Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Kárpátaljai kalandozásaim - Trianon árnyékában

Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az 1947-ben meghirdetett amerikai segélyprogram, a Marshall-te...


Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az 1947-ben meghirdetett amerikai segélyprogram, a Marshall-terv a Szovjetunióra nem terjed ki, szovjet kezdeményezésre 1949 januárjában megalakult a KGST (vagyis a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa). Tovább barangolva az időben, hat európai ország 1957-ben létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget – közismertebb nevén a „közös piacot”, s ez a korábbiaknál is szorosabb együttműködésre késztette a KGST tagjait. E felzárkózni akarásnak kétségkívül voltak előnyei meg hátrányai is. Amennyire előnyös volt, annyira hátrányos is a munkamegosztás, vagyis az, hogy tagországok egy-egy feladatra szakosodtak. Magyarország egyebek mellett az autóbuszok gyártására szakosodott, s így jutottak el a székesfehérvári Ikarusok a szocialista tömb legtávolabbi sarkába is. Ekként próbálták egyensúlyozni - a hidegháborús versengés közepette - a közös piaci tagállamok sikereit.

A KGST legnagyobb közös beruházása a szibériai Orenburgból kiinduló gázvezeték építése volt. A munkálatokból hét tagország vette ki a részét: a gázzal rendelkező Szovjetunió mellett Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és Románia. A 275 kilométer hosszú vezetéket öt szakaszra bontottak, s abból Magyarországnak 596 kilométer jutott: honfitársaink a Guszjatyin-Bogorodcsány-Huszt közötti részen dolgoztak. Az építkezést 1975-ben kezdték és 1979 januárjában már megkezdődött a gázszállítás. Két adat nem nyilvános (vagy én nem ismerem). Nem tudom, hogy hány szakember és kisegítő munkálkodott az építkezésen, továbbá, hogy a gázszállítás nyereséges, vagy veszteséges volt-e a tagállamoknak. Magyarország gázellátása azóta is az oroszoktól függ.

A főszerkesztőm szobájába hívott 1978 szeptemberében: október 27-én felhegesztik a vörös varratot az orenburgi vezetékre. Kérdésemre, hogy mi a vörös varrat, főnököm nem tudott válaszolni, azt viszont közölte, hogy újságíró-delegáció utazik a helyszínre, s az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar Hírlapot én tudósítom. Néhány héttel később átvettem a barna színű „szolgálati útlevelemet” a Lapkiadó Vállalat személyzeti osztályán, majd október 25-én - mintegy húsz pályatársammal – felszálltunk egy Ikarus-buszra. Valamennyi országos napilaptól jött valaki, a televíziótól egy riporternő meg egy operatőr, s egy-egy kolléga a rádiótól meg a Magyar Távirati Irodától. Velünk tartott egy férfiú az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium sajtó-osztályától is, s igyekezett mindenbe belekotyogni.

Záhonynál léptük át a határt, ám a szovjet oldalon is felszállt egy határőr, aki útlevelünk vizsgálata közben hosszasan vizslatta az arcunkat, majd megszámolta, hogy annyi név szerepel-e a nála lévő papíron ahányan vagyunk. A nem túl széles országutat a Kárpátok fenyvesei keretezték, sehol egy étterem vagy a tájba illő szálloda. Csoportunk vezetője - mert olyan is volt - elmagyarázta, hogy az hadi szempontból fontos vidék. Delegációnk hölgy-tagjai csak akkor kezdtek sikoltozni, amikor buszvezetőnk lépésben kormányozta át egy fahídon a járművünket. A híd lécei között le lehetett látni az alatta tátongó mélységbe. „Egyes számú fontosságú katonai objektum”, közölte a csoportvezetőnk.

Nem szándékozom csak a nőkre fogni, de nekünk, a teremtés délceg koronáinak is folyó ügyeink voltak - WC viszont közel-távolban sehol. Jobb híján bementünk a fák közé, ám a hölgyek ismét sikoltozni kezdtek: gépfegyveres katonák vették körbe őket. Akik oroszul beszéltek megértették, akkor se állhatunk meg útközben, ha szerecsenek potyognak az égből. Ungvárra, a szállodába érkezve be akartunk rohanni az illemhelyre. A kulcsra zárt ajtót Cerberusként őrizte egy Buggyonij bajszú veterán, aki feltehetőleg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatti hősiességével érdemelte ki e felelősségteljes beosztást. Amikor egyik oroszul jól beszélő kollégánk kérte, hogy engedjen be minket, „venger gnyam gnyam gnyam” felelte. Pályatársunk kikövetkeztette, hogy magyar rágógumit akar. Szerencsénkre volt valamelyikünknél ama puha valuta, átadtuk, majd „szezám nyílj ki!” – az ajtó szélesre tárult. Dolgunk végeztével pánikszerűen menekültünk a ki-tudja-mióta takarítatlan helyiségből. Meg se lepődtünk, hogy toalett-papír nem volt a WC-ben. (Máskor tudtam meg: néhány tekercs WC-papírral egy barisnyát meg lehetett hódítani.

Miután ki-ki elfoglalta a szobáját, egy tanácsterembe vezényeltek minket, ahol Alekszej Kovács ukrán nyelven tartott fejtágítót számunkra. Előadása után magyarul kérdeztem tőle valamit - „nye ponyemáju” válaszolta. Később kiderítettük, hogy aznap pihenhetünk, másnap viszont irány a vörös varrat. „Kudá?” (erre még emlékeztem diákéveimből; „hová”)? „Blizko k Uzsgorodu”, vagyis Ungvár közelébe. Közelébe? Pontosan hová? Az titok maradt. Délelőtt egy szovjet nacsalnyik irányításával kizötykölődtünk a szovjet-csehszlovák határhoz. Megálltam egy szögesdrót előtt, attól húsz méternyire egy másik szögesdrót magasodott... a kettő közötti felgereblyézett homokos részen egy veréb lábnyoma is meglátszott volna. Középütt tábla: „ÉLJEN A MEGBONTHATATLAN ÖRÖK SZOVJET-CSEHSZLOVÁK BARÁTSÁG”. A tőlünk néhány méternyire ásott árokban ránk váró magyar munkások ácsorogtak, de csak akkor láttak munkához, miután a televíziósok bekapcsolták a kameráikat. Előbb felvillantak a vörös fények, a varrat helyére került, majd a lelkes szerelők virágcsokrokat magasba emelve hurrázni kezdtek.

- Mikor érkezik a gáz? – kérdeztem.
- Majd, ha a vezeték elkészül – hangzott a válasz.
- Hiszen már kész – így én naivul.
- Ugyan, ezt csak a nemzetközi sajtósok miatt csináltuk. Hol van még a késztől?

Hogy van még tennivaló, arról akkor győződtünk meg, amikor elmentünk a két magyar táborba, Bogorodcsányba és Ivano Frankovszkba. Az utóbbi egykor - Staniszlawów néven - Lengyelországhoz tartozott (1864-től 1918-ig viszont az Osztrák-Magyar Monarchia városa volt). Mindkét tábort palánkokkal körbe kerítették, a bejárat előtt szőke ukrán lányok reménykedtek a bejutásban. A szemrevalóbbakat az őrök beengedték, a többieket „gyertek jövő héten!” felszólítással elzavarták. Miután megízleltük a táborban kapott ebédet (amelyből repetát is adtak), megtudtuk a szép gyevocskák érdeklődésének okát: Nyíregyházáról naponta szállították a főzni való élelmiszert, a magyar szakácsok pedig jó honi éttermekből verbuválódtak. A telepeken éppen pihengetők elmondták, hogy esténként nemcsak a lányok kéredzkednek be, hanem a két város pártvezetői és tanácselnökei is beköszönnek. A táboron belül is találkoztunk fiatal, magyar nőkkel. Egy, a konyhán tevékenykedő se-szép-se-csúnya tanítónő elárulta a titkot: ő már „benne van a korban”, de odahaza nem talált férjnek valót – ám ott párra akadt. A másik titok (és az a férfiakra is vonatkozik): a kinti munkát nagyon jól fizették, s a korábban érkezettek közül többen lakást, vagy autót vettek, miután hazatértek. Amikor visszaindultunk Ungvárra, az ukrán lányok - sejtettük, hogy miért - még maradtak... nemcsak a vacsora miatt. A Stanislawowban - és nemcsak ott - élt lengyelek sajátos sorsáról jövő héten számolok be a Korzinnal Krasznodarban című írásomban.

...Délután elvegyültünk az egykor virágzó, akkorra megkopott város főterén, amely a Csehszlovákiához csatolás előtt Ferenc József nevét, majd Masarykét, a magyarok bevonulása után Horthy Miklósét viselte, majd a Szovjetunióhoz csatolva Újraegyesülés tere lett. Miután sok ungvári magyar megtudta, hogy a főtéren lévő szállodában tartózkodunk, néhányan odamentek. Így ismerkedtem meg Ali bácsival, az idős orvossal, aki őszintén válaszolt a kérdésemre.

- Ali bácsi, Magyarországon születtél, aztán Csehszlovákiában voltál diák, ott lettél orvos, majd kis ideig ismét magyar állampolgárrá váltál, most meg szovjet vagy. Hogyan fogadtad ez utóbbit?

Lehajtotta a fejét, elpirult:

- Hogyan fogadtam volna? Hiszen megszavaztam... Mindenkinek meg kellett szavaznia! De legalább Oroszországhoz kerültünk volna. Az orosz embereknek nagy szívük van, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Csajkovszkij... de ezek az ukránok, tudod! Ezek barbárok...

Utolsó esténken két kollégámmal... nos, elhajoltunk. Rubelünk bőven volt, így aztán „az egyik kocsmából a másik kocsmába”. Sose kedveltem a vodkát, az utolsó étterembe már a társaim vonszoltak be. Ott is benyakaltam a fél-decit (talán többet is). Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza az utcára, csak akkor józanodtam ki, amikor egy ősz hajú magyar pincér a nyakamba borulva zokogott:

- Fiúk, nekem egy gyönyörű lányom van, higgyétek el, szép nagyon! Valamelyiktek vegye feleségül és vigye magával Magyarországra, házias, jól járna vele, én nem akarom, hogy ukrán férje legyen. Gyertek ide holnap is, délre magammal hozom!...

Földes Tamás
...Ama holnapra ott nem kerülhetett sor (pedig ki tudja, lehet, hogy az öreg pincér lánya valóban gyönyörű szép volt). Másnap reggel már hazafelé indultunk, Nyíregyházán ebédeltünk. Szabolcsi káposztás bablevest ettem, ráadásnak dödöllét sült szalonnával...

Nincsenek megjegyzések