azért, mert az vagyok, hanem mert kimondták. A kritikában. Éppen ebben a bizonyos bukásban. Pedig szerintem nem én buktattam meg az „Ember a híd alatt” drámát. Dráma, hogy megbukott, de a legrosszabb nem én voltam, ezt írásba adom.
- Na, ne mondd! És ezt így le is írták? - kérdezett bele Czinkota jobbján Pirike.
- Szó szerint. „Ezüst tálcán prezentálta neki a színház a sikeres szerepet és mit látunk? Egy fiús, széles vállú lányt, akinek hangja élesen vág a levegőbe, járása fáradt hintás legényé. Szegénykét nem predesztinálta arca a színpadra.” Ennyi.
- De hát ez borzalom- ébredt fel Szeleczkyben a műfelháborodás. Rólam is írtak mindenféléket a tehetségemről, a politikai szerepeimről, de ilyen sértőt…
- Dehogy is az, drágám. Engem mindig feltöltött erővel ezen senki jankók kötözködése. És csak a sikereimmel tudtam őket megsemmisíteni.
- Akkor halomra haltak az intrikusaid, mert abból meg volt bőven. Már mint a sikerekből- emelte a művésznő fényét Szabó.
- Igen, persze. De, hogy megbocsássatok! A Jogász-író barátomat szeretném üdvözölni. Viszek neki egy dedikált lemezt. – Kis motozás után előkerült az a bizonyos hangfelvétel, melyet a művésznő…
- Ezt még Spanyolhonban készítettem. Versek, sanzonok…
Közben felborult egy pezsgőspohár…
- Jaj, megbocsáss, hogy is hívnak téged?
- Dékánynak.
- Te is színész vagy?
- Rendezek is.
- Ó, megbocsáss. Nagyon eláztatta a nadrágodat a pezsgő?
- Nem tesz semmit. Igazán. Megtiszteltetés, hogy te áztattál el. Szabadúszó művésznek érzem magam.

És felborult a röpke zavarban még egy váza is…

- Hagyd csak, Pirike! Én majd eltakarítom az üvegcserepeket- szólt segítően Czinkota.
- Köszönöm. Még visszatérek.
- Várunk, drága- szólt utána Cserey, a Szőkeparadicsom.

Minden esetre számítva azért a rendrakás apró részletéhez hozzátartozott, hogy a törékenyebb tárgyakat kissé távolabb helyezték a művésznő terítékén. Az apró közjáték után Szeleczky Zita vette magához a szót. A szemben ülő Szőkeparadicsomot kérdezte:

Szörényi Éva
- És te, hogy kerültél a Jogász színkörébe? Mert ha jól tudom, te az off Broadwayn játszottál?
- Igen és még játszom is. Életem részévé vált közben a magyar színház. Ez nem színkör, ahogy mondod. Színház.
- Van épületetek is ezek szerint- kérdezett okosan, de mély célzatossággal Szeleczky vissza. Ő tudta, hogy az egész mögött nincs épület infrastruktúra. Csak vándorkomédia az egész, mint az övéké is itt, a nyugati parton.
- Nem, nincs épületünk. Bérelt helyen játsszunk. Ahogyan a Broadway produkciók is. Előbb megszületnek, azután bérbe vesznek egy színházat.
- És ti is színházakban?
- Színháztermekben.
- Ja. Az azért kissé más, kedvesem…
- New York állam jelentős támogatást ad. Talán éppen a mostoha sorsunk miatt? De az is lehet, hogy a produkciók színvonala miatt. Nem gondolod?
- De igen, Szőkeparadicsom. Gondolom, lehet..
- Az jó, hogy mindig érkezik friss erő. Ezért él még a nemzeti színjátszás annyi évtized után is. Gratulálok és köszönjük is egyben, hogy vagytok. A stafétát átveszitek. Nagyon fontos, hogy jöjjön egy új, fiatalabb, energikusabb generáció. Mert mi már kezdünk kifáradni- tartotta meg rövid értékelését Szabó.
- Ha jól értesültem róla, te hazafelé készülődsz Sándor- szólította meg az előtte szólót Czinkota Mihály.
- Talán úgy lenne helyes a megfogalmazás, hogy fél lábbal már otthon is voltam. Csak a másikat hagytam itt. Visszajöttem érte. Hazatelepülök. Kifáradtam.
- Igen, ez elfogadható érv- vette vissza a szót Mihály- egy olyan művész esetében, tudod, amilyen te is vagy. Aki már ’56-ban jöttél és…Kikkel is?
- Én jöttem vele- szólalt meg Dékány Laci.
- Úgy is van, nyomatékosított Czinkota. Lássátok, hogy töröl az ember emlékezete? Valamikor mindenkiről tudtam, ki mikor és honnan érkezett. Pirikémmel sokat beszélünk rólatok, hiszen együtt is játszottunk annak idején, a Nemzeti színpadán.
- És akkor ti, ugye egy színtársulat vagytok- vetette közbe Szeleczky. – Szinte eljött ide a fél társulatotok.
- Így igaz, Zitácska, jól fogta meg a lényeget. A többi asztalnál is vannak még a gárdából- helyeselt Czinkota. De hogy ne menjünk messze, Dékány Laci rendező barátunk is a társulatunk büszke éke. Kiváló szellemiséget hozott a többi, ugyancsak ’56-ban érkező művésszel együtt.
- Ha nem tűnik szerénytelenségnek- szólalt meg Dékány- én mindenekelőtt a nyugati part két kiválósága előtt szeretnék leborulni. Szeleczky és Szörényi művésznő előtt. De Évácskát nem látom itt.
- Köszönjük az elismerő bókokat- szólalt meg Zita. Éva ilyen helyekre nem szokott eljönni.
- Sajnálom. Ó, egyáltalán nem üres bóknak szántam, hanem elismerésemnek akartam hangot adni. Mert azért az példátlan gyönyörűség, ami missziót ti az emigrációban folytattok. Ahogyan az elrabolt hazáért szóltok a világ előtt, lázítva a nemzetek lelkiismeretét az 1956-os forradalmunk vérbefojtása miatt- szólt Dékány.
- És Erdélyért- vágott közbe Cserey, a Szőkeparadicsom.
- És a trianoni gyalázat miatt- szólalt meg Szabó.
- Egy pillanatra azért még visszatérnék a dicsérő-elismerő jelzők teljeskörűségéhez. Nem lennénk igazságosak- fordult Czinkota Mihály az asztal nyolcadik tagja felé-, ha a hallgatagon, rendkívüli türelemmel hallgató Blankát nem említenénk a misszionáriusok sorában. Szombati Blankát. Mert ugye, ha nem tévedek, ő talán legkorábban, még Beregi Oszkárral, Rátkay Mártonnál, Rózsahegyi Kálmánnal kezdte a nemzeti színművészet amerikai honosítását.
- Kedveseim! Én öreg vagyok már, Mihály, de azért nem ennyire. ’51-be érkeztem mindössze ide, Amerikába. Sem hős, sem hittérítő nem lettem. Szürke eminenciása az emigrációnak.
- Ez így persze nem valós, Blanka… És pláne nem, az otthoni sztárra. Igaz?
- Néha feltámadnak bennem a Vígszínházi ideák, de azután percek múlva már tudom, hol vagyok…
- Jób Dániel üdvöskéje, a közönség imádottja, a kritika dédelgetett üdvöskéje nem vonulhat ennyire vissza.
- De igen, Mihály. Nincs tovább út. Ha meghalok, a csontjaim egy egyetemnek ajánlom fel. Nincs és nem lesz már senkim. Nem akarom, hogy látogató nélküli sírkő legyek.
- De a sikerek, az életmű…
- Az nincsen. Életmű nincsen, László. A férjem elment. Megyek utána, ez van.
- De a színház… A nemzeti deszkáin tomboló sikereid. A víg örök mosolyú gyönyörű, kirobbanó tehetséges lánya, akinek Szép Ernő darabokat írt…
- Megírta, eljátszottam. Ünnepeltek. Reflektorfény kábulat, őrület. Most egy hatvanas izzó világítja egyetlen fűtött szobám az appartmanben. De jó így, hidd el Sándor.
- Gyere haza, Blanka. Csak egy pillanatra…
- Rád csókolom lelkem, piros ajakadra… Nem, János vitézem. Színház már nekem nincs. Fájdalommal marad meg. Szépséggel irgalmas gyönyörrel, mint a haza. És mint ’56. De keserű megalázással is, barátom. Azzal a képpel, amint a a párttitkár és pártos színészek, a nagy bölények szóba sem álltak velünk. Azt hiszem, szívesen leköptek volna minket.
- Major?
- Is.
- Tímár?
- Meg a többi. Odry. Lehotai. Ültek a társalgóban dölyfösen, nagy hanggal, gall kakasok módjára. Minket száműztek onnan. Csak a lépcsőház köpködőjében ülhettünk. A forradalom másik, szemben lévő oldalán így látom ott őket. Az örök párttitkárokat. A gyilkos rezsim talpnyalóit. Kilökték maguk közül a magyar kollégákat. Vagy börtönbe záratták. Mint Mensárost, Dózsát, Darvast.. és a többit.
- De a haza, Blanka…
- Az, fiam itt van. Itt, a szívemben. Itt, legbelül. Ezt nem tudják ellopni, legázolni, kiprivatizálni. Amit most legújabban hallok. El fogják lopni. Azok, akik bevérezték vele Európa térképét. Nem megyek már haza. Nincs otthon senkim. És semmim. Ti láttátok a Duna Korzót békében. A Váci utcát. És a szabad Magyarországot ’56-ban. Én ezt szeretném magammal vinni. Nem az éhező, kiöregedő hont. És nem akarom, hogy pofon üssenek, mert akkor mindent elmondok…Na, de igyunk, mert nem azért vagyunk itt, hogy bús öregasszony ódáját hallgassuk…Tudjátok, addig leszünk, addig él például ’56 is, amíg lesznek, akik hisznek az örök életben. Én hiszek… És mondd, szőke gyönyörűségem, te az off Brodwayn hogyan tudtál megkapaszkodni?
- Karrieremet angolul kezdtem.
- És nem is sikertelenül! - vágott közbe Czinkota Mihály. Nem is sikertelenül.
- De jött a Jogász és elcsábított a három évvel ezelőtt általa alapított színházba. És bár állandó játszó helyünk nincs, bérelt termekben mutatjuk be produkcióinkat, ennek ellenére hosszú éveken keresztül kiérdemeltük a legjobb nemzetiségi színház elismerést. A működéshez szükséges alapösszeg jó részét lelkes látogatóink adják össze.
- Természetesen magyar szerzők műveit mutatjátok be - vágott közbe Szabó.
- Magyar írókat, magyarul.
- Mint régen - szólt Szeleczky.
- Mint régen. Megtartani az emigrációs magyarságot ékes nyelvében.
- Nem kövekből épül a mi teátrumunk, hanem a magyarság szeretetéből- tette hozzá Czinkota Mihály.

Dékány ivott egy kortyot a Zákány által rendelt pezsgőből és eltűnődve kérdezte:

Kisvarsányi Éva
- Kihal a magyarság itt? És velük együtt a magyar nyelv is?  Hogy látjátok?
- Sokszor vagyunk ezen a mélyponton, de szerencsére mindig túllépünk rajta. Mert jönnek újak és újak – dacolt a terjeszkedő apátiával Szőkeparadicsom.
Szeleczky elővette legyezőjét, kedves, lágy mozdulatokkal meglebbentette arca előtt:
- Jönnek? És ez elég, hogy megmaradjunk? Kik jönnek? Szórvány színészek, szerény tehetséggel Magyarországról és az elszakított területekről…. Majd tovább fújja őket a szél.
- Ismét hadrendbe állunk- adott gyors választ Szőkeparadicsom.
- Az jó lenne- kapcsolódott be ismét Szabó. Ennyit mondott csak és két jégkockát dobott a whiskyjébe.
- Mi lenne jó? - kérdezett vissza Pirike.
- Hát az, hogy érkeznek fiatalok.
- De az csak nekünk jó, Sándor. Az egész ország nem vándorolhat ki újra- szólalt meg kicsit élesen Szeleczky.
- Nos! Én nem is kívánom. Csak azt mondtam, hogy valamit javítana ezen a vegetáción- védekezett Fabós. Arra próbáltam rávilágítani, hogy mi volt akkor, mikor jöttünk és mi volt korábban. Hogy hogyan alakult az emigrációs színház Amerikában.
- Volt lendület, egy hittel teli magyar emigráció érkezett folyamatosan. Ma nem a lélek, a szolgálat, hanem a megélhetés löki őket ide-oda. Tisztelet a kivételnek. Forradalmi emigráció…- vette kicsit ironikusra Czinkota Mihály és belekortyolt a whiskybe.
- Azt már ne keresse Sándor. Vége- szólalt meg kissé rezignált hangon Szeleczky.
- Nincs vége. Nekünk van végünk és joggal, ha így beszélünk- vágott vissza Szabó. 1956-ban semmink nem volt. Ingünk, gatyánk és egy kopott jelmezünk. Néhány kellék, egy sminktáska…És akaratunk. Így van? Éva?
- Így van, Sándor.
- Így van, Laci?
- Mi van így?
- Hát az, hogy a mi színházunk, a Petőfi Teátrum robbanást hozott az emigrációban.
- A robbanás után sajnos csak a füst maradt pár év múlva- szólt közbe Zita. Felszámoltuk magunkat.
- De volt pár szép évünk-vágott vissza Mihály
- Tele gyötrelemmel- lépett be a beszélgetésbe Pirike.
- Mert többet, jobb színvonalon akartuk, mint előtte volt.
- És ez lett a vesztetek- élesített a hangulaton Mihály. Mert sajnos egy determinált ízlésű emigrációt nem lehet leváltani
- Ne beszéljetek, hogy nem kezdtünk jól. Jegyeket sem lehetett kapni az előadásainkra. Még egy buszt is kellett vásárolnunk, annyi meghívást kaptunk- szólalt meg Szabó.
- Amíg aztán ki nem derült a nézők számára, hogy te nevelni akarod őket, Szabó. A darabjaiddal akarsz szembe szállni az amerikai kohóval, amely be akarja őket olvasztani
- A nemzeti tudatot akartam csak ébren tartani bennük. Színvonalas drámákkal.
- De ők operettet akartak. Érted? Csak operettet.
- Abban is volt magyaros nóta, csárdás. Gondolkodni akartuk megtanítani őket.
- Ezért lassan elpártoltak a csinnadrattákhoz- perlekedett Mihály. Ez vesztes vállalkozás lett így. Az emigrációban mindenki lesüllyed a maga szintjére. Minden továbbit már provokációnak minősít…
- Mert emberből van- szólalt meg Szombathelyi.
- Magyarból…- nyomatékosított kissé éles hangon Szeleczky.  Egyre több ház és templom épült. Ezek, ha mellénk álltak volna…
- Éva! Ők is a piacról élnek- szólalt meg Dékány. Lélek, lélek! De miből élek? A napi gondok őket is lefékezték. Kérdezd meg a szomszéd asztal papjait, hogy mennyi a szolgálat és mennyi idő a menedzselésre fordított idő és energia? Az életben maradás törvényei diktálják a szolgálat minőségét is, barátaim. Persze most nem azokról beszélek, akik a kínai piacon veszik a diplomát 20 dollárért. Hanem a pap- papokról. Akik nem cserélik le a szószéket a pénzes vállalkozásra. Felszentelt papokról tudunk, akik a bizniszt választották nemzetszolgálat és lélek gyámolítás helyett. Püspökökről, akik a papi utánpótlás fő gátjai. Szétszakadó egyházak. Minden eladott templom a hálózat dajdajozását erősíti. Vereségünkre emelik poharukat. Nem csak otthon, itt is importált békepapok lövik halomra a nemzethű lelkészeket.
- Fékrendszerei lettek ők az egész művészi munkának- szólalt meg Mihály. Valójában tőlük vártunk legtöbbet. Aztán be kellett látnunk, hogy az egyházi ebéd az első helyre került. Aztán a nótázás és az ihaj csuhaj sose halunk meg csárdásolás.
- Megélhetési szintre helyezték a színházat, úgy gondolod? - kérdezett közbe Pirike.
- Még csak arra sem. Abba már korábban egy tehetségesebb szatócs bizonyos fogorvos Sintér is belegabalyodott.
- Nem jött össze az üzlet- nyugtázta Szeleczky.
- Egyszerűen orra bukott, ez a valóság- nyomatékosított Czinkota.
- Mert a tőzsde befuccsolt- kapcsolódott be Dékány.
- Talán másért is Laci- vette vissza a szót Szabó Sándor. Akkor még a magyar emigráció kiállt a saját társulata mellé. Mögé. Sintér és a hasonló rombolók egy hálózati munka fizetett alkalmazottai voltak. Magyarországról nem valamiért, hanem valakik ellen ügyködtek.
- Az emigrációs nemzeti színház ellen.
- Úgy van - vette vissza a szót Mihály. Mert el lehet-e képzelni, hogy a nemzet színészeinek krémje: Bogáty Mihály, Sárisi Szüle Mihály, Jávor Pál, Beregi Oszkár, Király Ernő, Rátkay Márton, Rózsavölgyi Károly ne tudott volna egy hatalmas erejű színház kultúrát meghonosítani Amerikában? Veletek, csillagokkal együtt? Aligha erről van szó. Régi mondás, hogy aki a múltat uralja, az a jelent is uralja. De a jövőt is. A keresztény alapú kultúrkör nem verhetett gyökeret az Újvilágban. Erre a hálózat csőszei ügyeltek is. Mindenkor, minden időben érkező emigránsaink ezer ellenőrzésre alkalmas papír kitöltése után még ezer megfigyelési, ellenőrizhetőségi korlátok közé szorultak. Az önálló identitás megőrzése megannyi veszélyt rejtett a befogadó országoknak. Ezért fel kellett bontani azokat. Erre voltak jók a Sintér emigránsok. Azután jöttek és jönnek majd újabb és újabb symposion szervezők, táboroztatók, színtársulat utaztatók, cigánybanda furikolók. Erről természetesen a Hivatal is tud. Nem adóztatja meg a kulturkereskedőket, sőt… minél többnek a megjelenését indukálja. Fenntartja a kapcsolatot az uralkodó rezsimmel és kijelölt embereket telepít le erre a célra. A szabad turizmus jegyében működtek ezek a kulturhiénák. A kommunista csápok. Mindkét állam szemet hunyt ennek az illegális iparnak.
- És ez meddig mehet így? - kérdezett tovább Szőkeparadicsom
- Amíg darabjaira nem szakad az egész emigráció.  Amíg Korda, Vámosi és a többi hálózati kijelölt repülőre tud szállni. A rombolást, a színházi modell szétzúzását megfejelik, záró dugót tesznek rá a külképviseletek. A saját és hazulról importált hálózati étrend szerint óriási támogatással. Anyagi és szemhunyásossal egyaránt.
- És akik mégis tartani akarják a nyelvet, a missziót, magyarság szolgálatot? A történelemtudat ápolói akarnak maradni? - kérdezte kétségbe esetten Szőkeparadicsom.
- Lehetetlen vállalkozás. Rád szerveznek színházakat, azután az előbb mondottak alapján kivésik alólad a talajt. Végül saját színházad emberei árulnak el. Rád szabadítják a sajtót, az anyaországból irányítottat és kinyírnak. Nem fizikális értelemben. De addig sustorognak, lázítanak és dobolnak a fejeden, hogy bekattansz, megáll a szíved. Vagy egy reggelen összerogyva találnak a hálószobádban. Magatehetetlenül.  Vigyáznak arra is, hogy rád találjanak, de csak későn. Túl későn Szőkeparadicsom. Mit kérdezel?
- Azt, hogy akkor a Jogász nem tudta mindezeket, amikor színházat alapított?
- Talán tudta. Talán nem. Lehet, hogy egyszer elhagyja az egészet és addigra már előkészítik neki máshol a terepet.
- Politikában?
- Talán. És ez ugródeszkának nem rossz. Bizonyítani, hogy milyen óriási munkát végzett az emigrációban.
- Közben, ha jól hallottam, a darabjait játsszátok- vette át a szót Szeleczky.
- Szórakozás az élet, barátaim- vette vissza a szót Mihály.
- De én azért megkérdezném, hány ’56-os estet tartott eddig a teátrumotok? - provokált Szombati.
- Hány trianoni tiltakozást? - állt mellé Szeleczky s így óhatatlanul is kialakult egy kelet- nyugati szembenállás.
- Majd eljön annak is az ideje- nyugtatgatta őket Czinkota.
- Igen, eljön. De akkor már nem Jogásznak hívják a direktort…- élesített Szeleczky.
- Szerinted akkor minden színház üzleti vállalkozás? - kérdezett vissza Mihály.
- Azt mondják, igen- válaszolt a szintén „nyugatos” Szombati. Én nem vagyok emigrációs szakértő. Szerintem ő üzletnek kezeli. Finom módon. Mások pedig egy alsógatya árus módjára.  De a színház mégis csak szolgálat.
- Nekem, nekünk Nemzetszolgálat- válaszolt vissza keletről Szőkeparadicsom.
- Mindhalálig- szólt Szabó.
- A színház örök- ismételte Szeleczky.
- Igen, az. De már nélkülünk- tette hozzá Szabó.
- Mindhalálig szolgálat- erősített Dékány is.
- Jávor is így gondolta. Az én Palim. Tizenegy évig bírta az emigrációs művészi lét terheit. Azután összeroppant. Sírt és hazament meghalni.
- A nemzetszolgálat, a nemzetszolgálat!…. Kibírjuk-e menekíteni az eszmekorrózió fogságából szent forradalmunkat, ha minden eddigi próbálkozás kudarc volt? - tűnődött Szeleczky, miközben egy karika citromot tett a teájába.

Mihály letört egy kis darabot a cigarettájából, a dohányt a szájába vette és megfontoltan szólt:

- Csak egyet ne feledjünk. Vannak a népszínművek, műkedvelők előadásában. Vannak az operettek, a könnyű műfaj kategóriájában. És vannak a drámák. Nemzeti színművek. Tragédiák. Sorstragédiák. ’56 az utóbbi. Önmagában is egy műfaj. Ezért fog fennmaradni. Magától is képes rá. Mi csak segíthetünk neki. Az pedig bizonyára nem árt.

Nincsenek megjegyzések