Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Bánatos búcsúsorok Felföldi Anikóról

Felföldi Anikó Vidám írással szándékoztam köszönteni az új esztendőt, de a kíméletlen kaszás közbeszólt. Felföldi Anikó – Magyarország é...

Felföldi Anikó
Vidám írással szándékoztam köszönteni az új esztendőt, de a kíméletlen kaszás közbeszólt. Felföldi Anikó – Magyarország érdemes művésze, Jászai Mari- és Déryné-díjas színésznő, a Bársony Rózsi emlékgyűrű birtokosa, a Budapesti Operettszínház életműdíjas, örökös tagja – január 7-én váratlanul elhunyt. Az első újsághírek döbbenetesen fogalmaztak, miszerint „tragikus hirtelenséggel” ... a tragikus jelzőt viszont öngyilkosság esetén használják. Nem tudtam elképzelni, hogy ez a nálam egy hónappal és nyolc nappal fiatalabb, örökvidám, életigenlő asszony ily módon tett volna pontot a sikeres színi pálya végére. Közös barátunkat, egykori rendezőjét hívtam fel telefonon, aki a facebookján azt írta róla, hogy „Igaz ez a szörnyű hír Felföldiről?... Hihetetlen” – de legalább nem így történt. Az még borzalmasabb lenne. Rosszul lett, kórházba szállították és az orvosok nem tudták megállítani a belső vérzést. Az interneten olvastam a pályatárs Galambos Erzsi nyilatkozatát: Anikónál szilveszterezett, s a vendéglátó megemlítette: „Furcsán érzi magát. Mondtam, hogy hívja az orvosát, de ő csak annyit felelt, nem akarja zavarni, de nem érti, mi lehet a baja. Két nappal később rosszul lett, most meg már csak múlt időben beszélünk erről a csodálatos emberről”. Ildomtalan lenne, ha e nekrológ elöljárójában szólnék arról, hogy miért gyászolom.

Lépcsőfokról lépcsőfokra emelkedett mind feljebb a rögös művészpálya ranglistáján. A Balaton szépe versenyt 1957-ben rendezték meg először, második lett; előtte -1956 tavaszán – a budapesti állatkertben tették fejére a szépségkirálynőt megillető koronát. Azt követően a színi pálya felé fordult, ám a Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vették fel. „Túl szépnek” találták. A főiskola zordon igazgatónője farizeus módon úgy vélte: „erre a típusra húsz évig nem lesz szükség, és nem akar szomorú embert csinálni belőle”. Anikó nem adta fel. Vállalt reklámfeladatokat, szerepelt reklámfilmekben, statisztált a filmgyárban és a Nemzeti Színházban, kis feladatokat kapott a Kecskeméti Katona József Színházban, majd a budapesti Vidám Színpad leszerződtette a tánckarba. Négy csinos lány között ő volt az egyik - szerintem a legcsinosabb. Hárman közülük gyakran felmentek a Rátkai Márton Színészklubba, amely akkortájt minden estés törzshelyem volt. Ott ismertem meg és váltunk jó barátokká.

Azonos életkorunk ültetetett egyazon asztalhoz minket, s – korunknak megfelelően – sokat bolondoztunk. Humorban Anikó vitte el a pálmát. Humorára a Vidám Színpad is felfigyelt, s kisebb szerepeket osztott rá. A színház „Fiatalság nem bolondság” című ifjúsági kabaréjában, 1961 októberében fiú-szerepet kapott. A haját felborzolta, az arcára szeplőket festett, rövid nadrágban lépett színre – egy dalt énekelt el. Úgy emlékszem, az volt a „kiugrása”. A szép nem iránt mindenkor érdeklődő apám gyönyörködve nézte, majd előadás után áradozni kezdett róla. „És a dal hogy tetszett?” – kérdeztem apámtól. „Jaaa, hát arra nem figyeltem” – így a válasz... Azt a dalt nem én írtam. Én a „Katica” című sanzon (és két jelenet) írójaként voltam jelen, Zsudi József rendezőnek köszönhetően akkor voltam először a kabarétársulat szerzője. A bemutatót követő banketten Anikóval ölelkezve gratuláltunk egymásnak. A későbbiekben fogszakorvos apámnak örömöt szereztem, Anikó fogfájásra panaszkodott és felvittem a rendelőjébe. (Apu természetesen egyetlen forintot se fogadott el tőle, s miután ő is kedvelte a hajdani játékkaszinóból kialakított klubot, gyakran velem együtt ment fel e bohémtanyára és az asztalunkhoz ült. Más alkalommal már megírtam – elnézést, hogy ismétlem magam –, a harmincas évek vége felé ott, az akkori játékkaszinóban ismerte meg azt a vörös hajú színésznőt, aki az édesanyám lett.)

Az ifjúsági kabaré valamennyi előadásán jelen voltam – csak Anikó meg az én számaimat néztem meg újra meg újra – máskor a társalgóban ücsörögtem. Hol Anikóval, hol másokkal. Csavarogtunk – sohasem kettesben! – az éjszakában, meghitt „haverok” lettünk. Azt a hasonlóságot is kuncogva beszéltük meg, hogy neki se volt iskolai tanítómestere (másoktól leste el a szakma mesterfogásait), én is egyetem nélkül, nyolc éven át állástalanul, tekintélyes hírlapírók cikkeit tanulmányozva váltam hivatásos betűvetővé. Miután Magyarországot elhagytam, két alkalommal találkoztunk – igaz, egy héten belül. A még ugyancsak Los Angelesben élő Víg Tommy, a csodagyerekből lett dzsessz-dobos és xilofonművész egy – emlékezetem szerint óbudai - dzsessz-klubban játszott 1986-ban. Anikó mögé ültem a nézőtéren, majd néhány nappal később Tommyval, feleségével Miával, Anikóval és férjével, a Magyar Rádió tánczenekarának nagyszerű karmesterével, Körmendy Vilmossal a Fészek Klubban ebédeltünk. Amíg a Víg-házaspár és Körmendy a zenéről értekeztek, Anikóval a közös múltat elevenítettük fel, s elmondtuk egymásnak, miként alakult neki Budapesten, nekem Amerikában az életünk. Többé nem találkoztunk...

Anikó 1966-ban a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött és ott, szubrettként vált „A” Felföldivé. Az internetet böngészve látom, hogy elsődlegesen musicalok főszerepében lépett fel (West Side Story, Chicago, Carousel). A Magyarok Világszövetségével – mint „a magyar kultúra utazó nagykövete” – tíz éven át világszerte szerepelt. Tizenhat filmben játszott, egy tévés Angyal-paródiában Latinovits Zoltán volt a partnere. Ugyancsak az interneten láttam, hogy a 80. születésnapjára, 2018-ban rendezett díszelőadást dorbézolásaink egykori színhelyén, a Moulin Rouge-ból átalakított Kálmán Imre Teátrumban rendezték.  Anikó – már hófehér hajjal – virágesőben, öt fiatal táncossal ropta, énekelt, tréfálkozott, jelenléte életerőt sugárzott. Majd Frank Sinatra My Way című ismert dalával búcsúzott a közönségtől: „Egy számadás az életről, sok társ, sok útitárs, sok jó tanács, azt bizony kaptam, és konokul mindig is a magam útját jártam. És ezt az utat szórakoztatónak és élhetőnek találtam”... Jaj!

A nála valamivel korosabb Kossuth-díjas két pályatárs, Galambos Erzsi és Lehoczky Zsuzsa a színház iránti alázatát, szeretetét és töretlen lendületét méltatta a gálaest szünetében; a csaknem három évtizeddel fiatalabb primadonna, Janza Kata ekként nyilatkozott: „Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy mellette cseperedhettem fel. Ez alatt a huszon-valahány év alatt egyszerűen csak jó volt létezni a környezetében, csak odakucorogni egy kicsit mellé és abból a méltóságból, abból a tehetségből, abból a fegyelemből, abból a humorból, az örök gyermeki lélekből, ami benne lakozik valamit eltanulni, abból a hangulatból valamit magamévá tenni, az csodálatos élmény volt”. Gergely Róbert EMeRTON-díjas színész-énekes úgy vélekedett: „Anikó az az asszony, az a nő, akit nagy betűvel kell kiírni a címlapra”.

A színpadon a Vígszínház Kossuth-díjas művésze, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektor-helyettese díszoklevelet adott át a főiskolára - mint utaltam rá - annak idején fel nem vett színésznőnek. Majd felolvasta: „Felföldi Anikó színművésznő részére, több évtizedes művészi pályája és a magyar kultúra gazdagításában játszott kiemelkedő szerepe elismeréséül a Színház- és Filmművészeti Egyetem díszoklevelét adhatom át.” Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz akkori főigazgatója - jelenleg kulturális államtitkár - az artistatársadalom nevében gratulált és két ifjú legényt hozott ajándékba, „akik tőled tanulták a színpad tiszteletét”.

...Néhány szerepe árván maradt, lelkesen készült egy új szerepre... de az új szerepet már csak a mennyei színtársulatban, egykori partnereivel játszhatja el. Nem titkolom, nem restellem, hogy könnyeztem amikor a halálhíréről értesültem (miközben e sorokat írom, ugyancsak párás a szemem). Igen, nemcsak Anikótól, hanem távozásával a felelőtlen-vidám ifjúságom emlékétől is búcsúzom...

* * *

Tatár Imre
A halál ellentéte az élet. S hogy ne bánatos szavakkal fejezzem be e visszaemlékezést, hadd adjak hírt arról, hogy meghívót kaptam az Újságírószövetség Aranytoll-bizottságától: január 9-én Tatár Imre, a legkiválóbb honi hírlapírók egyike 100 esztendős lett. Születésnapján Budapest II. kerületi önkormányzatának polgármestere családtagjai körében köszöntötte fel. Pályatársaim online-újságunk megjelente után - január 13-án, hétfőn - köszöntik a MÚOSZ Táncsics-Rát termében. E hírt kétszeresen örvendetessé teszi, hogy Imre nemcsak a legidősebb, hanem mindmáig alkotó újságíró, az Infovilág című hírportál örökös tiszteletbeli főszerkesztője.

A 40-es évek elején - mivelhogy az akkori törvények szerint értelmiségi pályára nem mehetett - autószerelő-inas volt, majd munkaszolgálat, azt követően szovjet hadifogság sújtotta. Csak 1947-ben, 27 évesen térhetett haza, s valósíthatta meg gyermekkori álmát - újságíró lett. Előbb a Szabad Népnél dolgozott, majd 1956-ban búcsút mondott a pártlapnak és az Esti Hírlaphoz került. Ott ismertem meg. Leghosszabb ideig, negyed századon át a Magyar Nemzet külpolitikai rovatánál dolgozott, 1968-ban viszont – velem egyidőben – az akkor alakult Magyar Hírlaphoz igazolt. A Hírlapnál nemcsak munkatársak (majd mindketten főmunkatársak) lettünk, hanem barátok is. Ha olyan gazdasági témájú cikket írtam, amelynek külgazdasági vonatkozása volt, nyomdába küldés előtt elolvasta és külpolitikai tanácsait megfogadtam. Napjainkban ő a legidősebb magyar újságíró.

Földes Tamás
KEDVES IMRE! MESSZI TÁVOLBÓL, A NEVADAI KASZINÓK VÁROSÁBÓL A RÉGI BARÁTSÁGGAL KÖSZÖNTELEK, S KÍVÁNOM MINDAZT A SZÉPET ÉS JÓT, AMIT ILYEN ALKALMAKKOR KÍVÁNNI ILLIK. SZERETETTEL GONDOLOK RÁD.


Nincsenek megjegyzések