Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Felvidéki kalandozásaim - Trianon árnyékában

Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata Csehszlovákiai turistaútra készültem 1958-ban az IBUSZ utazási irodával. Indulás előtt tíz nap...


Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata

Csehszlovákiai turistaútra készültem 1958-ban az IBUSZ utazási irodával. Indulás előtt tíz nappal értesítettek, hogy nem tarthatok velük: a Belügyminisztériumtól nem kaptam útlevelet. A miértre – természetesen – választ se kaptam. Márpedig a forradalom napjaiban, 18 éves koromban, tudtommal semmi olyat nem tettem, ami e belügyi döntést indokolta volna. Majd 1962-ben, a budapesti Fészek Klubban megismertem Dávid Teréz pozsonyi írónőt, aki viszont ismert engem. No nem az írásaim miatt, hanem mert Csehszlovákia német megszállása és a szlovákiai Hlinka-gárda megalakulása után Magyarországra költözött és hamis papírokkal, romániai menekültként, mint segéd-házfelügyelő bujkált. A Fészekben tudtam meg tőle, hogy voltaképpen édesanyám másod-unokaestvére, vagyis ő ismert és emlékezett rám kisgyermekkoromból. Miután elmondtam, hogy én is írok, meghívott, hogy látogassak el hozzájuk Pozsonyba.

- Örömest megyek, ha kapok útlevelet - mondtam -, ám ezt a válaszomat nem értette.

Hagyományos formájú útlevél akkoriban nem volt (vagy nem tudtam róla), de kaptam egy két lapból álló kiutazási engedélyt. Örömmel tudattam felfedezett nénikémmel, aki levél-válaszában hasonló örömmel közölte, hogy „kedves ecsém, egy tucat fehér ruhás szűzzel várlak majd a vasútállomáson”. Válaszomban azt írtam: „nem kell az egy tucat, fél tucat is elég, az se baj, ha nem fehér ruhában lesznek ott, s az se zavar, ha nem szüzek”.

Elindulásom előtt ajánló levelet kértem a felvidéki magyar írókhoz Dobozy Imrétől, az Írószövetség főtitkárától, egyben az Élet és Irodalom főszerkesztőjétől. Jól ismert: 1958-ban interjút kaptam tőle a „Szélvihar” című drámájának bemutatója előtt, majd az „ÉS” -ben több írásomat ő küldte nyomdába...

Utazásom közben az első meglepetés az országhatár túloldalán, Sturovoban (vagyis a trianoni ország-csonkítás előtt Párkánynak nevezett városban) ért: egy órát várakoztunk a vasútállomáson. Szlovákiai vasutasok hatalmas pörölyökkel ütögették a szerelvény kerekeit és minden tengelynél a kocsik alá néztek, nem kapaszkodik-e potyautas ott. A második meglepetés a Bratislava feliratú (vagyis Pozsony) állomáson ért: nem, hogy fél tucat, de egyetlen szűz se várt rám. Ráadásul a pályaudvar előtt egymás mögött sorakoztak az üres, béna villamosok. Utólag megtudtam, hogy Antonin Novotny, a Csehszlovák állam - egy-személyben a kommunista párt - vaskalapos elnöke minden nap délután 2 és 4 óra között áramszünetet rendelt el. Árván, riadtan toporogtam, mígnem egy fekete autó fékezett a közelemben és kipattant belőle valaki - akin nem látszott, hogy férfi-e vagy nő. „Földes Tamás van itt?”, kiáltotta harsányan, „ha van szálljon be!”. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy nénikém helyett a csehszlovák titkosrendőrség vendégszeretetét élvezem majd. Az autót vezető „valaki” bemutatkozott: „Júlia vagyok, de szólítson csak Zsülinek”, mögötte két szép szőke lány mosolygott (ám ők se voltak fehér ruhában).

- Teri néni Komáromban van, minket küldött maga elé. Ma én mutatom meg a várost magának. De Géza bácsi már várja.

Terikéék egy társbérleti lakásban éltek a Sturova ulicában (Trianon előtt Baross utca). Géza igazi világfi volt, foglalkozását tekintve fogorvos, a háborút Kínában vészelte át. A világégés előtt Léva polgármestere volt, lelkes szociáldemokrata (vagy ahogy érkezésem idejében mondták: szociálfasiszta). Nagynéném akkor a komáromi Magyar Területi Színház dramaturgja volt, s amíg ott tartózkodott, a férje hívta egybe „tiszteletemre” a helyi magyar írók közül Dobos Lászlót (akit a rendszerváltás után a Magyarok Világszövetségének társelnökévé választottak), Duba Gyulát, Monoszlóy Dezső költőt, az Irodalmi Szemle szerkesztőjét és színésznő-feleségét, Évát, valamint az Új Szó napilap főszerkesztőjét (akinek nevét annak ellenére elfelejtettem, hogy ő kért meg elsőnek: írjak a lapjának). Kérésének már ott tartózkodásomkor három cikkel eleget tettem, majd később Budapestről is küldtem neki írásokat.

A vendégségbe érkezett írókat elsősorban az érdekelte, valóban konszolidálódik-e a Kádár-rendszer. Valamelyest igen – feleltem. Elmondtam, hogy az írók-költők közül Déry Tibort, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort, Eörsi Istvánt, Gáli Józsefet, Göncz Árpádot, a színészek közül Darvas Ivánt börtönbüntetésének letöltése előtt, 1961 és 1963 között amnesztiával szabadon bocsátották. Az írók műveit hamarosan ismét kiadták, Darvas Iván viszont négy évig segédmunkásként dolgozott egy fröccsöntő üzemben... majd ’63-ban már színpadra léphetett. Mensáros László esete más, őt csak 1958-ban vették őrizetbe. Márianosztrán tartották fogva, ott, ahol az unokabátyámat is, de már ’60-ban amnesztiát kapott. A pályára ő se térhetett vissza azonnal, sajátos körülmények között ismertem meg - a margitszigeti Casino étterem pincéreként szolgált ki engem. 1961-től már a szolnoki színházban játszott. Megemlítettem azt is, hogy a gazdasági életbe is sok elitélt térhetett vissza.

Tény mi tény: csodálkoztak a hallottakon. Novotny börtöneiben akkoriban is sok értelmiségi ült politikai okból. Bár jobbára én kérdeztem, szó esett a Trianont követő évekről, s a magyarok akkori sorsáról. Közvetlenül az átcsatolás után a Csehszlovákiába került magyarok tízezreit kiutasították az újonnan létrejött államból, sokakat pedig a cseh területekre száműztek (így került Teri húga, Erzsi Liberecbe, az ott született fia, Misi egyetlen szót se tudott magyarul). Az 1848-as emlékműveket ledöntötték, a magyar himnuszt nem volt szabad énekelni, a magyar zászlót tilos volt kitűzni a házakra, vagy az utcán lobogtatni. Ez ügyben is van személyes érintettségem. Édesanyám - a birtokomban lévő plakátok tanúsága szerint - a húszas évek második felétől a Szlovenszkói/Ruszinszkói Magyar Színtársulat szubrett-primadonnájaként Kassán, Ungvárott, Rozsnyón és más településeken lépett fel.

Anyu - egy 1926-os újságkivágás szerint - az Új Közlöny színészkedvenc-versenyének győztese volt partnerével, Latabár Árpád „buffó-kómikussal”; a „Felvidék Blaha Lujzájának” nevezték. Szerepei között látom a „Mágnás Miska” Marcsáját, Vadnai László-Harmath Imre-Márkus Alfréd „A csúnya lány” operettjének címszerepét, Évát, és kedvenc „nadrágszerepét” - amelynek nevemet köszönhetem! -, a „Tommy és társá”-t, Tamássy Pál operettjében. Géza bácsi akkoriban (amikor még nem volt Teri férje) egy szálloda éttermében ismerte meg anyut, amint éppen egy asztal tetején táncolt. Ámde. Anyám gyakran énekelt sanzonokat, sőt dalszövegeket írt önmagának. Egyik sanzonját - „Kassa nem Kassa de Kosice már” - feltehetőleg akkoriban szedte rímbe. Röviden: a mind ingerültebb cseh tanár kérdésére a kassai gyerekeknek arra kell válaszolniuk, hol szülte az anyjuk őket. A gyerekek egymás után felállnak és közlik: Kassa városában. „Vágtat a cseh tanár, rágja a száját, csattog a pálca a gyermekek hátán/ Ártatlan, szegény kis magyarok”. Végül Móricka következik: „Móric felelj te, hol szült anyád?!” ... „Móricka feláll, felnéz a botra/ Majd annyit mond csupán, ’Helben tanár úr, helben/ És leül”. E dal miatt anyámat bevitték a rendőrségre, egy napot meg egy éjszakát cellában töltött... majd kiutasították Csehszlovákiából...

Teréz elvitt magával Komáromba, ahol a Magyar Területi Színház két előadását láttam.  E társulat magva az 1950-ben létrejött szlovákiai Állami Faluszínház magyar tagozatából alakult 1952-ben, a színészek majd’ mindegyike műkedvelő társulatokból szerződött oda. De (időbeli egybeesés ott-tartózkodásommal) 1963-tól a pozsonyi Színművészeti Főiskolán végzett magyar fiatalok közül is többel erősíteni tudtak. E növendékek egyike volt az a Teriéknél gyakran vendégeskedő lány is, akivel barátivá, majd meghittebbé vált a kapcsolatunk. Egy alkalommal viszont arra kért - három-négy napig ne találkozzunk, mert akkor tanára, Koren észreveszi a szlovák beszédén a magyar akcentust. A Túrócszentmártonban (akkor már Martinban) született Bronislav Koren 1943-ban végzett a színiakadémián, s Kosztolányi Broniszláv néven, friss diplomásként a Pécsi Nemzeti Színházhoz, majd 1944-45-ben a budapesti Nemzetihez szerződött, s három magyar filmben is szerepelt. Csak 1946-ban tért vissza szülőföldjére, ahol a szlovák Nemzeti Színház tagja lett. (A „komarnoi” Duna-parton beszélgettem vele, magyar szavain a legcsekélyebb szlávos kiejtést se éreztem.)

Az hogy a területi színház fokozatosan professzionálissá vált, abban meghatározó szerepe volt a  magyarországi kiváló rendezőnek, Lendvay Ferencnek - a jelenlegi szocialista politikus,  Lendvay Ildikó édesapjának -, aki vendégként gyakran rendezett Komáromban. Tapasztalataimról - nem hallgatva el, hogy a színészek egynémelyikének játékán érződik a műkedvelő múlt - az Új Szónak írtam. Nénikém megdicsért érte, a társulat tagjai ugyanis egyetértettek a véleményemmel. Hazatértem után csaknem ugyanazt a szöveget adtam le az Élet és Irodalomnak - azért meg felháborodott levelet kaptam. „Hogy követhetted el ezt a hibát?” - kérdezte. Védekeztem, hogy „Terikém, a Pozsonyban megjelent változat szinte ugyanaz”. „Ez igaz, kedves zöldfülű ecsém, de más a kicsengése otthon és más Magyarországon. Ami Komáromban jó szándékú bírálatnak hangzik, az Budapesten nagyképűen lekezelő kioktatás”. Azt hiszem, igaza volt Terinek. A diplomáciát még meg kellett tanulnom...

Géza bácsi ösztökélésére Prágába is elutaztam, ő ajánlott Tilkovszky Béla  professzor figyelmébe. Tilkovszky „Béci” művészettörténész egyetemi tanár 1950-70 között a prágai Umenia remesla és a pozsonyi Vyvarny zivot havilap főszerkesztője volt.  Lőcsén született 1902-ben, baráti kapcsolatban állt Kassák Lajossal, s Kassák hatására lett főszerkesztője a komáromi Jókai Egyesület és a kassai Kazinczy Társaság kiadásában megjelenő A Szép című folyóiratnak. Írt a pozsonyi Irodalmi Szemlének, a Hét folyóiratnak és az Új Szónak is, s tanára volt a pozsonyi Comenius Egyetemnek. Akkortájt még annyi idősnek se látszottam, mint amennyi voltam - annak ellenére a fehér körszakállt viselő professzor kollégájának tekintett. Megvendégelt Prága legnagyobb és leghíresebb sörfőzdéjében, az U Flekuban, amelyről 1499-ből származnak az első írásos emlékek. Az U Flekuról Jaroslav Hasek Svejk című, méltán világhírű regényéből tudtam. Az étlaphoz mellékelt, több nyelvű históriában olvastam, hogy a XIX. századi cseh kultúra megannyi kiemelkedő személyiségének találkozóhelye volt.

A sörfőzde nyolc teremből áll, amelyek körbeveszik a négyszáz embernek nyáron árnyat adó sörkertet. Bécivel - ő kérte, hogy szólítsam így - a kertben kaptunk helyet, s amikor egy pincér tálcával a kezében kijött a konyhából, a nálam három és fél évtizeddel idősebb férfiú roham-léptekkel sietett oda, hogy az azon lévő, friss fokhagymás pirítósból többet az asztalunkhoz hozzon. (A polgári demokratikus múlttal rendelkező cseheknél kevésbé dívott a kivagyi rangkórság, mint Magyarországon.) Arra már nem emlékszem, miről beszélgettünk - meglehet a több korsóval benyakalt 13 fokos barna sör is közrejátszott - de tudom, hogy remekül éreztem magam a társaságában. A magyarság ottani létéről igyekezett hallgatni. Másnap a lánya jött értem a szállodához és ő mutatta meg „arany Prága” ama látnivalóit, amelyeket Géza bácsi amúgy is figyelmembe ajánlott. A nyúlánk lány nem beszélt jól magyarul, de mindent elkövetett, hogy megértsem, amit mond. Vissza Pozsony felé, a vonaton megismerkedtem egy Brnóban tanuló, orvosnak készülő magyar fiatalemberrel, aki rábeszélt, hogy szálljak le vele, aludjak a diák-kollégiumukban. Brno Morvaország fővárosa volt, de elárulta, hogy a morvák a felvidéki magyarokhoz hasonlóan nem szeretik a cseheket... ám a nemesi előnévvel rendelkező ifjú nem akart belebonyolódni a Csehszlovákiába sodródott magyarság közhangulatának ecsetelésébe. Róla alkalomadtán még írok.

Földes Tamás
Visszatérve nénikém ölelő karjába már csak egy éjszakát töltöttem Pozsonyban. Hazafelé, a határ felvidéki oldalán, szomorú epilógus rontotta el a jó kedvemet. A csehszlovák finánc magyarul kötekedett egy erdélyi magyar asszonnyal. Nem volt épületes látvány: magyar állt szembe magyarral. Köszönhető az is Trianonnak...

A trianoni diktátum áldozatává lett magyarok még sanyarúbb helyzetéről jövő héten, Kárpátaljai kalandozásaim címmel számolok be.

Nincsenek megjegyzések