Page Nav

HIDE
FALSE
TRUE
latest

Szíki Károly riportja: Barátnőim egy része Amerikába menekült - Csatáné Bartha Irénke költészetének és életének titka

Jöttem a Küküllő mellől dalaim hoztam messziről friss illatot a réten át szép harangszavú tájon át Csatáné Bartha Irénke és férje...

Jöttem a Küküllő mellől
dalaim hoztam messziről
friss illatot a réten át
szép harangszavú tájon át

Csatáné Bartha Irénke és férje Csata Béla
Mintha nem szeretnék kellőképpen Egerben az erdélyieket. Mintha mi nem tehetnénk arról, hogy kisebbségi létbe lökve vergődnek testrészeink a román szorításban! Pedig tehetünk, de a lélekemelés és a fizikai támogatás is alaplángon pislákol.

Példa erre az az operaénekes, aki sztár a Metropolitanban, a Milanói Scalaban, de óriási küzdelem számára az Operaházba való bekerülés. Kicsit így van ez az irodalomban is. Szinte lehetetlen fellelni róluk hírt, vagy verseiket megkoronázottan olvasni. A megkoronázás jelentése egyszerű: aki kisebbségi sorsban, vagy onnan menekülve alkot, annak észlelésére lábjegyzeti jeleket kell elhelyezni.

Mindezen modernista, dekabrista modortól eltér az Agria folyóirat, melyben Ködöböcz Gábor az utolsó lapon még arra is figyel, hogy az alkotók hovatartozását, honnan hova érkezését megjelenítse.

Nyeletlen baltaként nagy becsapódásokkal hullanak elénk mindenfelől a versek, kelletik magukat, de sok bennük a forma, kevés a tartalom, s ezek megsebeznek, körkörösen kínos versek, meg kínrímes költőcskések.

Ködöböcz Gábor azonban igazított egyet ezen a központozáson, és folyóiratának évi négyszeri szerkesztésével visszavezetett az alaposabb olvasás értelméhez. Ebben a kisugárzó ténykedésében magam is revideáltam korábbi szokásaimat, s ebben az átalakulási folyamatban akadtam Csatáné Bartha Irénke verseire úgy, hogy új értelmezésben keressem az erdélyi, lelkemhez oly közeli Makfalva termékeny költőnőjének műveit és közben megismerjem Amerikához való kötődéseit.

Csatáné Bartha Irénke, a székelyföldi Erdőszentgyörgyön érettségizett, és Kolozsvárott, a Babes-Bólyai Tudományegyetemen szerzett diplomát. Köteteiben a Hargita és Kis-Küküllő leheletét zárja kicsi tégelyébe és hozza, kibontja, leveszi róla előbb a lánglelkű tulipánokból font kötelet, továbbá a madártollból ragasztott fedelet, majd először a dombokat ölelő harangszó tiszta hangja szól, mit valahol gyűjtött, mi valamit ígért, majd boldogság és derű hangjai csilingelnek, gyermekkori, anyaközeli hangok körös körbe, mint az apai kalap perge széle. Recsegő-ropogó bivalyos szekerekkel keveredik a szelence további részlete, finom tündérfelhő lebben, melyben egyben a táj, Makfalva, a szülőföld minden részlete, benne még kicsit szép szavakba burkolva az édesanya és apa, a forrás az öreg körtefánál és a fiatal akácsor.

Visszhang minden verse. Ki olvassa, visszaszól, de legalább is visszhangzik benne, megtalálja emlékei szelencéjében a saját ösvényét, amiről letért, a közös fényképet, amiről lemaradt, ötleteit, melyeket agyonhallgatott, a terveit, melyek örökre elvesztek, a kapuzárakat, melyeket kicseréltek (Utak). Mert útra készen hányszor, de hányszor álltunk már, s gyömöszöltük bele maradék reményeinket!


Megsebez ez a finom, lágy léptű szóözön a 2008-ban kiadott kötetében, pedig úgy jön feltartott kézzel, senkit nem akar megzavarni. Csak jön, és már ömlik is az olvasóban, omlik össze a híd, ami megtartó, összetartó valami volt, de kimentek a szomszédok, s ha az ember alatta marad, agyonnyom ez a gazda nélkül maradt múlt, ahová már csak visszajár az ember, de nem ecsettel, mert szeme előtt áznak a képek, lecsurran rajta a könny, lehetetlen festeni. A fiatalságunk vele szalad, írja Irénke a Vele szalad versében.

Az Otthonízű szavak a végtelen elválás kötete, egy hosszú egyenes tiszta utakkal, képekkel, s ez az út a szülőföldtől elfele lejt, s a költő kapaszkodik rajta vissza, és sűrűn megáll, mert minden elnehezedett. Csak rövid lélegzetvételnyi versekre futja. Futna, mondja, „futnék ma is hozzátok/összetartozás órára…egy kis hazai melegért/tengernyi szeretetért/”. Bizony, mondogatjuk s egyszer múlt lesz a jelenidő, és ha rájövünk, hogy tényleg az, már csak a visszafelé kapaszkodás, sóhajtozás marad lejtőn felfelé vissza, sudár jegenyefás úton csodaváró hittel újra, de már nincs csoda, csak csorda, mely rábőg lépteinkre és beleiszik a zsoltárt kongatott kútjaink vizébe. Mert velünk, a mi kiléptünkkel is bedől egy házfal vagy éppen betér egy hívatlan vendég, oláh-tót-szerb újhonfoglaló, és gyökereinket tépi ki az agyagból, az agyakból, végül a temetőkből, ahová lépdelő öregek száma is naponta csappan.

Kevés a remény Csata Irénkének e kötetében. Szavai jobbára „panaszosak, fájdalmasak, golgotásak, gyászosak, siratók, búcsúzók”, csak ritkán „kibontott zászlók, éles fegyverek” (Szavak), hogy a bajban segítsenek!

Lihegünk vele vissza, az elszalasztott dolgokat rendbe szedni, jóságokat, rosszaságokat felidézni, az elfecsérelt időt újraélni, vissza apánkhoz, anyánkhoz egy tenyérnyi ölelésért. Mert mára minden felértékelődött! Ez a virrasztó-leleplező felismerés működik Bartha Irénke verseiben, hogy életünk morzsái mind-mind felértékelődnek az idő múlásával.

Mély istenhittel mégis nekiveselkedik, hogy ne nyomja agyon a reménytelenség kísértete, s vall. Hisz a feltámadásban, zsoltáros szavakat mormolva, furulya, tárogató citera hangjainál szentes énekeket mond, az igazságosztó, irgalmas Istennel beszélget, segítségével, mint az anyaföld húsába ültetett rozmaringfa, felfelé kapaszkodik, kigubancolja a székely bánatát és szembenéz a Nappal.

Erdélyi csipkés szavai, moldvai katrincái, gyimesi képtárjai leterítve előttünk, hogy ne fájjon a durva, idegen népi csorda torzsa, ha menni kívánunk arra. De milyen varázslatos ez az útra hívás? Fehér lobogás , koratavaszi áhítat, orgonaillat, gesztenyevirágzás-harmónia, végül őszirózsák özöne, mely fejünkre búcsúcsókot röptet. És ezen az úton aki jár, hiszi, hogy visszajár, mert úgy van megírva, hogy visszajön a gímszarvas lelke…

Hozzánk nőnek a tárgyak, miként hozzánk nőnek a tájak, a ráncos múlttal és a bozontos jelennel. Ezek borzolják a költő ég és föld közti lüktetését, táncát,mely ha szitakötőké, ha szerelmeseké, nem más, mint „szabadságvágy, dobban és lobban”(Táncaink).

Meglocsolja lelkünket a szerző anyaföld- és anyahűségű verseivel, mélyen felszántja emlékinket, hogy visszanézzünk sorait olvasván az ifjúság kéktollú madarának fészkére, végül minden vagyonunkhoz köti ki vitorlánk kötelét: a megtartó anyanyelvhez, mint örök és végső menedékhez.

A Vissza a forráshoz kötet, mely 2014-ben Dr Fülöp Lajos előszavával került kiadásra a Konturs Nyomdaipari Kft jóvoltából, ugyanezen úton halad, semmiben nem akar modernebb vagy éppen formabontóbb lenni, marad azon a biztos úton, amit az első kötet kövezett ki a költőnő számára. A tematikát a címmel dokumentálja Irénke és ezt komolyan is veszi: vissza a forráshoz! Fizikai és szellemi értelemben is vissza. A Kis-Küküllő mentés sok a forrás és aki abba csak egyszer is belekóstol, soha nem szakad el tőle. És aki Székelyföldön születik, soha nem szakad ki, csak ideiglenesen elmegy, áttelepül, ahogyan ő is, amikor a román nyomás ellen menekülve Egerben vállalt tanári állást, így már két hazában él egy szívvel, s tollára illeszti az Új Város, Eger nevét is, benne saját történetét, újidejű történelemben saját jelenét, jövőbe vetett reményét. Már Eged alól ír, itt dedikál több verset is Renn Oszkárnak, Cseh Károlynak, Ostoros szüretelőinek.  Kálnoky Lászlóra, Eger mindmáig legveretesebb költőjére emlékezik, megszólítja a hegyalját, ahol „formás szőlősorokkal elém siet” a táj, ahol magához öleli a „tájhaza”. Bújócskázik az emlékezet, de villognak versei az új erdőben, verset ír visszafelé az 500 éves szülőfalunak (Gyökereim örömkórusa), Makfalva főútja mellett megöregedett Wesselényi kollégiumhoz, véndiákként Ady módra emlékezik a kopott iskolapadokra, Fülöp Lajosnak dedikálja a kötetnek talán legszebb versét (Időutazás rigódallal), de érezni, mind több húr szakad el, meghal testvére is, legújabban fia, érezni: lebomlik, mint macska-játszotta gombolyag a múlt minden oszlopa. Nem, nem azt jelenti ez, hogy leszakad a múltról és csak Egernek él ezután, mert aki a múltját feledi, a jövőt nem érdemli és oszoljon fel benne minden, ami emberré formázta! A költőnő tűnődése ebben a kötetben sokkal mélyebb már, ahogy fogalmazza: bánat billogozta mostoha sorsunk, sós könny áztatta kenyerünk (Itt az idő), s aki ilyen mélyen megbántva szeret, az sosem hagyja el az anyaföldet. Az olvasóban is megkondul egy harang, mérhetetlen mélyen szól, testamentumi összetettségben. Illan az élet, mint fecskeszárnyú nyár, valóban így illan, ezért kell megragadni az időt és szólni hozzá, mint Faust: Ha a percnek szólnék esengve… Mert akkor van vége, ha nincs meg a képesség és tehetség az emlékezésre. Mindenki képes erre, felragasztani magát egy képre, s ha ezt megtagadja, élő halott vagy törzs utas a megélhetés limuzinjában.

A harmadik kötet, mely 2016-ban jelent meg és az Évgyűrűk, sorsszeletek címet kapta, mely egy visszatérő álom, kapaszkodó, biztos pontot kereső egyetlen nagymonológ ez, melyben boldogság szonettek, szimfóniák raknak örömfészket, majd kizuhanva onnan a legnehezebb bánatos időkre mutat rá, majd újra visszatér a szavak bölcsőjébe és reményt, hitet sugároz, annyi megpróbáltatás után is reménnyel jelentkezik be - egy minden valószínűség szerint hamarosan - egy újabb kötettel.

A válogatást férje, Csata Béla végezte el, s jól tette, hogy tisztán elkülönülő hangulatú fejezeteket szerkesztett. Ő is tanárember, érezni munkáján a pontosságot, mellyel átláthatóvá, könnyebben appercipiálhatóvá tette a 300 verset.

Csata Béla dramaturgiai érzékére vall, hogy az első és az utolsó rész közé sűrítette a legdrámaibb életérzést hordozó költeményeket.

A Hétmérföldes álmokat léptem nyitó passzus szép Erdélyország varázslatos világát törékeny színfoltokkal, örömveretes sorokkal, boldog érzéssé teljesíti. Rózsák, ringatók, anyaképek, lepkék szárnylebbenése: valóságosan megélt és átélhető csendéletet fest. Egy kedves őszi sanzonnal muzsikál alá, de már ott rejtőzik, settenkedik a következő ciklusba átemelő Sötétedik vers.


Az Örök szépségek szövedéke fejezet átmenti az első rész virágos, szinte gondtalan tündérfuvallatát, de már megjelenik a ködfátyol, mely hol eloszlik mint az őszi köd, hol pedig váratlanul visszatér és lassítunk újra, mert csodálatos időfejezeteket vallat a költőnő, szerelmes jeleneteket rak egybe tavaszi barkákkal. Ez még a régi éden színes mesékben, vagy a kibogozhatatlan jövőkép? Sok a kérdőjel ebben súlyos költővé érésben, egy asszony útkeresésében, mely visszatekintésekkel teljes, de ebben már nem a lenge, gondtalan ifjúság dalol, hanem kapaszkodás ez valami túlélés-szerűségbe, menedék, ami erőt adó, remény, amely leveri a lakatot a gyűlöletről, haragról. A gyönyörű haikuk is belső fájdalom tanúi, telítettek a sötét kísértés, búcsúlevél, könny, utolsó ima, kínok parazsa, fagybilincs szavakkal.

A Fények és árnyak kísérgettek fejezetben új kötődési formát talál a költőnő, mind súlyosabbá váló gondolatiságában nagy költőket, művészeket szólít meg (József Attila, Wass Albert, Radnóti, Ady, Gárdonyi Géza, Nagy László, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos, Paizs Tibor, Agárdy Gábor, Pál Lajos).

Fogyó lombok mellett megbecsüléssel említi szűkebb hazájának élő és holt tanúit, így ír megható szeretettel az élőkhöz: Lisztóczky Lászlóhoz, Bertha Zoltánhoz, Réti Árpádhoz, Fülöp Lajoshoz és holtakhoz: Cseh Károlyhoz, Hubai Gruber Miklóshoz, Turcsány Péterhez. Ebben az időutazásban, mely tavasztól őszig tart a külső és belső terekben, teljesé formázza a mikro- és makrokozmoszt. Nagy szeretettel és lélekkel, nem léket kapott szándékkal írja ezeket a költeményeket. Nem úgy dedikál, mint sokaknál szokás, hogy előkapnak egy elfekvő vagy még meg nem jelent verset és azt valakinek bejelölik, Irénke ilyen témában írt versei mögött kirajzolódik egy alak, akit úgy ismertünk, olyannak láttunk mi is, mint az ő soraiban. Nem kell perceket töltenünk a leírtak megfejtésével. Minden esetben tökéletesen formázza meg azt a személyt, akit dedikációjával meg akar becsülni. E sorok írójának legkedvesebb a Pál Lajos ecsetnyomai, ami 10 örökké fénylő máz, miniatúra.

A kereszt árnyéka fejezet tartalma olyan, mint a címe. Veszélyesen a sorsszerűség végállomása felé sodorja olvasóját.

Húsvétos idő ez, sok kereszttel, szikár feltámadási reménnyel. Húsvét idejét éljük? De melyik napokat? A kereszthalál felé vezetőt, vagy fénysugarasodik a jelen, és a feltámadás útja felé mutat? Csatáné nem hamis fényjelekkel figuráz, hanem mélyre rántja a felületes tűnődőt, olvasót, bárkit, aki hiszi, könnyedén reméli, hogy a feltámadás csak úgy jön, egy napon bekopogtat és beszól az ablaknyíláson, ajtórésen: drága magyarok, a feltámadás eljött! Nem így van olvasók, írók, olvasatlanok és analfabéták! A feltámadásért meg kellene kicsit dolgozni! Felemelni a löttyös fenekeket, pocakokat és kimenni a levegőre, felemelni kókadt fejeteket, álomittas vagy már ittas tekinteteket az égre és imádkozni! Legalább egy Hiszekegyet elimádkozni, mert anélkül nem érdemlünk semmit, Trianon mocska is tovább szárad a képünkön, már pereg le róla, mint guanó szennye, s csak nézünk a ki fejünkből a vásárlási listára meg a La Ligára, oda bele, a szuperképernyőbe. Bartha Irénke ezt a betegfolyamatot próbálja megállítani, s beállítani mindenkit a felvilágosodás, nem! -inkább, mert ez jobban hangzik és nem annyira szabadkőműves-: a megvilágosodás irányába.

Megremegtető ez a fejezet a marosvásárhelyi pogrommal együtt, s e sorok írója különösen erős jelentőséget tulajdonít ennek, mert bőrén érezte, testközelből élte meg, s készítette felvételeit a pogrom románista borzalmairól, a fekete csütörtökről, azokról, akiket ma a legdemokratikusabb keleti államnak emeltek ki, kitüntetésre, nekünk-megalázásra, ó, Jézus! Johannis, és még egy kis szász-játszma és lehúzhatjuk a redőnyt!

De ott van a többi is, a Fekete október Magyarországon, amikor a gyurcsány-kormány lövette a magyart, mint ’56-ban. Ilyen idő, milyen idő? - kérdezhetjük József Attilával. És ilyen idő ez, amikor kapaszkodik vissza megint a hátunkon a szemlövető szégyenbrigád?

Ebben a lehetetlen és hihetetlen helyzetben a költőnő a bohócsipkáért nyúl, mert hiszi, az megvéd, de mint Shakespeare egyetlen bohócát sem védte meg az agressziótól, bár legalább kimondta, mit más nem mert. Korunk bohóca szerepét játssza ebben a fejezetben úgy, mintha minden kockázatmentes lenne, nem jönnének vissza MDP-s MSZMP-s figurák, cilinderes ruha helyett finom öltönyökben, önmutogató meztelen, perverz-pornó képeken, narkósan, alkoholmámorban, s eközben zsebükben nem csilingel a krajcár, hanem ömlik fentről le, tovább a gyerekek zsebébe. Jönnek itt, jönnek ott…

Rendkívül mélyre megy eben a fejezetben Csatáné. Daccal teszi, s írja is: Ahol a félelem arat,/ a becsületből vajon mi marad?/ csak néma jaj és fájó kín/ a megrabolt jognak romjain?/. Innen hatalmas ívvel, mintha szivárványra ülne, de ebben nincs még több szín, csak a zöld, a remény színe, Ábel fiait, azaz az áldozatok embereit ülteti maga mellé, s a megmaradni poklok kínjával kikövezett úton-dacával, mint Trianon árváit szólítja fohásznak, reménysugárnak. Bezárja a szikár, világos reményt és indulás előtt csak kér: szétszóratott, otthontalan székelyek, Gyertek! Üljetek mellém! Ez a dacos kérés valaminek kiindulási pillanata. A legnagyobb pillanat…És kicsivel arrébb, egy kicsinek látszó versben kérdez: miért hagyjátok, hogy katedrálisból kocsmába tereljenek?  Nyílt ellenálló, zsoltáros könyörgő a költő, aki hatalmas ívet jár be: Álmunkat emeljék fényes turul-szárnyak, hírül hirdessék megmaradás-vágynak. Hol vannak már ezek a sorshitmegvallásos sorok a csendéletversek első kötetes gyönyörű soraitól? Öt év alatt irdatlan magasságokat ostromol a költőnő. Veszélyes és önveszélyes létet vállalt fel, ami az összeomlás, a lelki-fizikai infarktus veszélye is egyben, mert sorshordozónak lenni rendkívüli vállalás, halálközeli kísérlet.

Szerencsésen fordít egyet, száguldó denevérek útján megállítja szekere rúdját és átszáll egy másik szekérre. Árnyékból a fényre megy, csupa öröm, remény, érzelmi duzzanat ez a fejezet.

Az utolsó fejezet. Nem a függöny legördülés előtti, hanem éppen az új felvonás, visszakanyarítás az indulás lélekemelő képeihez, mikor angyalszárnyak mozdulnak, ünnepi lázban égünk s csak abban mindhalálig, de a halálról szó sincs, csak ünnepi fényekről, sziporkázó szaloncukrokról. Fénylő ragyogás minden, a béke pillanatai ülik meg az öreg-örök tornácokat, honnan elbűvölő a sirálytánc, a virágvasárnapi derű.

Örömóda ez? Remény? Könyörgés? Boldogító talány? Mindegy! Mind egy… Jogunk van hozzá. Jogunk a tavaszünnephez, hol magány helyett kezünkbe adják a citerát. Az ősi hangszert. Mert vissza őseinkhez, kapaszkodni az ő reményükbe!

Az erőt adó kötet zárulhatna itt is, de a költőnő prózára váltva a végén mintegy megírja a saját recenzióját, az alkotás-értelmezést. Ez önálló mű a kötet végén, ars poétika, minden, amivel úgy gondolja, be kell mutatnia magát.

- Irénke! Aki elolvassa legalább ezt a három kötetet, tudja kit olvas. Könnyen olvasható, műveit nehezen letehető költőnővel van dolga, aki őt olvasgatja. Ebből megismerjük a költőnő markáns személyiségét, de tudom, nagy fájdalmakat, egyben titkokat őrzöl azzal kapcsolatosan, hogy barátnőid egy része Amerikába menekült.
- Így igaz! Péterffy Gyöngyivel annak idején az első verőcei találkozón Te is összefutottál. Barátnőm akkor jött haza Amerikából, és mellettem (egy gyékényen) árulta azt a könyvét, amely igen értékes adatokat tartalmaz az élete vége felé közelítő Wass Albertről. Másik közös ismerősötök Kárpék, akinek a felesége előszót is írt Gyöngyi könyvéhez, hajdan kolléganője volt Gyöngyinek.
- Tegyük hozzá, az örökös lázadónak!
- Igen. Gyöngyvér a szekuritaté megfigyelése alatt állt, igencsak szem előtt volt az örökös lázadozásai miatt. Egyébként éppen egy volt testnevelő tanárunknak, aki szekus lett, köszönheti, hogy nem zárták börtönbe.
- Mondj erről valamit!
- Ő figyelmeztette, hogy sürgősen menjen külföldre, mert meg vannak számlálva a napjai.
- Gyöngyit én Pennsylvaniában, Betlehem városban ismertem meg.
- Ott kapaszkodott meg a férjével, aki jóval idősebb volt nála.
- Ő Wass Albert harcos társa volt.
- Gyöngyi a férje által jutott el Wass Albertig, de csak telefonon és levelezés útján tartották a kapcsolatot. Wass Albert hatalmas szeretetével magához emelte, segített verseit angolra fordítva kiadatni, továbbá több államban is irodalmi esteket szervezni.
- Gyöngyi kiváló előadóművész.
- Nagyon jól mond verseket, tartott ballada-esteket, Wass Albert költeményeit mondta, s természetesen Wass Albertről írt saját verseit is. Másik barátnőd…
-  A másik barátnőm Kolozsvárról menekült Amerikába, ahol nagyon jól élt, egy 1956-ban Magyarországról disszidált gépészmérnök, Fodor László vette feleségül. Gyönyörű asszony volt Éva. Boldogan éltek, sokat kirándultak, a gyermekeik is kint vannak, sőt azóta felnőttek az unokák is. Éva 1928-ban született, és sajnos nagyon megöregedett.
- Beszéld el a kolozsvári életeteket, mikor még diák voltál. Hogyan „akadtatok” egymásra?
- Évát úgy ismertem meg, hogy a középső nővérem lakott náluk albérletben, a Budai Nagy Antal úton. 1959-ben mentem Makfalváról Kolozsvárra, az egyetemre, ahol Éva volt a lelki támaszom. Sokat szomorkodtunk akkoriban.
- Miért?
- Mert akkor egyesítették az egyetemet, s lett Babes- Bolyai. Elképzelheted milyen volt a hangulat! Sokat sírtunk. Még a hálószobákban is úgy helyeztek el bennünket, hogy 1 magyar, 1 román! Egész nap bömbölt a difuzor-ból a "hegyi mambó" a curáj, amitől a tetűjük is táncolt.
- Az ellátás legalább jó volt?
- De sokat éheztünk a silány koszt miatt, Istenem! Én mindig Évánál vigasztalódtam, Ő pótolta az otthoni szeretetet, Ő adott kiegészítő kaját és varrt nekem, szebbnél szebb dolgokat, szoknyát a bátyám kinőtt nadrágjából, blúzokat sálakból…
- Nehéz évek voltak, de volt öröm is valami?
- Az őt év alatt sokat jártunk kirándulni, koncertekre, a gyerekeivel sétálni, moziba, galériákba, művészeti kiállításokra és sok orgonakoncertet hallgattunk a kolozsvári Református Templomban, ahol a drága emlékű Benedek Kálmán gyakran orgonált. Emlékszem, hogy Kolozsváron, a 60-as évek elején láttam Szervátiusz Tibor kiállítását. Ó mennyire tetszett mindnyájunknak! De az édesapja munkái is elbűvöltek.
- A kitéphetetlen gyökereket említed!
- Igen közel állnak a szívemhez ezek a korai gyökeres emlékek. Aztán meg kell említenem a cigány származású, de magyar feleséggel és gazdag kolozsvári magyar rokonokkal rendelkező Ruha István (Pista) gyönyörű koncertjeit, amikor a csodálattól elragadtatott diákok, egyetemisták a karzatról bekiabáltak neki.
- Beleborzad az ember, mert Trianon-szorongásos szavak ezek is.
- Csoda volt minden találkozás. Na és a Magyar színház… Diákbérletek a kakasüllőn, az, ahogyan nyiladozó lelkivilágunkba csöpögtettek az akkori művészek annyi csodát, szépet, így pallérozva a lelkünket: Orosz Lujza, Czeglédiné Kós Zsófia, Kós Károly lánya. Találkozókra is eljöttek, a bentlakásunkba, a Horea úti Mariánumba, hogy színházi titkokat osszanak meg velünk. Csak és kizárólag a magyar kultúra (beleértve a szokáskultúránkat is) emlőin nevelkedtem.
- Nevek kavarognak benned.
- A barátaink is értékes, jó érzésű magyar emberek voltak. Később a Korondon való tartózkodásunk idején, (1960- 68-ig) a házunk valóságos találkahelye volt íróknak, költőknek, művészeknek. Itt látogattak meg: Huszár Sándor, Bencédi Sándor, Páll Lajossal napi kapcsolatban álltunk, Sövér Elek, Márton Árpád, Kiss Kálmán, Baczó Zoltán, István Lajos, Molnos Lajos, Tófalvi Zoltán, Gál András, Hunyadi Laci, és a többi kortárs író és művész, költők, festők, szobrászok, színészek fazekasmesterek…
- Ki fizette a számlákat?
- Éva kevés fizetésből élt, bérelszámoló volt egy vállalatnál és varrással pótolta a kevés fizetését.
- Téged ismerve nem maradtál adósa!
- Valamit tudtam én is viszonozni. Például vakációra elvittem magammal a kisfiát, Matyit, a Székelyföldre, hogy ott megerősödjön a jó dombvidéki levegőn és Édesanyám finom főztjén. Éva engem is megtanított a varrás bizonyos fázisaira, aminek mai napig hasznát veszem. Nagyon szeretett olvasni és én is, gyakran kicseréltük közös olvasmányainkról a véleményünket. Sok barátnője volt, akikkel elbeszélgettek a 20-as, 30-as évek Kolozsvárjának polgári életéről. Ezeket a lánykori történeteket szívesen hallgattam.
- Nagy magyar lelkek találkoztak…
- Mi örökké csak a magyarságunkat éltük, nem is tudtunk románul. Hiszen a Székelyföldön alig hallottunk román szót! Úgy végeztem el az egyetemet, hogy még akkor sem beszéltem egészen jól az állam nyelvét. Aztán később tanárként a tanítványoktól tanultam nagyon sokat, mert naponta használnom kellett a románt, s nekem jó a nyelvérzékem.
- Felejthetetlen, léleksimogató emlékek!
- Megmaradtak ezek a találkozások. És még mennyi, mennyi szépség, Istenem! Ha egyszer leülnénk, estig sem tudnám abbahagyni!
- A drága kincses Kolozsvár…
- Amit a dák ivadékok sok helyen elrútították, de a szívünkben aranykeretben ott ragyognak a soha el nem felejthető képek.
- Aztán elment, otthagyott.
- Éva a válása után szánta el magát, hogy elmegy Amerikába, ahol a húgáék éltek. Az állomáson a búcsúzáskor még ott voltam, könnyemet hullatni, utána én elkerültem Korondra, az ottani középiskolában tanítottam.
- Régóta leveleztetek.
- 1963 óta folyamatosan tartottuk a kapcsolatot….
- Hallgatsz!
- Elszorul a torkom, mert ez az első évem, amikor születésnapomon nem köszöntött és karácsonyi üdvözlet sem jött!
- Rosszat sejtesz?
- Igen. Attól tartok, hogy meghalt. Jó lenne valami hírt kapni felőle. A gyermekei címét sem tudom.
- Hol éltek?
- Nevada államban. A férje, Fodor Laci már pár éve meghalt.  Így múlik el a dicsőség és sajnos így az amerikai kapcsolataim is megszűntek. Egyszer minden ajtó becsukódik...
- Végül érjünk vissza még egyszer Péterffy Gyöngyihez. Elvesztetted vele is a kapcsolatot?
- Igen, Úgy tudom, visszaköltözött Marosvásárhelyre, szeretett otthonába. Ő Gyulakutáról, Makfalva közeléből származik, ott élnek a Péterffyk, ahol lehetne talán többet megtudni felőle.
- Most Pünkösd közelít. Teszek egy pünkösdi ígéretet: meg fogom találni! Addig is álljon itt egy alkalomhoz illő verse. Köszönöm a beszélgetést.
- Én köszönöm.

Péterffy Gyöngyi:
ÓHAJ
Pünkösdi üzenet

Bárcsak a szeretet
élne bennetek!

Gazdagok lennétek!

Bárcsak a tisztaság
élne bennetek!

Szebbek lennétek!

Bárcsak a hitetek
által lennétek
erősekké!

ÚRISTEN őrizzed
megkínzott nemzetem!
Szenvedett eléggé!

Szíki Károly


Nincsenek megjegyzések