Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Földes Tamás: Korzinnal Krasznodarban

Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata Bár utólag se panaszkodhatom, hogy a budapesti Magyar Hírlapnál eltöltött másfél évtizedem ala...


Földes Tamás Trianon árnyékában sorozata

Bár utólag se panaszkodhatom, hogy a budapesti Magyar Hírlapnál eltöltött másfél évtizedem alatt nem becsültek volna meg (mi több kényeztettek; a gazdasági volt a napilap „elit-rovata”), de a nyugati utazás a külpolitikai újságírók kiváltsága volt. (Azt persze nem vonom kétségbe, hogy e kiváltságot valamilyen módon meg kellett szolgálni...) Lengyel- és kelet-németországi delegációknak két-három alkalommal tagja voltam ugyan, de hivatalos kiküldetésben nem jártam. Majd a szovjet Novoszty hírügynökség - az APN - 1971-ben meghívta a lap egy munkatársát tíz napos riport útra. A Hírlap főszerkesztője engem jelölt e „megtisztelő” feladat elvégzésére.

Bekérettek a hírügynökség budapesti irodájába, hogy írásban közöljem hová szeretnék menni. Moszkvát, Leningrádot (a korábbi és jelenlegi Szentpétervárt) meg a tudományos és kulturális kutatás szibériai városát, Novoszibirszket jelöltem be. Azt hiszem, én voltam az egyetlen magyar, aki valaha is önként szeretett volna Szibériába menni. Az iroda vezetője, Akimov bemutatta korábbi elődjét, Alekszej Korzint, aki különös pályaívet futott be. Munkás-költőként kezdte, majd egy újság főszerkesztőjévé, még később a moszkvai televízió párttitkárává nevezték ki (ha úgy tetszik választották meg). Hogy miként került egyre alacsonyabb beosztásba nem tudom, de utolsó munkahelye a budapesti APN-iroda vezetése volt és a Szovjet-Magyar Baráti Társaság lapját, a Fáklyát szerkesztette. Kétlem, hogy karrierje csúcsának tekintette, hogy ama tíz nap alatt ő lehetett a tolmácsom.

Otthon előzetes „fejtágítóban” részesültem, majd útnak indulhattam a Nagy Szovjetbe, ahol Korzin várt Moszkvában, a Seremetyjevoi (akkor még egyetlen nemzetközi) repülőtéren. A Vörös térbe torkolló Gorkij utca egyik – többé-kevésbé elfogadhatónak nevezhető – szállodájában helyeztek el; a folyosók végén egy-egy „dezsurnaja” ült és éber szemmel leste, nehogy egy férfiú bemerészkedjék egy aludni, vagy - ki tudja - éppen kalandra vágyó leányzó, netán asszony szobájába. Fő az éberség!... Budapest és Moszkva között két óra az időkülönbség, este kilenckor, ottani 11 órakor érkeztem. Tolmácsom közölte, hogy ő olyankor már álmos, magamra hagy, de ha kedvem tartja, sétáljak a Gorkij sugárúton. Kíváncsi természetű lévén az utóbbit választottam. Miután elfáradtam, már-már visszafordultam, de észrevettem, hogy az útvonal végén fények vannak. Anélkül, hogy terveztem volna a Vörös téren találtam magam.

Az első teljes napom délelőttjén Korzin bevitt a hírügynökség irodájába. Ott az APN egyik közép-beosztású vezetője közölte: Moszka és Lényingrád rendben, de Novoszibirszkbe nem mehetek.

- Pacsemu? Miért? - kérdeztem iskolában tanult gyér orosz nyelvtudásomat fitogtatva.
- Patamusto! Azért mert. Válasszon más várost!
- Lehetne Tallin, Észtország fővárosa, Riga, a lett főváros, vagy Vilnius, Litvánia fővárosa...
- Nyet! Először Oroszországot kell megismerni.
- Kudá? Hová? - így én
- Krasznodar.
- Pacsemu? Miért épp oda?
- Az orosz föld. Zemlja.

Mint hamarosan megtudtam, a Kaukázus lábánál fekvő, mediterrán klímájú város az orosz mezőgazdaság központja. II. Katalin, a felvilágosodott cárnő alapította 1792-ben. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalomig” a cárnő nevét viselte, Jekatyerinodar volt és Dél-Oroszország nem hivatalos „fővárosaként” tartották számon. Miután iskolai tanulmányaim alatt a búzát nem tudtam megkülönböztetni a rozstól, emelt fővel igent mondtam. Ők voltak a vendéglátók... mi mást tehettem volna? Némi öniróniával készültem az útra. Az indulás előtti estén - vodka hatás! - Korzinnal kisebb politikai vitába bonyolódtam a szállodában. Ujját riadtan a szájára tette, másik kezével pedig a telefonra mutatott... Megértettem, hogy mire utalt. A Nagy Szovjetben a falnak is füle volt, hát még egy szállodai telefonnak...

A Moszkva-Krasznodar közötti repülőutunk nem nevezhető zökkenőmentesnek. Már a helyünkön ültünk, a gépmadár motorját már beindították, amikor izgatott rohangálás kezdődött a fedélzeten. A légcserélő berendezést viszont csak a magasba emelkedés után kapcsolták be. Nem csupán Korzin csavargatta a teljesen átizzadt ingét, hanem én is, egy termetes asszonyság öklendezni kezdett. Fél óra múlva tudtuk meg a káosz okát: a gépen eggyel több utas volt, mint ahány ülőhely. Időbe telt, amig a potyázót megtalálták. A második meglepetés a krasznodari landoláskor ért: Korzin idegesen és mind sápadtabban keresgélt valamit a zsebeiben.

- Mi a baj, Alekszej? – tudakoltam.
- Dokument! Engedély! – rebegte riadtan. Majd a repülőtéren leroskadt egy padra és könnyes volt a szeme: megtalálta a keresett papírt! Anélkül ugyanis én, mint külföldi állampolgár, nem hagyhattam volna el Moszkvát. Ha ama krasznodari tartózkodásomat engedélyező „dokument” nem került volna meg valamelyik zsebéből, elképzelhető, hogy az éber hatóságok jóvoltából mégis eljuthattam volna Szibériába, amig ügyemet szovjet alapossággal ki nem vizsgálják.

Krasznodar városáról annyit, hogy a főútvonala jellegtelen panelházak között kanyargott - ám a nők (ellentétben a Moszkvában látott, ápolatlan, finoman szólva teltkarcsú asszonyságokkal) nyúlánk, csinos, szőke lányok meg fiatalasszonyok voltak. Hogy hogyan nem, egy ugyancsak teltkarcsú, barna hajú nő csapódott mellénk, akinek - úri modoromra tekintettel - bókolgatni kezdtem:

- Ti, krasznodari nők milyen csinosak vagytok - tolmácsolt Alekszej fejcsóválva.
-  Ne mondj ilyet nekem - így a fiatal lány -, akik itt születtek azért ilyen karcsúak, mert Sztálin ide száműzte a Szovjetunióban ragadt lengyel családok többségét! Mi sem önszántunkból élünk Krasznodarba. Apám mérnök és utasításra költöztünk át Szibériából, Omszkból. Itt volt rá szükség.

(Nem kizárt, hogy a lengyel származású karcsú nők szülei, vagy nagyszülei - akaratukat figyelmen kívül hagyva - éppen abból a lengyelországi Stanislawowról Ivano Frankovszk névre szovjetizált városból települtek a kubányi mezőgazdasági központba, amelyről az elmúlt héten írtam. Úgy biza’ az elcsatolt lengyeleknek is megvolt a maguk pokoljárása.)

Korzin két-három pohár vodka után megtagadta a tolmácsolást: „Tud mágá oroszul, gyákoroljá”! Megpróbáltam. Nem arattam sikert a lánynál.

Később Korzin hamiskás mosollyal megkérdezte, elvigyen-e a Frunze utcába.

- Minek?
- Nyé mongyá mán hogy nem tuggyá!...

Nem tudtam. Csak évekkel később, Budapesten derült ki a Frunze utca rejtélyes titka. Rákosi Mátyást, nyolc nappal az 1956 júliusi bukása után a Szovjetunióba szállították, egy Moszkva melletti pártüdülőbe - „néhány hetes gyógykezelésre”. E néhány hét, változó helyszínekkel tarkítva, tizenöt évig - haláláig - tartott. Moszkvában többször követelte, hogy visszatérhessen Magyarországra, „a nép ugyanis őt akarja”. Hruscsov, ezt megunva 1957 augusztusában Krasznodarba küldette, Kádár János kívánságára ott kereste fel Aczél György és Nógrádi Sándor, hogy egykori „bölcs tanítónkat” jobb belátásra bírja.

(Különös páros volt: Aczélt 1949-ben az ÁVH-n kíméletlenül megkínozták, majd a Rajk-per egyik „mellékperében” életfogytiglani fegyházra ítélték, ugyanakkor Nógrádi a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának vezetője volt s több koholt perben bírósági ülnökként szerepelt.)

Rákosi a Kaukázus lábánál fekvő városban is követelőzött: a sztálinista Mao-Ce-Tunggal szeretett volna levelezni és Kínába települni. Végül Moszkvától még távolabbra, egy kirgiz kisvárosba, Tokmokba száműzték, ahol szigorú rendőri felügyelet alatt állt; egy csatornázatlan, folyóvíz nélküli lakásban nosztalgiázhatott budai elegáns villája kényelméről. Hogy-hogyan nem, egy magyar festőnő is Tokmokba sodródott - felismerte és látta, amint „Sztálin legjobb magyar tanítványa” egy régi bevásárlószatyorral a kezében gyümölcsre alkudozott a piacon...

Magyarország egykor nagyhatalmú ura éppen Krasznodarban jártam előtt néhány hónappal, 1971-ben - 79 évesen, több szívrohamot követően - hunyt el, akkor már száműzetésének végső színhelyén, a Gorkiji területen lévő - nomen est omen - Rettegett Iván cár által alapított Arzamaszban.

Mindezt a Magyar Hírlapban nem vetettem papírra, lapunknak építőbb jellegű cikket írtam. A vodkát, az erdőt, a madárfüttyöt meg az orosz népdalokat kedvelő Alekszejt viszont megkedveltem, ölelkezve búcsúzkodtunk a seremetyjevoi repülőtéren.

Hazaérkezésem után levelet és csekély ajándékot szerettem volna küldeni neki.

Földes Tamás
- Szovjet állampolgár nem állhat magánkapcsolatban, nem levelezhet külföldivel - tagadta meg kérésemet APN-es utódja, az öntudatos tovaris Akimov.

...Soha többé nem hallottam Korzinról.

Nincsenek megjegyzések